Lassan csúsztatta be a szavazókártyáját a halvány türkiz fénnyel villogó nyílásba – nem is villogás volt, csak elnyújtott, diszkrét pulzálás, az éjjeliszekrényén fekvő lapos thétahullám-indukátor fénye jutott eszébe róla – majd óvatosan oldalra pillantott. A szavazóközpont két szintetikus őre mozdulatlanul állt, egyik a készüléktől olyan két méterre jobbra, a másik a fal mellett, a bejárattal szemben. Fegyvert nem látott náluk, de tudta, mindkét alak comblemezei alatt ott lapul egy-egy bénítópisztoly, amivel szükség esetén a másodperc tört része alatt mozgásképtelenné tehető bárki, aki veszi a bátorságot és megzavarja a szavazóhelyiség rendjét. Jól van ez így, vigyáznak a rendre – gondolta.

A szavazóterminál pittyent egyet, a képernyőn megjelent a személyi azonosítószáma, neve és a lakcíme.

2324. június 9. Helyi, körzeti és regionális választások. Ön demokratikus szavazási szándékot jelzett. Kérjük, az alábbi három sor mellett, a jelzett pontokban nyomja meg az érintőpanelt, hogy leadja szavazatát. A sikeres demokratikus szavazást hangjelzés követi.

A szöveg csak azután tűnt el, hogy a terminál szenzorai a szemmozgását követve érzékelték: végigolvasta a mondatokat. Megjelent a három sor, mellettük jobboldalt egy-egy zöld és egy vörös négyzet. Önkéntelenül hátrapillantott, mivel a bejárat előtt éppen akkor húzott be halk sivítással egy gravisikló az övé mellé. Rögtön vissza is fordította tekintetét a képernyőre, mivel a hozzá közelebb álló szintetikus őr moccant egyet, csak egy egészen rövidet, a jellemzően robotszerű, nem emberi gyorsasággal.

Az első sor mellett megnyomta a zöld gombot, rövid habozás után a másodiknál és a harmadiknál is a vörösre bökött.

Egy hosszúnak tűnő másodperc után a képernyőről minden eltűnt, a szavazógép pittyent egyet.

„Ön demokratikusan szavazott”

– jelent meg az újabb szöveg, majd a kártyája kicsusszant a nyílásból.

A két őr továbbra is mozdulatlanul állt, akkor is, amikor a bejárati nyílásban feltűnt egy ember. Felismerte, a szomszédja volt, ha nem is rendszeresen, de azért találkoztak a két, egymástól fél kilométernyire álló házat körülvevő telkek határán, az agrodroidok javítása közben. Az utóbbi három évben egyre gyakrabban kellett javítaniuk a gépeket, miután a megszokott alkatrészellátás akadozni kezdett, majd pár hónapja teljesen leállt. Állítólag az ellátási láncokkal történt valami, bár az infoműsorban, amit minden este megnézett a feleségével együtt a nappalijukban, semmilyen fennakadásról nem számoltak be.

A tekintetük találkozott, ahogy megfordult és a kijárat felé indult, de egyikük sem mosolygott, a szomszédja pedig mintha túlságosan is a szemébe akart volna nézni. Nem álltak meg, csak mindketten biccentettek, ő szótlanul kilépett a bejáraton, a szomszéd meg odalépett a szavazóterminálhoz.

Beült a siklóba, majd a mellényzsebében megtapogatva a bevásárlólistát kikanyarodott és a beszerzőközpont felé indult. A felesége mindig kézzel írta meg a listát, ráadásul magyarul, ehhez valamiért ragaszkodott, pedig sokkal könnyebben átküldhette volna üzenetként a tételeket, igaz, akkor csak újnyelven tehette volna.

Ő maga értett még magyarul, hiszen a térségnek kétszáz éve még Székelyföld volt a neve,

de előfordult, hogy fel kellett hívnia a feleségét, hogy megkérdezze, mi az a szintetikus peccs-dzsem, vagy fuszujkakivonat. Nem mintha újabban ezek az áruk túl gyakran eljutottak volna a térségnek ebbe a gyéren lakott részébe.

Miután végzett a bevásárlással – megszámolta: a tizenhét tételből kilencet sikerült beszereznie, a boltfelügyelő morgott valamit az ellátási láncokról –, hazafelé indult. A felesége otthon volt, ő már korábban szavazott, amikor reggel bevitte az este meghibásodott ételnyomtató keverőfejét javítani.

Néhány kilométer után, a régi szentegyházi letérőnél működő automata töltőállomásnál lassított csak, mivel meglátta a szomszédja siklóját, a férfi éppen csatlakoztatta a vastag kábelt a jármű oldalán levő aljzathoz. Csak ketten voltak, nyugodtan beszélhettek, a karcsú szekrényhez hasonlító töltőegységben csak kamera volt, hangot nem rögzített.

– Adjisten! – bukott ki belőle a régi köszönés, amit ma már senki nem használt, de a felesége ezzel szokta cukkolni esténként, amikor hazaérkezett a termőterületről. A szomszéd nem lepődött meg, de nem is válaszolt, csak félmosollyal bólintott, miközben egyik és másik irányba is végigpásztázta az utat a tekintetével, majd megszólalt:

– Láttam, épp szavaztál – a szemében mintha ugyanaz a sokatmondónak tűnő villanást látta volna,

komorsággal vegyes bizonytalan aggodalmat. – Véletlenül azt is láttam, hogyan.

Erre hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon, egy másodpercre mélyen a szomszéd szemébe nézett, majd jobbra, az út melletti liget felé, végül szárazon elnevette magát: – Hát, tudod…

– Tudom, persze. De ugye te is tudod, hogy bajod lehet belőle.
– Ugyanígy szavaztam tavaly is. Most meg itt állok veled, és semmi nem…

A szomszéd sóhajtva kihúzta a töltőcsatlakozót a sikló oldalából:

– Emlékszel, mi történt vele… ő eltűnt. A második ellenszavazatának másnapján, hajnalban. És azóta sem hallottunk semmit felőle. Két éve már…

– Nem, ezt nem fogadom el. Ő azért tűnt el, mert… tudod. A szállítmányok, az áru… Túlságosan magabiztossá vált, nem is próbálta diszkréten megoldani. Ebbe bukott aztán bele. Hallod, nem lehetsz ilyen paranoiás.

A választások évtizedek óta demokratikusak, ők buzdítanak, hogy mindig jelezd, ha problémád van velük.

A szavazatoddal jelezd, mondják. Semmi okunk nincs nem bízni bennük, ők teremtették meg azt, ami most van. Ők húztak ki a szarból, amikor minden összeomlani látszott, ez egy szép és új világ, egyenlőség, tolerancia, jólét, demokrácia… élünk szabadon és ez így jó. Végre!

A szomszéd lehalkította a hangját, pedig lényegében a vadonban voltak:

– És az ellátási láncok? A foghíjas polcok a beszerzőközpontban? Az alkatrészhiány? – ezt már szinte súgta. – Valami van, amiről nem tudunk eleget. Én azt mondom: vigyázz minden lépésedre.
– Túlreagálod. Ezek átmeneti gondok, meglátod, minden rendbe jön. Azt mondták, aláírták az új szerződést Kelettel, nem lesz több fennakadás az áruszállításban. Ha mi tiszteljük Keletet, akkor a Keletnek semmi oka nincs nem tisztelni minket, így mondták és igazuk van. A tiszta és őszinte szavazás pedig a demokráciánk egyik sarokköve. Ha valami nem tetszik, jelezzük. Ők meg tudomásul veszik, megszívlelik és korrigálják a dolgokat. Ez is így van rendjén.
– Hát jó… – a szomszéd ellökte magfát a siklója oldalától, aminek eddig támaszkodott, megkerülte a járművet és beült a műszerfal mögé. – Azért szólj át néha, ha gondolod.

Halkan felsivított a sikló antigravitációs motorja, a gép elegáns ívben kikanyarodott az útra, majd eltűnt a kanyarban.

Még néhány percig állt a töltőállomás mellett, belebámult az alkonyatba, amely a völgyekből egyre magasabbra kúszott a Hargita hegycsúcsai felé. Aztán beült a siklóba és hazavezetett.

Otthon aztán megvacsorázott a feleségével, megnézték az esti infoműsort, majd lefeküdtek. Miután a felesége bekapcsolta a thétahullám-indukátorát és pár perc múlva mélyen elaludt, ő is magára húzta a takarót. Diszkréten pulzált az indukátor halványzöld fénye a sötétben, de még nem kapcsolta be, pedig tudta, a gép megbízhatóan kisöpör minden gondolatot a fejéből és pihentető nyolcórás alvásba viszi egy-két perc alatt.

Csendben bámult bele a sötétbe majdnem egy órán át,

aztán egy hirtelen mozdulattal kikel az ágyból, átment a felesége oldalára, kikapcsolta a thétahullám-indukátort és megrázta a nőt.

– Ébredj… gyere. – Az asszony zavartan pislogott rá, álmosan, borzasan. – Mindent elmagyarázok, sietnünk kell.

A hajnal a hegyoldalban érte őket, mindkettejükön egy szimbiomorf hátizsák, a serkentőtabletták és a csípős levegő energiát adott nekik a mászáshoz. Öt óra lehet, gondolta, de nem tudta ellenőrizni, mert a csuklóterminálját ott hagyta a házban. A feleségéét is. Semmilyen elektronikus eszközt nem vittek magukkal.

Hallani fogom, nézett vissza a völgybe, amelynek mélyén, még sötétben, a házuk állt.

A szintetikusok kommunikációs frekvenciájára hangolt robbanótölteteket a műszaki melléképületben a törpereaktorra rögzítette, kettőt pedig a lakás bejáratához. Aztán közeledő fényeket látott a házukhoz vezető úton. Három kilométerre voltak. Tudta, ha feljutnak a tetőre és a másik oldalon leereszkednek, egy-két óra alatt elérik a határt. A tetőről még egyszer, utoljára visszanézett a völgyre, az otthonukra. Akkor hallotta meg az első robbanást.

Sorozatunk eddigi részeit alább olvashatja.