„Mindenhová a vers felől érkezem” – interjú Fekete Vince költővel, szerkesztővel

A kézdivásárhelyi származású, jelenleg Budapesten élő költő, Fekete Vince a Székelyföld folyóirat szerkesztőjeként is ismerős lehet sokaknak. A nemzeti ünnep alkalmából nemrég kapta meg a Magyarország Babérkoszorúja díjat eddigi munkássága elismeréseként, mi pedig olyan butaságokat kérdeztünk tőle, mint: milyen a jó versmondat, hogyan lesznek a prózamondatokból váratlanul versmondatok, hogyan épül fel egy kötetben egy város (esetünkben a vargaváros, azaz Kézdivásárhely) személyes élményekből, benyomásokból, hogyan lehet együtt élni a honvággyal, hogyan segít az írás, a vers egy szeretett lény elvesztésének feldolgozásában… Szerencsére okos, érzékeny, pontos válaszokat kaptunk.

„Azt vettem észre, hogy én igazából versben gondolkodom, hogy egyszer csak belendül valami, bekattan, elkap a hév, és versmondatok lesznek belőle” – mondod egy korábbi interjúban. Milyen a jó versmondat? Miben különbözik a prózai vagy a hétköznapi mondatoktól?

Igen, ezt az akkor még készülő, de már az utolsó száz méteren levő Vargaváros kapcsán mondtam. Talán épp neked (is) egy négy-öt évvel ezelőtti interjúban arra a kérdésre válaszolva, hogy az Udvartér című kötet egyes tárcanovelláiból hogyan készültek versek a Vargavároshoz. Amelyek nem hagyományos értelemben vett versek egyébként, mert letérnek az úgynevezett hagyománykövető, -ápoló útról, a formahűségről, a tradicionális verskezelési módokról. Tehát arról volt szó, hogyan lettek versmondatok a prózamondatoknak szánt mondatokból: amikor prózát írok, egyszer csak akkor is belendül valami, bekattan, elkap a hév, és versmondatok lesznek belőle. És nemcsak a tárcanovellákban, hiszen jó évtizeddel ezelőtt blogot is írtam, és ott is ugyanez történt. A prózaszövegeimben – úgy éreztem/érzem – ott volt/van a vers is. Szinte ki tudnám mutatni most is a tárcanovelláimban, a blogszövegekben, hogy mikor kap át versbe, versszerűbe a dikció. Nekem csak le kellett hámoznom a fölösleget, és ott ragyogott előttem a maga pompájában a vers. Később rájöttem, hogy tulajdonképpen főleg ezért születtek ezek az írások: ezekért az erősen ritmizált versbetétekért. Nekem aztán csak a mag kellett, nem volt szükségem a fölöslegre. A vers ki akart törni prózakalitkájából, le akarta dobálni magáról ezt a fölösleget. Én csak kinyitottam ennek a zárkának az ajtaját, és megmutattam a verseknek, hogy merre menjenek. De csak akkor engedtem útjukra őket, amikor már teljesen korrekt viszonyban voltunk. Amikor úgy éreztem, hogy sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet már semmit. De hogy a kérdésedre is válaszoljak: a versmondatoknak mintha más volna a szervezettsége, a ritmizáltsága; koncentráltabb az anyag, szűkebb mag köré szerveződik a szövegtest. Ezt a magot láttam meg, és látom meg mind a mai napig a különböző prózai irányultságú szövegeimben.

A Vargaváros, de már a korábbi, Védett vidék című versesköteted is a szülővárosod, Kézdivásárhely és környéke nagyon szubjektív, de nagyon mélyreható, alapos, érzékeny leírása. Ha mindent összeszámítasz, a készülődést is, akkor mennyi időt vett fel ez a „városépítő” munka?

A Vargaváros 2019-ben jelent meg, a Védett vidék kilenc évvel korábban, 2010-ben. A Vargaváros. Századelő, illetve a Vásárváros című versek például már szerepelnek a korábbi verseskönyvben. Ezeket a verseket a 2010-es könyv megjelenése előtt pár évvel írtam. Tehát – egy-két kivételt leszámítva – olyan tíz évig készült ez a kötet. Nem folyamatosan, nem megszakítások nélkül, mert közben más könyveket is írtam, de ez volt a fő könyv, a fő csapás, ez volt a nagy projekt, ami bő tíz évig foglalkoztatott.

Be lehet-e egyáltalán fejezni egy ilyen vállalkozást?

Soha nem lehet befejezni. Most is időnként ki-kifut egy-egy olyan vers a billentyűzetemből, aminek akár helye lehetne a Vargavárosban is. Nem bújhat ki az ember a bőréből. Vissza-visszatér abba a múltba, azokra a helyszínekre a versekben is, nemcsak álmaiban, vagy az emlékeiben. De azt is mondhatom, hogy ez a vargaváros-ügy – csak még nem ezzel a címmel, nem így behatárolva, nem konkrét körvonalakkal – már az első versekkel elkezdődött. Könnyű most ezt mondani, persze. De így, visszanézve, ez látszik. A Palackposta című versem – amit Lövétei (Lövétei Lázár László költő – a szerk.) nemrég fedezett fel újra, és írt is róla a Cimborában – például a legelső, 1995-ös, felejthető kötetemben már szerepel, tehát van szűk harminc éve, hogy megírtam.

Ezek szerint a prózai irány nem vált be számodra, nem vagy prózaíró alkat?

Az Udvartér egy-két flekkes tárcanovelláiban kifogyott mindig a prózaírói szuflám. Pedig kapacitáltak is páran, hogy regényt kellene ezekből a történetekből írni. Minek, mikor itt van? Írtam én egy Kézdivásárhely-nagyregényt, és ez a Vargaváros. Tessék csak megnézni! Még a terjedelme is: akár egy regényé. Nem beszélve a tartalomról. Mert a Vargaváros igazából egy teremtett világ, egy virtuális városarc. Ahogyan bennem leszűrődött, majd megképződött az egész, saját képemre és hasonlatosságomra átteremtve. Mert minden belőlünk, a fejünkből jön elsősorban. Többnyire a források is, amelyek a kötetben szerepelnek. Megtörtént, vagy megtörténhetett mindez, de nem úgy, és nem akkor. Mindeniknek van azonban valóságmagja, ha nem az én életemből, valakikéből, elődökéből, felmenőkéből stb. Előtte viszont megírtam tárcanovellákban, blogbejegyzésekben az egésznek az elővázlatát. Ha úgy tetszik, nem az előverseit, hanem az előprózáit. Engem a kezdetektől, mióta az eszemet, a költői eszemet tudom (ha van ilyen egyáltalán), foglalkoztatott, hogy ezt a környéket megörökítsem. Hogy patetikusabb legyek: hogy ezzel nekem el kell számolnom. Mert csak azt írom meg, ami számomra tényleg véresen komoly, fölkavar, nem hagy nyugton, állandóan visszatér. Az „igazi” regényírás, bár nagyon érdekes munka lenne, de ahhoz át kellene alakítanom teljesen magamat, a verssrófra járó agyamat, nem beszélve az életformámról. A regényhez abszolút fegyelem, tűrés és szerteágazó figyelem kell. Mózes Attila egyetlen négybetűs szóban fejezte ki, hogy mi szükséges a próza-, illetve regényíráshoz. S-el kezdődik (segg – a szerk.). És azt le kellene nyomni a székbe. Kevés utazás, sok-sok otthonülés, napi penzum stb. Ez pedig nekem (egyelőre) nem megy. Mert mindenhová a vers felől érkezem. Vagy ha nem onnan, akkor úgyis oda jutok: magához a vershez.

Mennyi munka, milyen típusú munka ez: tárcanovellából verset faragni? Az eredeti szövegből mennyi marad egyáltalán?

Hogy valamely valóságanyagból mit kamatoztat a vers, az mindenik darabnál másképp dől el. Ahány ilyen költemény készült, mindeniket össze lehetne vetni a megfelelő tárcanovellával, vagy blogbejegyzéssel. Soknak még a címe is azonos. Ez számomra is nagyon érdekes munka volt, mert mindenik szöveg esetében más volt a kihívás. Volt, ahol majdnem a teljes anyag átment, korrekciókkal, változtatásokkal, stilizálásokkal, gondolatritmusokkal, jóval erősebb ritmizáltsággal. És volt, ahol csak egy rövidke rész kellett, egyetlen bekezdés csupán. És nyilván más lett a tördelése is, mert nem mindegy, hogy hol vágod el a versmondatot. Mindig úgy álltam neki ezeknek a szövegeknek, hogy lássuk csak, mit lehet kihozni belőlük. Aztán ment a kalapálás. Addig szabtam, vágtam, faragtam, törtem, sűrítettem, amíg olyan fogpiszkáló nem lett a gerendából, amire nekem szükségem volt. Amíg jóban nem lettem a saját fogpiszkálómmal. Amíg valódi kapcsolat nem lett a téma, a műfaj és az alkotó között. Csak akkor vettem le a kezem róla, amikor „rápaskolhattam”, hogy rendben. És ezt a jó viszonyt sikerült tartani a továbbiakban is, mondjuk másnap is, és hetek múlva is. Ha nem, akkor nem kerültek be a kötetbe.

Jelenleg Budapesten élsz. Milyen a nagyvárosban való létezés a Kézdi és környéki élet után, amit addig folytattál? Mennyire lehet átszokni? Mi a helyzet a honvággyal?

Budapest az otthonom, és úgy is viszonyulok hozzá. Ez egy csodálatos város rengeteg felfedezni valóval, rengeteg kihívással. De megmaradt, és meg is fog maradni a kézdivásárhelyi identitásom. Budapesten élő kézdivásárhelyi vagyok. Kézdi és a környéke, beleértve a szülőfalumat, Kézdiszentkeresztet, no és a Kászonokat, Kászonújfalut is – az is a részem, a múltam és a jelenem is valamiképp. Budapestre kerülve ezzel a batyuval jöttem, ennyivel gazdagabb vagyok. Szinte havonta hazajárok Kézdiszentkeresztre, a szülőfalumba, és a Kászonokba is, Kászonújfaluba. Ezenkívül minden hétvégén falun vagyunk a párommal: a Budapesttől negyvenöt kilométerre levő Vácszentlászlón töltjük ezeket a napokat. A munkájából kifolyólag nagyon sokat utazunk, amikor ő hivatalból elmegy valahová, és két-három nap alatt elvégzi a dolgát, én utána utazom, és ott töltünk még pár napot együtt. Teljesen átszokni persze nem fogok tudni soha. A honvágyról meg nem is merek beszélni. Állandó társak vagyunk. Se vele, se nélküle. Rettenetesen tud kínozni sokszor. Még így is, hogy rendszeresen jövök-megyek, a két világ között ingázom. Ilyenkor – visszautazás előtt, hirtelen ötlettől vezéreltetve – sokszor bevásárolok ilyen-olyan, csak otthon található dolgokat, élelmiszereket (házikenyér, túró, orda; ősszel tárkony, csombor stb.), meg egyebeket is, hogy egy kicsit idehozzak magammal abból az egykori világból. És oldjam ezt az elképesztő honvágyat.

Befogadtak az ottaniak, elsősorban a szakma? Mik a tapasztalataid?

Én ilyen otthonülős típus vagyok. Nagy sétákat teszek persze a Városligetben, vagy a városban, Pesten, Budán, a várban, járkálok és nézelődöm. Sokszor tíz kilométer fölé és felfut a napi megtett kilométerek száma. Az Ilka utcától, ahol lakunk, át Budára, a Széll Kálmán térig, onnan a Déliig, majd körbe, vissza az Erzsébet hídon, át Pestre, Astoria, Blaha Lujza, Keleti, Thököly-Stefánia útkereszteződés, Ilka utca, vagyis Istvánmező, Zugló. A szakmába, az irodalmi életbe egyelőre itt csak belekóstolgatok. Nem vagyok nagy kapcsolatépítő, a kapcsolati háló kiépítése helyett sokkal inkább a munkám az, ami érdekel. Az írás, a megírás, vagyis a vers. Ennek ellenére van/lett néhány, számomra nagyon fontos új barátság is az életemben, főleg idősebb írókkal. És megmaradtak a régiek, bár nem vagyunk már egymásnak sem könnyű esetek, nemcsak magunknak. De ahová eljárok, ott jól érzem magam: a kiadóm (Magvető - a szerk.) rendezvényeire, egyebekre. Az, hogy itt élek, azt is jelenti, hogy nekik inkább kéznél vagyok. Mint legutóbb is, a nyolcvanéves Oravecz (Oravecz Imre – a szerk.) köszöntésén, ahová örömmel mentem. De elég nehezen tudtam volna megtenni, ha otthonról kell ideutaznom tizennégy-tizenöt órát, ha el akarok jönni például erre az eseményre.

Jönni fognak Budapest-versek is a vargaváros-versek után vagy te már öröké a vargavárost írod?

Nem tudom. Szerintem nem. Talán megmaradok még „erre a rövid időre” a kaptafánál, a vargavárosnál. Azoknál a dolgoknál, helyeknél és helyszíneknél, amelyek engem tényleg véresen komolyan foglalkoztatnak, ahogy ezt egy nagy költőelőd is mondta. Ezt mondhatnám én is nagyképűen, de persze, sohasem tudhatjuk, hogy hogyan lesz tovább. Mi lesz az, ami nagyon megérint, és nem tudom nem megírni. De a vargaváros mindig is centrum lesz nekem. Ahhoz viszonyul, ahhoz képest történik szinte minden.

A legutóbbi köteted, a Halálgyakorlatok az időskori leépülést, demenciát, ennek a rémületét és magát az elmúlást tematizálja édesanyád alakján keresztül. Mennyire megterhelő egy ilyen fontos emberrel kapcsolatban egy ilyen súlyos téma feldolgozása a költő számára?

Amikor az év elején édesanyám meghalt, hetekig rendesen se írni, se olvasni, aludni is csak megszakításokkal tudtam. Csak járni, gyalogolni, menni, mégis azt éreztem magamon, no meg a szűkebb környezetem is ezt látta rajtam, hogy én ezzel a kötettel már korábban elsirattam, elgyászoltam a főszereplőt. Azzal, hogy leírtam, átláttam, és papírhoz is szögeztem valamennyire a traumát. Kaptam valami megoldást az elgyászolásra, még jóval a végpont előtt. A halál egyszerisége itt átváltott folyamattá, és ez könnyített kicsit a – tudtam – hamarosan bekövetkező megrázkódtatáson. Rettenetes tapasztalat persze, amit nem lehet megúszni. A kérdés nyilván az, hogy sikerült-e a magam megrázkódtatását, ezt a hosszadalmas, lefelé tartó folyamatot, ezt a csapást megrázóan átadnom az olvasónak. Szemed előtt fogy ki valaki az időből, te pedig közben dokumentálod a folyamatot. Bovarynénak lenni úgy, hogy nem átéled, hanem megéled az egyik legszeretettebb ember fájdalmát, veszteségét, reménytelenségét, traumáját, mély metafizikai magányát.

A téma kapcsán említetted, hogy a halál egyik legsunyibb formája a felejtés, utalva ezzel a demenciára, arra, ahogyan az idős ember esetenként szép lassan elfelejti, ki is volt ő. A könyvek is a felejtés ellen vannak? Mi az irodalom szerepe?

Ennek a könyvnek is, de magának az irodalomnak is – azt gondolom most – talán a vigasztalás, a vigasztalódás a szerepe. Könnyebbé tenni valamit, elviselhetőbbé jó irodalom, jó versek által. És még akkor is sikerülhet ez, ha elképesztően szomorú, fájdalmas, érfelvágós dolgokat látunk papírra vetve. Egy-egy jó mű katartikus hatása feloldhatja ezt a rettenetet. Mert zsigerileg érint, mert a létezés régi/új kérdéseivel szembesít, erőt, önbizalmat ad, vagyis segít élni.

Min dolgozol most, és mikorra várható a következő kötet?

Most, egyébként már nagyjából egy éve, a keresgélés időszakában vagyok. És úgy érzem magam, mint egy hőlégballon kosarában (van szerencsém látni egyet nap mint nap, amint Budapest fölé emelkedik a Városligetben), éjszaka van, teljes sötétség, egy végeláthatatlan erdő, táj fölött lebegünk, és én épp arra készülődöm, hogy egy ejtőernyővel kiugorjak az ismeretlenbe. Vagy, hogy még tovább menjek, mint egy bungee jumpingozó, aki önként, senki által nem kényszerítve felmegy a magasba, a mélybe dobja magát, miközben egy hirtelen metszéssel szándékosan elvágja maga mögött a tartókötelet. Több mappám is meg van kezdve, több irány is mutatkozik. Versek is születtek azóta, az előző kötet elvarrásai is, no meg a Vargavárosra emlékeztető darabok is, de még a piros autó lábnyomaihoz (a Piros autó lábnyomai a hóban című 2008-as kötet – a szerk.) is visszanyúltam. Lehet, hogy kialakul belőlük valamiféle hálózat, és összeáll egy új könyv alaprajza. Van is egy erősebb szál, ami épp most kezd körvonalazódni. Már címe is van, de ez most még, az első versközlésekig maradjon titok.