Kinek van igaza a vásárhelyi karácsonyfa-ügyben?

Lássuk előbb a tényeket. A Kult Alternatív Kulturális Fesztivál elnevezésű marosvásárhelyi kezdeményezés a negyedik kiadására készülődve felállított a város főterén egy karácsonyfát. Egy nem szokványos karácsonyfát, amely egyetlen, úgynevezett „közösségi sálból” áll: egy fém állványra feltekert, több mint 2,5 kilométer hosszú, 20 cm széles színes textíliából, amelynek darabjait romániai, magyarországi és a világ minden táján élő magánszemélyek és közösségek kötötték, és aztán a kezdeményezők raktak össze.

A rekorddöntő projekt, az alternatív karácsonyfa felállítása hétfőn kezdődött. És szerdán véget is ért. Szerda este ugyanis Soós Zoltán vásárhelyi polgármester bejelentette, hogy az installációt a várba költöztetik, mivel a lakosság egy részének nem tetszik.

És akkor következik az annyira ismert erdélyi, romániai, kelet-európai történet. A közösség ismét két részre szakadt, a bírálók gyalázzák a karácsony szent ünnepét megszentségtelenítőket és azt akarják, hogy a legfontosabb keresztény ünnepet hagyományosan, zöld fenyősen, gyertyásan ünnepelje köztéren a város. A másik oldal, a karácsonyfaprojekttel rokonszenvezők gyalázzák a bírálókat, mondván, hogy azok elmaradottak, vaskalaposak, sötétek, merevek és sorolhatnánk hosszasan a jelzőket.

Itt tartunk most, megint, hogy az egyik oldalon állók ismét megfojtanák egy kanál vízben a másik tábort.

Pedig a maga módján mindenkinek igaza van, csakhogy a helyzetben megint ott húzódik az a feloldhatatlannak tűnő paradoxális törés, amivel folyton szembesülni lehet ilyenkor.

Nem túl sokat beszélünk róla, pedig alapvető fontosságú lenne ennek a helyzetnek a megértéséhez a következő gondolatsor. Természetesen leegyszerűsítem, mivel igen sokrétű problémacsomagról van szó.

Az erdélyi magyar, a romániai és általában a kelet-európai társadalmak ma is alapvetően tradicionális és rurális jellegűek. Hiába a harminc évvel ezelőtti rendszerváltás, a 21. század, az európai uniós tagság, a gyors információáramlás, ha a közösség egészét nézzük, ma is a hagyományos értékrendszer, a hagyományos kulturális igazodás jellemző. Jókai az igazi irodalom, nem a mai nyikhajok. A töltött káposzta és a házikolbász az igazi étel, nem a brokkoli és a hotdog. A klasszikusok az igazi színház, nem a kortársak. Durván leegyszerűsítve ezekhez hasonló értékválasztásokról van szó.

Harminc évvel a rendszerváltás után is. Azért lovagolok a rendszerváltáson, mert az 1989 előtti 50 évnek meghatározó szerepe van ebben. A második világháború utáni kelet-európai szocialista-kommunista rendszerek ugyanis megtették a modernizációs lépéseket: bevezették a házakba a villanyt, a folyóvizet, felépítették a nagyvárosokat, de ugyanakkor felszámolták a korábbi – vékonyka, de létező – urbánus polgárságot, amelynek jelentős része vagy elmenekült az országból, vagy megtörték a börtönben vagy a munkatáborban. Felépültek a gyárak, mellettük a lakónegyedek, a tömbházlakásokba pedig beköltöztették a falusi embereket, akik a megígért jobb élet reményében nem is ellenkeztek. Aztán kiderült, hogy a városba költözés nem jelent automatikusan polgárosodást (nyilván nem is ez volt a kommunista rezsimek célja), az emberek hozták magukkal a rurális értékvilágot, a szívük mélyén mindig hazavágytak a faluba, továbbra is vágták a disznót (muszáj is volt, mert a boltokban, tudjuk, milyen állapotok uralkodtak). Ennek a folyamatnak az első generációja lassan kihal, de az értékrendszerük többé-kevésbé tovább él a jelenlegi középgenerációban is. Ezek az emberek tradicionalisták, életük sok területén konzervatívak, aminek bizony természetes velejárója egyfajta merevség is. Ők továbbra is hagyományosan szeretnék megünnepelni a karácsonyt, zöld fenyővel, aranyszínű dióval és gyertyalánggal, Csendes éjjel. Ezért elítélendők? Szó se róla.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ezeket nem ítélkezően írom, nem marasztalom el emiatt az embereket, vagyis ami fentebb olvasható, nem morális alapállásból született. És azt is teljesen megértem, hogy ez a része a társadalomnak miért látszik merevnek és maradinak a progresszív réteg szemében. Amelynek szintén igaza van, de erről kicsit később.

A hagyománytisztelők nem azért ilyenek, mert ezzel tudatosan gátolni akarnak „előrevivő” folyamatokat,

hanem pusztán azért, mert ragaszkodnak a világukhoz, amelyben viszonylag biztonságban érzik magukat. Ez a világ élhetőre berendezett, ünnepekkel, hétköznapokkal, mindenfélével, ezeknek a megéléséhez pedig évszázadok során kialakult közösségi, kulturális, vallási rítusok léteznek. És ebben az égvilágon semmi elítélendő nincs.

Teljesen érthető a nem tradicionalisták viszonyulása is: hiszen az az alternatív „karácsonyfa”, amit most elköltöztetnek a vásárhelyi főtérről egy kevésbé szem előtt levő helyszínre, a várba, nem hogy ártana az ünnepnek, hanem még inkább átélhetővé, még inkább közösségibbé és közvetlenebbé teszi azt. Emberek sálakat kötöttek és összerakták, az eredmény pedig egy olyan tárgy lett, ami látványos, színes, formájában is utal a karácsonyra és az emberek közösségét fejezi ki. A közeledést, egymás megértését, a szeretetet – a karácsony a szeretet ünnepe, ugye? A szeretetet nem Krisztus találta ki, ő csak ráirányította a figyelmet a fontosságára (amit mindenki szeret emlegetni és hangsúlyozni, főleg karácsony tájékán). Mivel árthat tehát egy ilyen alternatív karácsonyfa a szeretet ünnepének? Mellette ott áll majd egy hagyományos karácsonyfa is a vásárhelyi főtéren, hát miért zavar ilyesmi bárkit is?

A városvezető, a politikus pedig ilyenkor mit tesz? Hát megnézi, melyik oldalról számíthat nagyobb támogatásra, szavazatra (pár hónap múlva önkormányzati választások lesznek, ugye) és azt mondja: meghallotta „az emberek” szavát, és intézkedik, elrendeli a karácsonyfa elköltöztetését. Persze, azt is mondhatta volna, hogy a karácsonyfa maradjon a helyén, mert nem hogy ártana valakinek, de gazdagítja az ünnepet, de ezzel magára haragította volna a tradicionalistákat.

Olvasom a Facebookon született számtalan reakciót, sokan szidják az elmaradott, konzervatív vásárhelyieket és a polgármestert, szégyellik a kialakult helyzetet és teljesen megértem az ő frusztrációjukat is. Ők azt mondják: itt nem lehet semmit csinálni, ami nem tradicionalista, konzervatív és hagyományos. És igen gyakran igazuk van. Nekik IS igazuk van.

Ugyanazok a frusztrációk és feszültségek ezek, amelyek például más köztéri történetek mentén is menetrendszerűen kialakulnak, hogy példaként csak a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor körüli vitákat, vagy a felújított kolozsvári Farkas-utca megítélését említsem, mindkettő erőteljesen két táborra osztotta a közösséget.

De mit lehet tenni? Hogyan lehet a közösség egyik részének az akaratát rákényszeríteni a másikra?

Hogyan lehet megváltoztatni egy karácsony-megélési beállítódást? Hogyan döntsük el, mi legyen a köztéren? Mikor engedjen a konzervatív és mikor a progresszív? Az emberi viszonyulások idővel változnak, a generációváltások minden bizonnyal elsimítanak egy sor feszültséget. De mindenkinek egy élete van, amit a saját elképzelése, saját elvei, hagyományai vagy világlátása szerint szeretne leélni. És senki nem tudja kivárni az egyéni élethez képest történelmi léptékű generációváltásokat, amíg a neki nem tetsző mentalitás kihal vagy átalakul. Van, akinek belefér az alternatív karácsonyfa, és van, akinek nem. Van, akinek belefér az avantgárd Petőfi-szobor, és van, akinek nem. Van, akinek tetszik a felújított Farkas-utca, másoknak nem.

Az ilyen meccseket pedig mi itt, Erdélyben, Romániában, Kelet-Európában jellemzően élet-halál harcként éljük meg. Ez pedig tragikussá teszi konkrétan a vásárhelyi karácsonyfa-történetet, és a többit is, tragikussá teszi az egész itteni létezést, mert mindenkinek egyszerre van igaza és téved is, amennyiben ezek az egyéni vagy közösségi létezések folyton egymásba ütköznek, szikrákat hányva és feszültséget, frusztrációkat keltve, mert nem tudjuk kezelni. Nem tudom a megoldást. Így élünk mi itt, frusztrációkkal, tragikusan, csak bírjuk cérnával…