„Nem lesz jövő, nem lesz kocsma” – bemutatták a Helikon kocsmaszámát

A kocsmai költészet már nem olyan, mint rég, már nem művelik – mondta Horváth Benji, a Helikon szerkesztője, a Helikon kocsmaszámának bemutatóján a kolozsvári Bulgakov kávéház teraszán. És ez nem azért van, mert az irodalom távolodott el a kocsmától, hanem azért mert

a kocsma távolodott el az irodalomtól, és úgy egyáltalán az emberektől.

Mert míg régebben a „legkönnyebb dolog volt kocsmázni”, most már kisebb anyagi befektetésnek számít, az embernek alaposan meg kell gondolnia, hogy mikor csap egy görbe estét a 12–15 lejes Ursusok világában. Ezt már Kali Ágnes mondta, a bemutatón résztvevő szerzők egyike, aki a lapszámban közölt versében is azt ecseteli, hogy „csíkokat szív inkább”, mert drága a sör.

Fischer Botond is arra az álláspontra helyezkedett, hogy nincsenek már jó kocsmák, ezzel magyarázható az is, hogy a lapszám „tele van kocsmaromantikával”, érződik a nosztalgia, hiszen régebben ez másképp volt. Hol vannak már azok az idők, amikor Kolozsváron,

a Fellegvár tövében még működött a legendás Albinuţa, ahol lehetett cigit venni szálára, 3 lej volt egy sör, és zsíros kenyeret is lehetett venni aprópénzért?

Az Albinuţát már Sánta Miriám emlegette fel, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint ritkán iszik alkoholt, és ritkán kocsmázik. Ám, mivel az irodalmi rendezvények zöme még mindig a kocsmában van, előfordul, hogy az estek után ő is marad a társaság kedvéért, még ha legtöbbször nem is fogyaszt semmit. „Visszataszító, de egyben vonzó” helyekként jellemezte a kocsmákat, és azt is megjegyezte, hogy a „kocsmagócpontok” az évtizedek alatt folyamatosan változtak. Míg például 5–6 éve még az Insomnia volt a preferált hely a kolozsvári ifjak körében, addig mostanra már a Planetarium számít talán a fő találkozásai helynek – legalábbis a magyarok számára.

Nagy Zalán felelevenítette a kamaszkorából ismerős marosvásárhelyi kiskocsmákat, ahol még 4 lej volt egy pohár bor, és ahol a „lokál alkoholistákkal” le lehetett ülni megbeszélni az élet dolgait, ez pedig nagyon inspiráló tudott lenni számára. Ő egyébként – a legfiatalabb jelen lévő szerzőként – arra is kitért, hogy átalakulóban van azért a művészek felfogása is:

egyre inkább előtérbe kerül a tudatos író eszményképe, aki kocsmai tivornyák helyett inkább a megfontolt alkotómunkára helyezi a hangsúlyt.

Fischer Botond a Gomba (La Ciupercă) nevű kerekdombi kocsmáról szóló szövegét olvasta fel a lapszámból. A pontos helyét nem árulta el a régi vágású kiskocsmának, mert ott még mindig 5 lej a sör, 6 lej a féldeci tömény, ami kolozsvári mércével felfoghatatlanul olcsó, így nem akarja, hogy túl sokan odaszokjanak. Nem csoda, hogy oda járnak a környékbeli alkeszek, így a hely egy író számára maga a karakterbőség.

Szó esett még a nagy dekadensekről, mint Ady, de arról is, hogy a művészek részéről az alkoholgőzbe menekülés sok esetben a rendszer elleni tiltakozás jele volt, és arról is, hogy

nemcsak a művészek küzdenek errefelé alkoholgondokkal, hanem ez sajnos itt is, Magyarországon is népbetegségnek számít.

Csak lassan kocsmák nem lesznek az alkoholistáink számára, leszámítva az ilyen Ciupercă-féle végső menedékeket, ahol még valahogy megőrződött valami a régi kocsmák hangulatából. De ki tudja, ez is meddig tart majd…

Horváth Benji végül felolvasta a lapszámból Antal Balázs megrázó erejű versét, a kocsmaszám nyitóversét (az örök kocsmám), ami éppen ezt az össztársadalmi problémát, az alkoholizmust, mint népbetegséget járja körül, és egyáltalán nincs benne semmiféle kocsmaromantika, ellenkezőleg:

a kocsma, mint a csábító balvégzet jelenik meg benne, ahol oly sokan tönkrementek.

És hogy milyen lesz a jövő kocsmája? Hát nincsenek túl rózsás kilátások erre nézve a szerzők véleménye szerint; ahogy Fischer Boti velősen megfogalmazta, „nem lesz jövő, nem lesz kocsma”. Legalábbis ilyen árak mellett nehezen elképzelhető, hogy továbbra is a kocsmákban zajlik majd a szociális, és művészeti élet legjava.