Jó nagy kulturális bomba robbant a román fővárosban a múlt héten. A Coldplay nevű mega-mainstreamzenekar életében először betette a lábát Romániába. A britek lenyomtak két koncertet a mioritikus fővárosban, a 2021-ben elindított világ körüli turné keretében. Rengeteget lehet olvasni arról, mekkora látványshow-t csinál a zenekar, meg arról is, hogyan igyekeznek környezetbarátabbá tenni egy olyan szennyező műfajt, mint az arénaturné.

A banda boldogan jelentette be, hogy a turné során sikerült 59%-kal kevesebb szén-dioxidot kibocsátaniuk, mint korábban. És azt is, hogy eddig hétmillió fát ültettek el (mert azt ígérték, hogy minden eladott jegy után ültetnek egy fát). Most eltekintek az ilyen hírek marketingértékétől és azt mondom: hajrá, nagyon helyes, adjatok a szén-dioxidnak, ültessétek a fákat, remek!

Az akkor új lemezt (Music of the Spheres, értsd, Szférák zenéje) népszerűsítő turné fő témája a világűr, egy-egy koncert négy konceptuális részből épül fel. A harmadik részben a földlakók (értsd, mi) találkoznak az idegenekkel (értsd, másokkal).

Amely azt hivatott népszerűsíteni, hogy ismerkedjünk, fogadjuk el, sőt, szeressük a másságot.

Ami derék gondolat. Csak nem mindig jön be. A bukaresti bomba is ezen a ponton robbant. Ugyanis a román kultúrát nagyon nem ismerő banda arra gondolt, egy helyi előadóval illusztrálják az (önmagukhoz képest) idegenséget. És belenéztek a hazai slágerlistákba: kerestek egy olyan előadót, aki népszerű. Rá is találtak egy Babasha nevű cigány manelistára, akinek a Păi na című nótája most 11 milliós nézettségű, de feltehetően korábban is jól ment. (Arra gondolni sem merek, mi történt volna, ha véletlenül a Dani Mocanu nevű igen népszerű manelistára esett volna a derék brit muzsikusok választása, hiszen az ő egyik nótája, a Șmecher cu parfum de damă 42 millió kattnál tart.) Szóval, „idegenként” meghívták Babasha urat a koncertre, egy közös nótázás erejéig. Igen ám, de a kultúrák összeölelkezése helyett a kultúrák összecsapása lett a kis zenei közjátékból. Mert a közönség egy része kifütyülte, kihurrogta a manelistát.

Bumm, felrobbant a bomba.

A legkülönbözőbb (elit) körökben rasszizmust sikoltottak.

Vagyis azt állították, a közönség azért hurrogott, mert Babasha cigány. A Coldplay persze, azt se tudta, köpjön-e, nyeljen-e. Erre nem számítottak a britek a maguk nagy és ártatlan mindent-is-szeressünk lendületében. A második koncerten aztán igyekeztek valahogy kikalapálni a csorbát: az énekes felkérte a közönséget, hurrogjanak nyugodtan megint, mert a Coldplay akkor is szereti őket, mert a szeretet ilyen. De hiába, a bomba már felrobbant.

És akkor itt álljunk meg és töprengjünk el picit a dolgon. Lehettek olyanok a közönség sorai közt, akik azért fütyültek, mert Babasha úr cigány? Persze, hogy lehettek. Megkockáztatom, olyanok is, akik (nagy)városi kávéházakban feszt azt hirdetik, hogy a rasszizmus rossz, a tolerancia jó, a cigányokat szeretni kell, az etnikai kisebbségeket is (minket, romániai magyarokat is!), a melegeket is, mindenkit!

Ismétlem: a maguk urbánus, biztonságos környezetében.

Ám amikor (például) beköltözik a szomszéd, aki történetesen cigány, és este döngeti a manelét 8000 decibelen, na, akkor már bizony „rasszistául” kezdenek beszélni. Erről jut eszembe: nemrég jártam egy Fehér megyei faluban, Alsótatárlakán, ahol (majális volt éppen) a főtér zengett a manelétől, három társaság is nyomatta a saját egyvelegét, nyilván maximális hangerővel. A helyi románok a hírek szerint szépen, lassan elköltöznek a faluból. Kulturális alapon. Ez a valóság ott. Amiről az urbánus széfszpész-szigetekben ücsörgő toleránsak nem tudnak, nyilván. Mit mondjak: így könnyű toleránsnak lenni.

Menjünk tovább. Olyan érvek is bőségesen elhangzottak a Babasha-incidens kapcsán, hogy hahó,

nem azért vettem meg a drága belépőt, hogy manelét hallgassak.

Ezt az érvet részben értem, részben nem. Azért értem, mert ha, teszem azt, valaki elmegy egy metálkoncertre, nem hisz a fülének, ha váratlanul felcsendül egy techno-románc. Mert a metálbanda úgy gondolja, az illető zenedarabnak valamiért ott a helye. Nincs ott a helye, ugyanis a két zenei műfaj olyan távol áll egymástól, hogy egyszerűen nem érnek össze. És azért nem értem, mert (a Babasha-Coldplay összjáték részletét meghallgatva) úgy gondolom, a két zenei világ gond nélkül összehozható. (És itt nem számít, hogy nekem tetszik-e a Coldplay vagy Babasha úr muzsikája.) Azt a pár percet nyugodtan ki lehet bírni.

Na de akkor miért nem bírta ki mégse a közönség? Van egy hipotézisem: a rendszerváltás óta folyamatos átmenetben szenvedő román társadalom véleményformáló része (többnyire értelmiségiek) ismét szembesült azzal, hogy hiába veszi át szó szerint az áhított fejlett Nyugat összes haladó ideológiáját,

a hazai valóság nem és nem és nem akar az egyetemi és egyéb, matcha teával, kézműves sörrel és elektromos rollerrel meghajtott ideologikus víziók szerint létezni.

Azt állítom, hogy Babasha úr kifütyülői (de a reflexből rasszizmust sikoltók is) tulajdonképpen a saját népük tömegkultúráját hurrogták le. Amivel önmagában nincsen semmi baj. El tudom fogadni, hogy valakinek nem tetszik a saját népének tömegkultúrája. Az a baj, amikor ezen az alapon ítélkeznek elevenek és holtak fölött, valamiféle vágyvezérelt progresszív piedesztálon állva.

Hogy miért baj ez? Azért, mert ezzel gyakorlatilag semmit nem érnek el, azon kívül, hogy az ideológia tenyerét jól belenyomják a biztonságos tereken kívül létező valóságba. És utána elcsodálkoznak azon, hogy büdös. Pedig nem az. Csak más.

A manele egy tömegkultúra jelképe. A mai román tömegkultúráé.

A sokat mantrázott tolerancia pedig ott kezdődne, hogy a tisztelt elit elfogadja a szemüket kiverő, dobhártyájukat kiszúró, orrukat facsaró valóságot. Akkor talán könnyebb lenne viszonyulni is hozzá. És akkor talán nem is fütyülnének ki senkit. Hanem elkezdődne valami, ami tényleg a kölcsönös elfogadáson és tiszteleten alapulna, az ideológiai kalapácsvetés, szlogenrágógumizás helyett.