pazs

Akinek fontos a kárpátaljai magyarság, a békéért imádkozzon

2022. február 21., hétfő 19:22

Három és fél évvel ezelőtt azon a napon léptem át az országhatárt Kárpátalja felé, amikor Ukrajnában bevezették a hadiállapotot. A szorongás, a feszültség tapintható volt, a rendezvényről, amelyen részt vettem, sokan, akik külföldről érkeztek volna, lemondták a részvételüket, a bizonytalanságtól tartva. „Szabályos” háború ugyan nem lett a hadiállapotból akkor, most viszont közelebb kerültünk hozzá, mint Európában bármikor a kilencvenes évek délszláv szörnyűségei óta.

Nem tudom, lesz-e háború a szomszédban. Az sem világos teljesen (legfennebb sejtések lehetnek, az elemzések és információmorzsák alapján), milyen geopolitikai játszmák húzódnak meg a háttérben, és a tényleges fenyegetés mennyire arányos az elmúlt hetek információs hadviselésének apokaliptikus víziójával. Abban azonban nagyjából biztos vagyok, az elmúlt évek személyes tapasztalatai, illetve az ott végbement folyamatok láttán, hogy a kárpátaljai magyarság rettenetes állapotán egyvalami ronthat még jobban: ha mégis kitör az eddig szerencsésen elnapolódott orosz–ukrán háború.

A Főtéren számtalanszor írtam, írtunk az ukrajnai magyarok (és románok) helyzetéről, az ukrán állam nemzeti kisebbségeket diszkrimináló politikájáról, a magyarellenes atrocitásokról, a legsötétebb diktatúrákat idéző ukrán oktatási törvényről és annak beláthatatlan – vagy inkább, sajnos, nagyon is belátható – következményeiről. Mégis, akik hagymázas elképzeléseket szőnek manapság arról, hogy Putyin végre most ráncba szedi a renitens ukránokat, és a dolgok a helyükre kerülnek, vagy épp fordítva, a Nyugat jól megbünteti a gonosz Putyint, gondolják át még egyszer, kívánják-e mindazt a kárpátaljai magyaroknak, amivel egy háború járna.

Mert ha a háború nem is terjed ki konkrétan a Kárpátokon inneni területekre, az általa okozott pusztítás – a humanitárius katasztrófa, a gazdasági károk és sorolhatnánk – aligha fogja érintetlenül hagyni Kárpátalját. És ne legyenek illúzióink: a katonaköteles fiatal magyar férfiakat ezúttal is elsőkként vezénylik majd ágyútölteléknek a keleti frontra. Arról nem beszélve, hogy a háborús helyzet felerősítheti az amúgy is erős ukrán államnacionalizmust, a nemzeti kisebbségek pedig ideális célpontjai lehetnek a bűnbakkereső logikának.

Emlékeztetőül ideidézném Dupka György történész, kultúraszervező korábbi helyzetértékelését:

Hirdetés

„A helyzet hasonló a néhai 90-es évekbeli Jugoszláviában történtekhez: amikor ott a vajdasági férfiakat megpróbálták besorozni a horvátokkal is hadban álló osztagokba, azok mindjárt a szomszédba, vagyis az anyaországba szöktek. Kárpátaljáról most a mi fiataljaink is a menekülést választották, s külföldre távoztak. Hiába van fegyverszünet, azt a rengeteg kiáramlott fiatalt még hazahozni se lehet, mert félnek. Családok mentek szét, hiszen családos apák is megkapták a behívót. Az egész olyan, mint 1944 után, amikor 40 ezer férfit hurcoltak el.”

Akármilyen patetikusan hangozzék, nem lehet elégszer kongatni a vészharangot: a kárpátaljai magyarság drámai módon fogyatkozik, egy esetleges háború pedig kétségkívül felgyorsítaná, vagy akár visszafordíthatatlanná tenné az elvándorlást.

Akármit gondoljunk a szembenálló felek felelősségéről, nem veszíthetjük szem elől a számunkra legérzékenyebb szempontot: egy háborúban a kárpátaljai magyar közösség jövője is a romok alatt maradhat.

Hirdetés
Hirdetés