Stephen Frears A királynő című filmjének egyik jelenetében Tony Blair munkáspárti kormányfő közvetlen munkatársai gunyoros hangnemben szidalmazzák Erzsébet királynőt, mert az uralkodó szerintük nem megfelelően reagált Diana hercegnő halálhírére. A miniszterelnök, ezt megelégelve, dühösen így fakad ki:

„Ez a nő egész életében a népét szolgálta. Már ötven éve, pedig sose vágyott rá. Ez juttatta sírba az apját, de ő mindig becsülettel végezte, méltósággal, és tudomásom szerint egyetlen hibát sem vétett, mégis mind a vérét akarjuk!”

Nem tudhatjuk, hogy valóban így történt-e, de a – mellesleg baloldali – brit rendező valami lényegeset fogalmazott meg minden idők leghosszabb ideig uralkodó angol monarchájáról.

Erzsébet mindig azt tette, amit tennie kellett, és életének 96, uralkodásának 70 éve alatt alig hibázott. Nem szabadott hibáznia, mert személyében testesült meg egy olyan tradíció, amelyre egész életét tette fel, legalább huszonéves kora óta, amikor így fogalmazott (akkor még hercegnőként) egy rádióüzenetében:

„Mindannyiuk előtt fogadom, hogy egész életemet, legyen bár rövid vagy hosszú, az önök szolgálatának szentelem.”

Utólag visszatekintve erre a hosszú életpályára, aligha találni fogást ezen a fogadalmon.

Uralkodása alatt a dinasztia és az ország, amelynek élén állt, átélt súlyos válságokat is, és volt, amikor úgy tűnt, a trón recseg-ropog alatta. Mégis, „elfogyasztott” 15 miniszterelnököt (az első Winston Churchill volt), túlélte az uralkodói székben a hidegháborút, a hetvenes-nyolcvanas évek szociális villongásait, ír polgárháborút, skót függetlenségi népszavazást, az említett Diana-botrányt és végül a Brexitet. Mindezt úgy, hogy bár a mai világ alig hasonlít azokra az időkre, amikor trónra lépett, népe körében a monarchia támogatottsága ma is toronymagas – és ez nem független az ő személyétől.

Márpedig ez nem magától értetődő. Egy olyan világkorszakban, amikor a nyilvánosság eltömegesedésével a közszereplők minden lépését árgus tekintetek követik, és minden botlást ezerszeresére hangosít a revolvermédia, úgy válni rokonszenves, „emberarcú” figurává, hogy közben ne szenvedjen csorbát az általad betöltött hivatal tekintélye, teljesítmény.

II. Erzsébet maga volt a brit monarchia, és mindaz, amit ez jelent: az állandóság, a kontinuitás, a biztonságérzet, a hagyomány. Lehet fanyalogni a dinasztikus államforma avíttságán, felháborodni a születési előjogokon és a királyi ház fenntartásának költségvonzatain, republikánus derűvel megmosolyogni a mesébe illő pompát és feleslegesnek tűnő cicomákat, de hét évtizeden át minden brit alattvaló úgy kelt fel reggel, hogy volt egyetlen sziklaszilárd pont az életében.

És nehéz elhessegetni az érzést, hogy bár a királyi hatalom ma már inkább névleges – ezért valóban könnyen kiüresedhet és formálissá válhat, mint azt oly sok példa mutatja –, az Egyesült Királyság pedig parlamentáris demokrácia, amelyben a legfontosabb döntések nem a Buckingham-palotában, hanem a Downing Streeten születnek, az ország stabilitása nagymértékben ezen a törékeny asszonyon múlott.

A szimbólumok erejét mindig is balgaság volt lebecsülni.

Néhány napja temették Mihail Gorbacsovot, és most eltávozott a második világháború utáni európai politika talán utolsó jelentős alakja is. Eggyel kevesebb ok, hogy irigyeljem a mai Angliát.

A bennem mélyen rejtőzködő monarchista megemeli a kalapját.