Pedig milyen jóképű fiú voltál, Attila!

Vagy megtörténhet, hogy annyira visszafogottan önti szavakba pozitív értékelését valamiről, hogy csak a sorok közt olvasva, pontosabban a szavak közt keresgélve lehet kikövetkeztetni a mondanivalót. Van, hogy nem is tudhatjuk pontosan: most vajon éppen megdicsértek-e, vagy megfeddtek, ezért aztán napokig, hetekig, vagy – haladó szint – akár egy életen át gondolkozunk azon, hogy amit mondtak nekünk, az mit is jelent.

Az erdélyi dicséret egyik igen sajátos módja a retrospektív dicséret.

A retrospektív dicséret a múltat idézi több szempontból is. Egyrészt, mert az eljárás jellegzetes módja az elhallgatás – amikor valami tetszik, elég pusztán hallgatni, nem illetni pozitív szavakkal. Másrészt a dicséret igazi retrospektív voltát az adja, hogy később, amikor már ugyanazzal a dologgal vagy emberrel kapcsolatban valami nem tetszik, azt el lehet mondani. Úgy kell elmondani, hogy rámutassunk arra: bezzeg régen. Akkor jó volt, ami most rossz, szép volt, ami most nem az. Így tudjuk meg, hogy volt jó is és szép is. Nem csak ilyen. Amilyen.

Például elmegy az erdélyi ember a piacra a kedvenc sajtkészítőjéhez, és mint évek óta rendesen, most is vesz két kiló sajtot. Otthon derül ki, hogy a sajt száraz és keserű, visz is belőle az ismerőseinek, hogy fogyjon. Aztán mihamarabb visszatér a sajtoshoz, hogy őszintén rámutasson: ilyen rosszat még soha nem vásárolt itt. Mert itt mindig jó volt a sajt, puha, mint a vaj, friss és krémes. Addig soha nem ment vissza az erdélyi ember, hogy elmondja, mit szeret a termékben, ám ha egyszer nem ízlik, rögtön kiderül.

Vagy például erdélyi emberek gyakran úgy tudják meg, hogy egykor szépnek tartották őket, hogy néhány évtizeddel később megjegyzik nekik: most már nem olyan szépek. Vagy: kifejezetten nem szépek. – Mindig néztünk, amikor mentél az utcán, Anikó, olyan vékony volt a derekad, hogy tűbe lehetett volna fűzni. És hogy lobogott a hajad! Most is elég jól tartod magad, de akkor! Gyönyörű voltál! – Attilám, hogy eltelt az idő! Pedig milyen jóképű fiú voltál, mint egy filmszínész, nem is mertük elmondani a lányokkal, de mind odavoltunk érted. (Jó lett volna ezt akkoriban hallani, sokat segített volna, gondolja magában Anikó és Attila, bár azért aznap mégiscsak szebben ragyog a nap az égen.)

Sok erdélyi ember akkor tudja meg, hogy jól csinált valamit, amikor ugyanazt a dolgot véletlenül elrontja. Akkor aztán kitör a patália. Évekig dolgoznak az erdélyi emberek a munkahelyeiken, és mindenkinek teljesen természetes, hogy jól végzik azt, amit. Minek is mondani, netán prémiummal honorálni, hisz magától értetődő, aztán még az illető el találja bízni magát. Egyik ősi össztársadalmi játék tájainkon, hogy megakadályozzák az emberek a többi embert abban, hogy elbízzák magukat. Az, hogy ne bízza el magát valaki, azt jelenti, hogy lehetőleg érezze magát kevesebbnek másoknál. Mert ha valaki elbízza magát, előfordulhat, hogy önbizalma lesz neki, tudni fogja, mennyit ér, ami teljesen tarthatatlan dolog, kilógna a sorból, és sokba kerülne az mindenkinek. Az ember maradjon veszteg, üljön le a fenekére, és örüljön, hogy. Az örülés, az nagyon fontos ilyenkor, örülni kell, hogy ez is van, azért, hogy ne legyen másképp.

Az erdélyi magyar dicséret másik módja a másodlagos dicséret.

Olyan ez, mint a másodlagos nyilvánosság az átkosban, amikor a sorok közül kellett kiolvasni a valódi mondanivalót, azt hogy mit üzen az író például. Amikor másodlagos dicséretet kap az ember, erőteljes szellemi munkával, nagy önbizalommal (ami ugye nehezen összehozható), és még nagyobb ember-, környezet- és társadalomismerettel tudja dekódolni, hogy ami elhangzott, az mit is jelent.

Például ha faluhelyen a kapu előtt ülő öregasszonyok azt mondják az arra elhaladó fiatalabb nőnek, hogy: milyen szépen ring a farod, Évám (a példa kortárs, és az életből táplálkozik), az tényleg nem sértés, bár kétségkívül emlékezetes megállapítás. Igaz, hogy ama bizonyos, ódon nevén nevezett tájék észrevehető térfogatbeli változásaira utal, de az adott helyzetben pozitív felhanggal.

Egyszerű megállapítások is termékeny táptalajai a másodlagos dicséretnek. Megnőtt a hajad. Levágtad a szakállad. Láttam a Facebookon, hogy futsz. Megpucoltad az ablakot. Felvetted a hosszú szoknyád. Puritán kifejeződései ezek a tetszésnyilvánításnak.

És ne feledkezzünk meg még egy eljárásról, a közvetett dicséretről.

Ebben az esetben egy köztes személynek mondják el a dicséretet, nem annak, akit elismernek. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a párok közt mosolyszünet van, és valakin keresztül üzengetnek egymásnak. Egy kicsit beszélnek is, meg nem is, haragszanak is, meg nem is, szeretik is egymást, meg nem is. A közvetett dicséret is ilyen megnyugtató, van is, meg nincs is, mindenki jól jár vele. Például ünnepi ebédnél: – Anyukád nagyon jól főz, Csabika! És milyen jól áll neki a kötény!

Ilyenkor nem kell azzal sem sokat bajlódni, hogy az ember miként fogadja a dicséretet. Mert ugye, amit szűken mérnek, azt nehéz jó szívvel elfogadni. Az erdélyi ember általában szabadkozik, lekicsinyli azt, amiért a dicséretet kapja, nehogy véletlenül úgy tűnjön, elbízta magát és el is hiszi, hogy jó az, amit méltatnak.

Az élet végül is olyan komoly dolog, kár lenne holmi szép szavakkal elbagatellizálni.