És azt tudták, hogy Kolozsváron a Zsolnayval egy nívójú porcelánt gyártottak egykoron?

Nem sokat tudtunk eddig a kolozsvári porcelángyártás történetéről, de mindig is vonzottak a régi gyárakról szóló sztorik. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület az elmúlt években kihozta a maximumot ebből a műfajból, amikor életre hívta a kincses város ipartörténetét feldolgozó előadás-sorozatát, mely általában az egykori dolgozók nosztalgiával teli visszaemlékezései révén nemcsak remek történetekkel látja el az érdeklődőket, hanem a még fellelhető tárgyi emlékek megmentésének, dokumentálásának is keretet ad.

Egy darab történelem: műgyűjtő hozta ezt az Irisben gyártott porcelántányért a beszélgetésre

A tizennegyedik fejezet fókuszában az Iris porcelángyár állt, és ahogy az előző alkalmakkor már megszoktuk, ezúttal sem történészek szakmáztak a témáról, hanem olyan emberek, akik közvetve vagy közvetlenül részesei voltak a gyár mindennapi életének. Horea Barna például édesapja, a nem olyan rég elhunyt Virgil Barna egykori főmérnök dokumentumtárát tanulmányozva állította fel a gyár történetének idővonalát. Mint kiderült, éppen kereken száz évvel ezelőtt, 1922. augusztus 18-án jegyezték be a porcelángyárat.

Az Iris gyár ötven éves fennállásának ünnepsége 1972-ben / A fotó forrása: Minerva Képarchívum, © Minerva Művelődési Egyesület

A biztató kezdeti lendületet az 1929–33 közötti gazdasági világválság törte meg, majd alig állt vissza a gyártás és az import, a bécsi döntések átrajzolták a térképet, és a gyárat bérbe vette a pécsi Zsolnay porcelángyár (erről még lesz szó). Virgil Barna már az újabb történelmi fordulat, a kommunisták hatalomra kerülése és az államosítás után kezdett dolgozni a gyárban, 1973-ben jutott el a műszaki igazgatóságig, amit 1988-ig megszakítás nélkül vitt. Ekkor csak azért rúgták ki, mert egy családtagja külföldre szökött, és ez nem volt összeegyeztethető a főnökséggel a kommunista Romániában. A gyárnak voltak fényes és kevésbé fényes korszakai, a legnehezebb viszont – Horea Barna szerint – a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején volt, amikor az elképesztő nyersanyaghiány ellenére rengeteg külföldi megrendelést kellett teljesíteni.

A gyár belülről / Fotó: © Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár

A fényes időszakok közé tartozott az a két év (1942-44), amikor Mattyasovszky Zsolnay Péter igazgató irányította a Zsolnay család által kibérelt Irist – ezt már Kehidai László előadásából tudhattuk meg. A Zsolnay család kutatójaként állapította meg, és a család jelen lévő leszármazottai is megerősítették, a Pécsből érkezett gyárigazgató élete legszebb két évét töltötte Kolozsváron. Noha a gyár átvétele után az új igazgatónak rengeteg kihívással kellett szembenéznie, hiszen nem elég, hogy a román munkások távoztak, és a műszaki tervek eltűntek, az infrastruktúra is masszív fejlesztésre szorult.

Két év alatt a Pécsről érkezett szakemberekkel elérte, hogy az Zsolnay-gyárral egyforma színvonalú porcelánt gyártsanak Kolozsváron. Aztán jött a háború, a gyári munkásokat behívták katonának. Mattyasovszky Zsolnay Péter még próbálkozott egy ideig fenntartani a vállalatot, egyre több asszonyt vett fel a gyárba, segítette a munkások családját, óvodát működtetett, saját állatgazdaságot tartott, hogy étellel lássa el őket, és amikor már bombáztak, óvóhelyt alakított ki az egyik égetőben.

Már látszott a háború kimenetele, először a családját küldi haza, majd maga is hazaköltözik , egy könyvelőnőre bízva a gyár kulcsait és lakását. Legközelebb már csak 1947-ben térhetett vissza, de semmit nem talált már a családi értékből. Több százezer dollárra becsült tárgyi eszköz tűnt el. Az Iris porcelángyárral a későbbiekben egyébként jó kapcsolatot ápoltak.

A pécsi igazgató fia, László Kolozsváron született, de nem csak ezért szereti a várost

Erről  Mattyasovszky Zsolnay Péter jelen lévő két gyermeke, az egyébként Kolozsváron született László, és testvére, Zsófia beszélt, akik kevés, de meghatározó emlékekkel maradtak a kolozsvári évekről. A Zsolnay családtól Pécsen is mindent elvettek az államosításkor, a család szó szerint éhezett. „Teher volt a Zsolnay nevet viselni” – emlékeztek vissza meghatódva.

Kolozsvár sokáig nem felejtette az egykori pécsi igazgatót: a gyár munkásai ismerték a család nehéz helyzetét, és amikor egy kiló kávé vagy cukor Romániában is felbecsülhetetlen érték volt, kéthavonta küldtek egy gondosan becsomagolt pakkot Pécsre. Mindezért ünnepélyesen is köszönetet mondtak a család tagjai a kolozsváriaknak a Magyar Napok rendezvényén.

Az eseményen további történetek hangzottak el. Florin Pop műgyűjtő, valamint az egykori munkások jóvoltából nemcsak vetített fotókon tekinthettük meg, hanem kézbe is vehettük az Iris porcelángyár remekeit.