Földön, vízen, na meg a peronon várva, avagy ki tudja, célba ér-e az utazó Romániában

Utam első szakasza a Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy táv volt autóval. Több százszor megtettem már, ismerek minden kanyart és gödröt, de azért szinte mindig magában rejti két-három satufékezés lehetőséget a zárvonalon előző őrültek miatt. És bár mondhatnám, hogy az éppen épülő autópálya reményt ad, hogy idővel jobb lesz, a hazai autópályás vezetési kultúrát elnézve (vagyis pont nem nézve, mert nincs) minden illúzióm elszáll.

Az augusztusi kánikulában mintha mindenki kóválygott volna , mint gólyaf…s a levegőben, aki balra jelzett, jobbra tért, volt, aki szembejött az egyirányú utcában. Ismerem a romániai baleseti statisztikákat, semmi nem lep meg.

Külön élmény volt este, a székelyföldi megyeszékhely fele közeledve Árapatak és Előpatak, ahol épp elvették a villanyt. A szekér hátsó részén ülő kis kölyök a telefont – amin éppen Tetrist játszott – tartotta hátra fénynek, hogy nehogy beléjük hajtsak.

Sepsiszentgyörgyön csak pár órát töltöttem, éjjel vonattal folytattam az utam Ploiești fele. Illetve folytattam volna, ha egy taxi kivitt volna az állomásra: a diszpécser hölgy határozottan mondta este tizenegykor, hogy nincs taxi, és nem is lesz, ne hívjam újra. A másik szolgáltató munkatársa kicsit kedvesebben: sajnos, esélytelen. Így 40 perc gyaloglás után értem ki a vasútállomásra, ahol elégedetten nyugtáztam, hogy nem lett volna értelme jobban sietni, a vonatom ugyanis 85 percet késik. Erre felkészültem, a könyvet el sem pakoltam a táskámba.

A kőolaj városába végül 95 perc késéssel érkeztünk meg éjjel három fele. A taxist kicsit győzködnöm kellett, hogy nekem igenis kell az a bizonyos bon – értsd pénztári szalag –, szóval indítsa már el azt a nyamvadt taxiórát, de nagy nehezen megegyeztünk.

Ploieștiről egy spontán bevillanás folytán Konstanca fele vettem az irányt, úgy döntöttem meglátogatom a delta menti Szentgyörgyön nyaraló családomat. Ismét vonatra vártam, amely a kijelző szerint 65, majd 105, végül 90 percet késett. A Ploieșt Vest hangulata balkáni gyönyör: szotyizó emberek, hullámlemezekből összetákolt kocsma, hamburger a bódéban 7 lejért, szemét, romok. Már a peron padjaim ültem, amikor a hangosbemondó végre bejelentette, hogy érkezik az xy számú vonat Kolozsvár irányából Bukarest irányába. A mellettem álló család rémülten nézte a jegyét, majd megkérdezték, hogy ugye ez megy Konstancára? Bólintottam. Szóval Kolozsvár és Konstanca az országnak ugyanazon részében vannak? – kérdezték. Elmagyaráztam, hogy nem. Nem hittek nekem, így a CFR alkalmazottját is megkérdezték. A CFR-s úriember nem sokkal később, izzadságát törölgetve huppant le mellém, és felsóhajtott: egyik sem érti, hogy Kolozsvár és Bukarest hogyan jön a képbe, amikor a tengerre utaznak.

Éjféltájban érkeztem Konstancára, ahol az állomás, illetve annak környéke körülbelül olyannak tűnt, mint a kairói állomás. Tömeg, arabok, törökök, a taxisok agresszíven lerohanták az embereket. Én Boltot hívtam pár méterrel arrébbra. A sofőr egyből kiszúrta, hogy nem vagyok román (Hogy is ne szúrta volna? Székely akcentusom van.), majd a körülbelül tíz perces utat végig értetlenkedte, elmondta, hogy ő csak városi legendának hitte azt, hogy Romániában lehet magyar iskolába járni, magyarul tanulni.

A szállásom egy hostelben volt, illetve nem volt, mert mivel hajnalban utaztam is tovább nem akartam egy drága szobát foglalni. Az interneten keresgéltem „ágyakat”, de úgy tűnt a román tengerparton ennek nincs olyan kultúrája, mint nyugaton. Végül egy Airbnb-s szállásadónak írtam, hogy esetleg akad-e még egy szabad helye. Szabad ágy nem volt, de felajánlotta, hogy az ár töredékért aludhatok az udvaron, az egyik függőágyban, lehet zuhanyozni, ad ágyneműt. Elfogadtam az ajánlatot. Amikor éjjel fél egy körül becsengettem a kapun, pocakos, mosolygós úriember fogadott: Jó estét! Jó estét! – magyarul. Szinte szóhoz sem jutottam. Az udvar egyébként tele volt: az egyik asztalnál három francia nő, a másiknál három német beszélgetett, egy sarokban egy kolozsvári úriember dolgozott, két részeg olasz épp próbált nyugovóra térni. A tulaj elmesélte, hogy évekig hokizott a Rapid játékosaként, így Székelyföldön is sokszor megfordult. Szerinte nincs is jobb, mint a székely pityókás házikenyér. A mai napig sok a magyar barátja az ország minden felében, sőt Magyarországon is, és nagyon csodálkozott, hogy én jobban szeretem a román pacallevest, mint a magyar gulyást. A szálláson egyébként megkérdeztem a német lakótársakat, hogy a tucatnyi dobozos sör közül, amiket kipakoltak maguk elé, eladnának-e nekem egyet, amire szinte sértődötten reagáltak: Egy némettől sört venni? Ingyen adják, ez így természetes.

Hajnalban sem taxi, sem Bolt nem akadt, hogy kijussak a buszállomásra, így a tulaj kivitt az autójával, egy pár éves Porschéval (Bevallom, életemben nem láttam még autót, aminek a műszerfalán ennyi hibát jelző lámpa égett. Jól van az úgy.) A mikrobusz Mahmudiáig vitt, ahol aztán csónakba szálltam. A busz modern, légkondis, USB-töltős jármű volt, a három órás út nagyrészén csak egyedül utaztam, az utolsó két állomás között szállt fel körülbelül tizenöt helybéli. Szinte végigaludtam az utat – elnyúlva a hátsó üléseken, ám félórával az érkezés előtt a sofőr vidáman rám ordított: Kelj már fel! Átaludtál mindent. Esett is.

A buszozás utolsó fél órájában azt matekoztam, hogy mennyire érheti meg ezt a járatot üzemeltetni. Szerintem nem nagyon, de annak a pár helyinek más opciója nincs. Ja, és nekem, az egyetlen „turistának” sem lett volna.

Az utam utolsó szakaszát vízen tettem meg. A menetrendszerinti csónak gyors volt, pontos. Úgy 15-en utaztunk vele. Tény, hogy kettővel kevesebb mentőmellény volt, de én szívesen lemondtam az enyémről a 35 fokban (igen, igen, biztonsági előírások és Románia…).

Szerencsésen megérkeztem. Nem gyulladt ki a vonatom, nem gázoltak el, amíg az útszélén sétáltam a buszmegállótól a kikötőig, a buszom sem borult fel. Megúsztam, sőt még élveztem is. Csak hát közben épp tegnap panaszkodott az Utazási Irodák Országos Szövetségének (ANAT) elnöke, hogy külföldi turisták tekintetében sereghajtók vagyunk Európában. Nem is értem miért, vajon mivel lehet bajuk? Szotyizva várni egy két órát késő vonatra van olyan élmény, mint a 320 kilométer per órával száguldó TGV-n croissant-ot enni, nem? Meg az alkudozás, a sunyi taxisok kiszűrése szintén lehet szórakozás. Peruban is sok busz szokott szakadékba borulni, mégis mennek a kalandvágyó turisták a Machu Picchuhoz. Nálunk is belefér egy kis rizikó: minek mentőmellény, minek biztonsági öv. Csak az a baj, hogy a turista választhat, hogy bevállalja-e a kalandos Romániát, de mi nem. Nekünk ezek a mindennapjaink.