Amikor közel hat évvel ezelőtt megvettem a mostani autómat, beléptem egy itthoni autós fórumra, ezt-azt kérdezgetni, és szembesültem a fórumtársak leereszkedő, már-már sajnálkozó hozzáállásával. „Tudod, ezt az alapmodellt nem sokan használják…” – írta egy kolléga válaszában, de valójában azt üzente: „Na jól van, te szerencsétlen, segítünk, de te a legalján vagy a hierarchiának, húzd meg magad”. Mert hogy az én autóm valóban alapmodell, az utolsó pillanatban vadásztam le egy szomszédos megye márkakereskedésénél az országban kapható egyik utolsó példányt ebből a típusból, mert éppen végleg leállították a gyártását. Nekem az autó egy használati tárgy, az alapfelszereltség tökéletesen megfelel, így is benne van minden, amire az embernek észszerűen szüksége lehet. De amellett, hogy jót mulattam a fórumtársak hozzáállásán, ismét rájöttem, mennyire furán, de végső soron érthetően furán állunk itt, Kelet-Európában, Romániában a fogyasztással, a tárgyak, szolgáltatások és élmények megszerzésével és birtoklásával.

Olvasom, hogy Kolozsvár nyugati kijáratánál megépül egy új, gigantikus mall, pláza, bevásárlóközpont, ahogy tetszik. És a város belsejében, az egykori Carbochim gyártelep helyén is lesz egy hasonló kereskedelmi központ. Ez azt jelenti, hogy a befektetők úgy látják: nincs még teljesen kiaknázva a kolozsvári fogyasztási potenciál, vannak még kielégítetlen igények, és ha nem is lenne, hát megteremtik – tudjuk: a fogyasztói társadalomban nem csak a keresletet szokás kielégíteni, a kínálattal is lehet keresletet teremteni.

És tudnak valamit a befektetők, legalábbis ráéreznek a jelenlegi kelet-európai korszellemre.

Az itteni társadalom ugyanis imád fogyasztani.

Ami érthető és logikus: Romániát és a szomszédos poszt-kommunista országokat alig harminc éve kapcsolták be a Nyugat gazdasági vérkeringésébe, és mostanra alakulhatott ki egy gazdasági középosztály, amely képes és igencsak hajlandó is fogyasztani.

Ilyen középosztály eddig nem létezett Romániában. Nincs még száz éve sem, hogy az ország lényegében a középkori állapotokból és életmódból érkezett meg a huszadik századba. A nyugati világ motorjainak számító európai államoktól eltérően Romániában a létfenntartó, megélhetési földművelés és állattenyésztés állapotát nem követte organikusan az iparosodó-polgárosodó-kereskedő kor, hanem csak a második világháború utáni kommunista berendezkedés hozta el az olyan, addig hallatlan civilizációs vívmányokat, mint a villanyáram, a vezetékes víz vagy az angolvécé (Romániában a lakosság egynegyede ma is udvarvégi fabudit használ). Ebben a tekintetben a romániai társadalom inkább az orosz-szovjet ívet követte, az 1917-es orosz szocialista forradalom ebből a szempontból ugyanolyan kiindulópontot jelent, mint Romániában 1945.

Az 1989-es rendszerváltás eszmei síkon és elvileg a nyugati szabadságot és demokráciát hozta, de gyakorlatilag (és az előbbiekkel nyilván összefüggésben) a javakban dúskáló nyugati fogyasztói, jóléti társadalom képe lebegett a szegénységben tartott, kisemmizett, rongyos és éhes romániai társadalom szemei előtt. Teljesen érthetően amúgy.

Romániában lényegében most alakul ki és kezdi magát elemében érezni a gazdasági középosztály.

Új generációs, viszonylag fiatal vállalkozók, a tech-ágazatok, a pénzügyi-gazdasági-banki szolgáltatási szféra, és a közszférában, az igazságügyben, az állami intézményekben magasabb funkciókban dolgozók alkotják azt a réteget, akik a romániai fogyasztói társadalom törzsét alkotják.

Ők cserélik le pár évente az autót, a televíziót, az otthoni berendezést, a drága telefont, ők mennek évente többször külföldi vakációkra. És kialakítják a jóléti réteg csoporttudatát is, kijelölik az „értékesség”, a „valódiság” normáit és szintjeit. Ők szabják meg az új és domináns társadalmi normát, amihez aztán mindenki igazodni próbál: az életben előre haladás, a sikeresség, a jóléti előrébb valóság narratíváját. Ami kötelezettség is egyben: meg kell venni a luxusautót, a telefont, a parfümöt, a drága ruhamárkát, mivel ezek révén tartozik az ember a közösséghez. Mit szól a kolléga, ha az övénél szerényebb karóra van a karomon? Vagy ha a ruhám átlagos és nincs rajta jól látható, nagyobb márkajelzés? Vagy ha én mondjuk „csak” Bulgáriába megyek nyaralni, nem Párizsba vagy Milánóba? Kötelezően meg kell mutatni a barátoknak, kollégáknak a felső kategóriás új autót, az ötcsillagos szállodában eltöltött luxusnyaralás képeit, és úgy általában mindent, „amink van”, nálunk ez a fokmérője az értéknek és a sikerességnek.

Apropó nyaralás. Utazási irodában dolgozó ismerős mondja – és ezzel csak megerősíti mindazt, amit felmérésekből, kimutatásokból eddig is tudtunk –, hogy igen sok ember sokkal drágább nyaralásokat választ, mint amit észszerűen megengedhetne magának, kiéhezi, részletekben kinyögi valahogy a sok ezer eurós külföldi utazást. Hogy miért? Hát mert megérdemli, mert eleget élt nyomorúságban, a rendszerváltás előtt, vagy azután, a zavaros években. És sok esetben kényszerből: a társadalmi, közösségi munkahelyi, baráti kapcsolatai nyomására egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne üsse meg „a szintet”.

Romániában a társadalom jelentős része „kifele él”, egy imázst fogyaszt és egy imázst próbál közvetíteni.

„Vreau o țară ca afară”, vagyis „olyan országot akarok, mint odakinn” (ahol az „odakinn” nyilván a Nyugatot jelenti) – énekli a román Vunk zenekar. Ez az időközben generációs jelszóvá, politikai szlogenné vált dalszövegrészlet az idealisztikus felhangokat bátran mellőző való életben azt jelenti: úgy akarok élni, mint a németek vagy a dánok. Anyagilag, mármint. Csak az felejtődik el általában, hogy a német és a dán nem harminc évvel ezelőtt esett bele fejjel előre a fogyasztói társadalomba, az ottani társadalom nem nyolcvan évvel ezelőtt lépett át a középkori életkörülményekből a központi fűtéses, angolvécés civilizációba, főleg nem kommunista pártállami segítséggel. Hogy az ottani jólét milyen, több száz éves folyamatok és körülmények eredménye.

Azt sem szabad elfelejteni, amit 120 éve fogalmazott meg Max Weber német közgazdász, és ami igen röviden úgy hangzik, hogy a kapitalista rendszer kialakulásában és megerősödésében (ma már mondhatjuk: globalizálódásában is) döntő szerepe volt a protestáns (kálvinista) etikának, ami azt tanítja, hogy dolgozz szorgalmasan és becsülettel, ne pazarold az idődet haszontalanul, és így Isten dicsőségét szolgálod. Ez az etikai alapelv pedig kikövezte az utat a kemény és következetes munka, a vállalkozó szellem és az anyagi gyarapodás előtt. Nem kell tehát csodálkozni, hogy annak, amit ma Nyugatnak nevezünk, protestáns európai országokban alapozódott meg gazdaságilag (Németország, Hollandia, Dánia, Nagy-Britannia) és az anyagi jólét jelenleg is ezekben az országokban a legmagasabb. Arról ne is beszéljünk, hogy ugyanez a szellem hozta létre és tette globális gazdasági és jóléti csúcsszereplővé Amerikát, az Egyesült Államokat.

És akkor nézzük meg ebből az irányból Romániát.

Itt (még) nincsenek vállalkozói dinasztiák, nincsenek átörökített családi vagyonok – a rendszerváltással átmenekített párt- és közvagyont ne soroljuk ide – és a vállalkozói kultúra, tehát a kapitalizmus szelleme ma is gyerekcipőben jár. Románia ráadásul ortodox ország, ebből a szempontból pedig nem a Nyugat része, és valószínűleg soha nem is lesz az, protestáns etikáról pedig jóformán csak Erdély vonatkozásában beszélhetünk.

Ezért itt a fogyasztáshoz is teljesen más az általános hozzáállás, aminek szerteágazó hatásai vannak a kultúra, az élet minden területén. Korábban írtam arról, hogy a Romániában ellenállás nélkül meghonosodott fastfood-iparnak milyen hatása van a helyi gasztrokultúrára, hogy egy „crispy chicken” vagy egy „american burger” sokkal menőbb ételnek számít, mint egy tárkonyos parasztcsorba. És hogy a generációváltással ez a tendencia csak erősödni fog.

Ugyanez a hatás érvényesül az egyéb (nem csak anyagi, hanem például kulturális) javak fogyasztásában, de abban is, ahogy a hulladék, a szemét, az újrahasznosítás kérdéséhez viszonyulunk. Romániában már rég bevezették a szelektív hulladékgyűjtést, de nem működik igazán. A kormány legutóbbi lépése ezen a területen a betétdíjas rendszer bevezetése a csomagolások, palackok, flakonok szelektív gyűjtésére. Az újdonság ebben az, hogy az 50 banis díjjal anyagilag is érdekeltté tette az embereket a hulladékgyűjtésben. Ennek pedig nemsokára meg is lesz a látszatja, várhatóan el fog tűnni a műanyag- és üvegszemét a folyópartokról és a települések környéki természetből, mert az emberek nem az éj leple alatt szabadulnak majd meg a csomagtartónyi szeméttől, hanem inkább visszaváltják, de ha mégis kidobnák, akkor mások fogják összeszedni és darabonként 50 baniért visszaváltani a hulladékot. A többi szemét valószínűleg ott marad majd. Németország világelső a háztartási szemét újrahasznosításában, a hulladékmennyiség kétharmadát reciklálják. Ott is van üvegbetét, de nem ez mozgatja a rendszert, hanem az emberek mentalitása – a szemétre való odafigyelés mondhatni a közerkölcs része.

Nos, ezt a hosszúra nyúlt eszmefuttatást azért írtam le (és még lehetne folytatni), mert ezekhez hasonlókat gondolok, valahányszor hallom, olvasom, hogy emberek, csoportok a progresszió jegyében a helyi életmódot, kultúrát, gondolkodást, társadalmi berendezkedést, világszemléletet egyik napról a másikra való megváltoztatásával próbálkoznak, ami szerintem

végtelenül leegyszerűsítő és naiv hozzáállás.

Ilyenkor gyakran elhangzik az az indoklás, hogy „de Nyugaton is így van” vagy „jobb helyeken bezzeg így és így csinálják”. Igen, úgy csinálják, nem véletlenül, mint ahogy Romániában sem véletlenül történnek a dolgok úgy, ahogy. Ennek megértése nélkül esély nincs semmilyen változtatásra.