Nemrég futott végig az online nyilvánosságon egyfajta vita (két nap múltán el is halt, ahogy az lenni szokott az ilyen Facebook-vitákkal), ami konkrétan arról szólt, hogy Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című regénye gyerekeknek való-e, és hogy ez a mű mennyire traumatizálja őket.

A „traumatológiai” szempont a vitának csak az egyik dimenziója, és nem is akarom ezt a részét piszkálni, mindenki maga érzi, hogy mi traumatizálja és mi nem. De most is felmerült és időről időre rendszeresen felmerül a házi olvasmányok kérdése általában: szükségesek-e és ha igen, mennyire szigorúan kell ezeket az olvasmányokat számon kérni az iskolásokon, attól függetlenül, hogy a Kisködmönről vagy a Harry Potterről van szó.

És természetes, hogy felmerül, mivel a digitális kor, amiben élünk, nem csak a technikai környezetünket alakítja át, hanem a kultúránkat is, azon belül pedig az olvasási szokásainkat is. Ebből a szemszögből pedig az egyre akutabbá váló alapkérdés szerintem az, hogy milyen esélye van annak, hogy egy gimnazista iskolás végigolvasson és megértsen egy-egy mai szemmel igen hosszú, vontatott, lassan kibontakozó és néha anakronisztikus nagyregényt, vagy pedig leáldozott a száz-százötven évvel ezelőtt írt hosszú szövegek kora. És jön helyette valami más, ami eddig nem volt.

A mostani gimnazisták szülei és a náluk idősebbek még abban a korban nőttek fel, amikor az olvasás volt a legfőbb módja a mondjuk így: kultúrafogyasztásnak, de a szórakozásnak is. Ezek az emberek, mi magunk, értelemszerűen a könyveket tekintjük – a színház, a film, a hangverseny mellett – a kultúra elsődleges hordozóinak és forrásának, és ez valószínűleg a generációnk élete végéig így is marad.

Csakhogy, ugye, közben elindult egy radikális változás.

A digitális forradalomról nem lehet eleget beszélni, hogy megértsük, felfogjuk, milyen változásokkal járt már eddig is. Azzal kapcsolatban, hogy végül mivé fog ez a folyamat kiteljesedni, nem merek jóslatokba bocsátkozni. Az viszont talán már most kijelenthető, hogy a mostani gimnazistáknak, de az online-korszakban született és felnőtt tizen-huszonéveseknek sem ugyanazt jelenti az olvasás (történjen az kultúrafogyasztási és/vagy szórakozási célból), mint a szüleik generációjának.

Nézzünk előbb egy olyan fejleményt, amely nem feltétlenül a digitális forradalommal, hanem „csak” az életmódbeli változásokkal kapcsolatos, és amely a régebbi korokból átöröklődött olvasmányok esetében lényeges. Hadd mondjak egy személyes példát. A lányom, amikor olyan ötödikes-forma lehetett, egyszer megkérdezte, hogy mi az a gémeskút, amiről valamelyik, házi olvasmányként feladott klasszikus magyar regényben olvasott. Az első, önkéntelen reakcióm az értetlenkedés volt, de aztán rájöttem, hogy a lányom és az ő korosztálya soha nem látott gémeskutat, ami viszont az én gyerekkoromban, 35-40 évvel ezelőtt még szokványos, több generációs látvány volt bármelyik faluban. Merthogy időközben a gémeskutak eltűntek. Mint ahogy eltűnt az ökrös szekér, a kézi sarló, a petrencerúd és más olyan tárgyak is, amelyek az én korosztályom számára a falusi világ természetes elemei voltak (a gémeskúttal együtt a teljes hagyományos falusi világ is ez idő tájt tűnt vagy éppen tűnik el nálunk, teszem hozzá).

Vagyis fél emberöltő alatt megszűntek létezni azok a referenciapontok, amelyeken keresztül mondjuk egy Móricz-regény vagy Mikszáth-elbeszélés világa megragadható és átélhető

anélkül, hogy az ember – vagy esetünkben a gimnazista gyerek – folyton valami etnográfiai vagy egyéb fogalomtárban keresné a szavak jelentését.

Ez az egyik nagy, tartalmi különbség a szülők és a gyerekeik olvasói világa között. A másik formai, vagyis inkább az olvasás technikai részére vonatkozik. És nem csak a gyerekekre, hanem ránk, a szüleikre is érvényessé vált az átalakult világ és életforma miatt.

Ma már nem úgy olvasunk – legalábbis jóval kevesebben vannak, akik úgy olvasnak –, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Nem tudunk naponta órákon át könyvet olvasni és csakis olvasni, egyrészt mert teljesen felborult a munka és szabadidő viszonya és aránya (egyszerűen nincsenek már az életünkben egybefüggő szabad órák, amikor elmerülhetünk egy könyvben és csakis azt csináljuk), másrészt pedig folyamatosan online vagyunk az eszközeink révén. És nem az a jellemző, hogy az ember lenémítja vagy lekapcsolja a netről a telefonját, amíg olvas. Így bármikor befuthat (és be is fut) egy email, egy WhatsApp- vagy Messenger-üzenet, és folyamatosan ott van a kísértés, hogy szétnézzünk a Facebookon vagy az Instagramon.

Vagyis: az időnk és a mindennapos foglalatosságaink erősen fragmentálódtak, és ez jelentősen megnehezíti a rendszeres és elmélyült olvasást. Most nem azokról beszélek, akiknek munkájuk, hivatásuk az ilyen olvasás, hanem a szélesebb olvasói rétegről. Még nagyobb ez a kontraszt, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a rendszerváltás előtt az olvasás volt a legfontosabb kultúrafogyasztási és szórakozási tevékenység.

Ebben a tekintetben a gyerekeink fényévekre állnak tőlünk,

ebbe a gyors, fragmentált, multitasking-világba beleszülettek, a telefon vagy az egyéb tartalomelérő eszköz lényegében a testük meghosszabbítása, és annyira hozzátartozik az életükhöz, hogy ennek a viszonynak a természetességét mi, az analóg világban és kultúrában gyökerezők talán el sem tudjuk képzelni.

Van még egy harmadik szempont is, ami szintén a digitális világ hozadéka, hogy az olvasás sem csak pusztán könyvolvasást, vagyis egy írott szöveg lineáris befogadását jelenti. Ennél sokkal többről van szó: az olvasás multimédiás élménnyé válik azáltal, hogy az olvasónak kattintásnyi távolságra vannak az olvasmányhoz kapcsolódó képek, filmek, videók, adatbázisok, a Wikipedia, a Google és hasonló eszközök és tartalmak, amik jelentősen kibővítik, többcsatornássá teszik a mű befogadását. Már ha olyan az a mű. A Harry Potter-könyvek esetében ez a világ jóval nagyobb és gazdagabb, mint egy Jókai-regény esetében és az olvasó gyerek egészen biztosan élni fog a multimediális olvasás lehetőségével, vagyis összeköti a filmnézéssel, netes keresgéléssel. Ez részben az internet-korszak előtt is lehetséges volt, mivel sok irodalmi művet megfilmesítettek, és a szülők generációja is megnézhette a filmet a könyv elolvasása után vagy előtt. Csakhogy ennek a multimediális folyamatnak a rétegei ma egyszerre zajlanak, ami hatalmas különbség. És nem csak a gyerekek, mi, a szüleik is így csináljuk már, csak nem mindig tudatosítjuk.

A házi olvasmányoknak – egyelőre – kétségtelenül nagy szerepük van a kultúra folytonosságának biztosításában, az iskolások ezáltal nyernek beavatást abba a kultúrába, amelyben nevelkednek. Csakhogy a házi olvasmány kétélű fegyver: meghozhatja, de egy életre el is veheti a gyerekek kedvét az olvasástól vagy az irodalomtól. Közhelynek számít, hogy óriási a felelőssége az oktatási rendszernek és a pedagógusnak, hogy milyen házi olvasmányokat ad ki és hogyan kéri azokat számon a diákokon.

Az lenne az ideális, ha a pedagógus ismerné és értené azt a világot, amelyben a gyerekek élnek, mozognak, kommunikálnak és értelmeznek, az oktatási rendszer és a tananyag pedig tekintettel lenne erre. Mindenképpen jobb lenne egy rugalmasabb hozzáállás a házi olvasmányok kötelező elolvastatása és merev számonkérése helyett (is). De azt látjuk, hogy az oktatás egyre nehezebben kezeli az egyre gyorsabban változó világot. És ez nem a pedagógusok hibája, mert

elképzelhető, hogy semmilyen klasszikus értelemben vett oktatási rendszer nem tud lépést tartani ezekkel a változásokkal.

És nyilván a szülők szerepe is óriási. De ha a generációk történetét nézzük, a digitális kultúra radikálisan új elem – a generációk között mindig is voltak súrlódások és problémás váltások, de ma lépten-nyomon fejbe ver a felismerés, hogy a mostani szülők és az őket megelőző generáció között jóval kisebb a szakadék, mint a mostani gimnazisták és a szüleik között.

A szülők pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy ne ismerjék és értsék a gyerekeik világát. A változás zajlik és visszafordíthatatlan, senki nem tudja teljesen kivonni belőle a gyermekét, ezért a szülőknek kellene jobban felsorakozniuk a gyermekeikhez. Ami persze erőfeszítésekkel és igen sok újdonság megtanulásával jár, de igazából nem lehet megspórolni. Sokan mereven tiltanák a képernyőzést, nyilván mert ők maguk sem értik az új világot. Pedig a gyereknek is jobb lenne, ha a szülő értené. Természetesen nem arról van szó, hogy keserűen tudomásul vegyük: a gyerek online-függő, élete nagy része a virtuális térben, a Mátrixban zajlik, és ez már csak ilyen. Viszont elkerülhetetlenül ez lesz az eredménye, ha a szülők mereven elutasítók és kívül maradnak a gyerekük digitális életéből. Vajon ez is szükségszerű?

Ezt az új világot folyamatosan tanulni kell. Milyen egy számítógépes vagy telefonos játék? Melyek az épp menő mémek és mit jelentenek? Mik az online trendek, kommunikációs platformok és mi zajlik ott? Kik az aktuális influenszerek és mit közvetítenek? Mi megy a TikTokon, a YouTube-on és más csatornákon? Milyen az online pornó? Melyek az aktuális online átverések, bűnözési trendek? Milyen ideológiák, összeesküvés-elméletek, narratívák terjednek a neten? Hiába kergetünk illúziókat, hiába próbáljuk ezektől körömszakadtáig óvni a gyermekeinket, mindezekkel előbb vagy utóbb találkozni fognak. Akkor viszont a tiltásnál sokkal jobb, ha mi magunk is tudjuk, miről van szó. Legalább együtt szorongunk a ránk zúduló irdatlan információtömeg alatt…

Ez persze így okoskodva könnyebbnek tűnik, mint a gyakorlatban. Mert azt látjuk, hogy a szülők nemzedéke igencsak tanácstalan ebben a világban és (ön)védelmi reflexből hajlamos radikálisan és mereven elzárkózni tőle. Ő maga használja ugyan a digitális világ eszközeit, de nem érti, érzi kellőképpen, mert a gondolkodása, világ- és életszemlélete még „offline” vagy „analóg”. Elképzelhetőnek tartom, hogy évtizedek múlva, amikor lesz kellő rálátási perspektíva,

ezt a generációváltást tekintik majd a legdrámaibb és a legnagyobb törést eredményező változásnak a korosztályok sorában.

Nem merek találgatni a jövőt illetően, de gondoljunk csak bele: az olvasás és ezen keresztül az általános kultúrafogyasztás magyar nyelvterületen csak alig 150-160 évvel ezelőtt, a kiegyezés utáni oktatási reformok eredményeképpen, az általános alfabetizációval együtt kezdett elterjedni, a könyvek pedig csak a huszadik századi tömegtermelés beindulása nyomán váltak szélesebb körben elérhetővé. Azelőtt a „tömegkultúra” képi vagy beszélt jellegű volt. Ez a másfél évszázad történelmi léptékkel mérve igen rövid időszak. Bár a digitális, online világ kezdetét az 1990-es évekre, az internet megszületésének idejére szokás tenni, igazából csak az utóbbi 10-20 évben vált általánosan hozzáférhetővé, az alacsony internet- és mobilnet-előfizetési díjak és a közösségi platformok elterjedésével. Csakhogy a digitális fejlődés jóval gyorsabb ütemben zajlik, mint a korábbi kultúraátalakító folyamatok, például a nyomtatás megjelenése, a könyvek elterjedése. És noha az olvasás, az írott kultúra a digitális vagy online világban sem szűnik meg, valószínűleg átalakul, tetszik vagy sem.

A talán utolsó „analóg generációból” nézve félelmetesnek tűnhet, de

lehetséges, hogy az olvasás, abban a formában, ahogy mi megszoktuk és majdhogynem szentségnek tekintjük, nem örök és nem változatlan,

bár mi ragaszkodunk hozzá, hogy annak tekintsük, mert ebbe születtünk bele és ebben érezzük magunkat biztonságban.

Lehetséges, hogy Móricz, Mikszáth, Móra vagy Jókai szövegei már nem olvasmányélményként maradnak majd fenn. Mert fennmaradnak, ettől ne féljünk, adattároló és archiváló képességeink és kapacitásaink gyakorlatilag határtalanok. Csak épp archivált adatállományként, a többi között megbújó fájlokként maradnak fenn az utókornak, hogy majd egy mesterséges intelligencia néha beletúrjon, ha egy jövőbeli apukától megkérdezi majd a lánya, hogy mi a rosseb az a gémeskút.