Egyedülálló érték Európában: az erdélyi fás legelő

A rendszerváltást követő harmincöt év alatt (bár mondhatnám azt is, hogy az évszázadok alatt) hozzászoktunk ahhoz, hogy az ország, és ezen belül a régió – Erdély – hatalmas fejlesztéseken és átalakulásokon esett át, legyen az infrastrukturális, gazdasági vagy mezőgazdasági. Ennek örvendeni lehet és kell is, viszont olyan pozícióba is kényszerítenek, amely elgondolkodtatja az embert, hogy még mennyi fejlődés engedhető meg a következő évtizedekben, ami fenntartható. A fejlődés maga mindig szeretné magát valahogy fenntartani:

ha lehántjuk róla a rétegeket, látni fogjuk viszont, hogy visszacsupaszítható az egész az érzelmi alapjaira, és sokszor a régihez való visszatérés lehet az innováció.

Mit is jelent ez? A táj, a környezet alakítása emberemlékezet óta fennáll, az érintetlen természet vágyképzete pedig ott kísért, ahol ellentéte is, a (városi) terjeszkedés, az épített terek kialakítása. Ugyanúgy szeretünk új szórakozóhelyeket és közösségi tereket építeni, mint elvonulni, megpihenni, szimbiózisban lenni a természettel – bár az utóbbi inkább vágyképzetként születik meg bennünk, és folytonos összetűzést generál bennünk és másokkal is. (Ugyanitt feltehető az a kérdés is, hogy valójában mit nevezünk „természetnek”.)

A kolozsvári Virtuális Bolyai Egyetem előadássorozatának legutóbbi meghívottja, Hartel Tibor ökológus úgy mutatkozik a közönség előtt (de közösségimédia-jelenlétében is), mint aki az életét tette fel az erdélyi fás legelők megismerésére, megismertetésére és megmentésére, hiszen azok olyan értéket képeznek vidékünkön, amit Nyugat-Európában csak nagy nehézségek árán igyekeznek visszahonosítani. Hartel a BBTE környezettudományi és környezetmérnöki karán tanít, március 19.-i előadása pedig lelkes, értékmegőrző és -teremtő szándékú volt.

Ritkán lehet látni olyan embert, aki helyi és nemzetközi szinten is olyan beágyazottságot, elszántságot mutat egy-egy ügy iránt, mint ő, tekintve, hogy azok között volt, akik annakidején a Segesvár melletti Breite-tetőt mentették meg a Drakula-park megépítésétől.

Két fontos tényező merült fel a téma kapcsán: az öreg fák jelenléte, valamint a biodiverzitás. Hogy visszautaljunk kicsit az előbb említettekre:

ahhoz, hogy a környezet pusztulását, a földek erózióját, a régi, a természettel szimbiózisban élő emberi tudásformák elhalását megelőzzük, a biodiverzitásra értékként kell tekintenünk.

Öreg tölgyfák a Breite-tetőn Segesvár közelében

A fás legelő, mint táj már a történeti ökológiában is téma volt, mint mondja, a hatalmas kiterjedésű dombvidéki (és keletebbre a sztyeppei) legelőkön évszázadokkal ezelőtt még álltak fák, míg ki nem irtották őket. Hartel szerint a történeti ökológia – azaz a környezettudomány történelme – még gyerekcipőben jár, jelenleg is zajlanak azok a történeti feltárások, amelyek azt igyekszenek megállapítani, hogy mi jelenthetné a jelen számára az legoptimálisabb, alapértelmezett állapotot, amelyhez vissza lehetne térni a fás legelő, mint érték megőrzésének ügyében.

Erdély nemzetközileg is fantasztikus potenciált jelent ebben – még csak nem is teljes romániai viszonylatban. Se Magyarországon nyugati irányban, de keleti irányban Moldva, Ukrajna fele nem találkozunk már ezzel a látvánnyal, ez pedig

történeti érdekesség, amelynek valószínűleg valamilyen politikai instabilitás lehet az oka,

ami meggátolta azoknak a technológiáknak a használatát, ami az egész térségben tönkretette a fás legelőket – annyit tudunk jelen pillanatban, hogy nem összeférhetők a modern technológiákkal.

Ahhoz, hogy ezt a jelenséget meg lehessen érteni, szükségszerűen ki kell lépnünk a kizárólag ökológiai gondolkodásból, és a társadalmi vonatkozásokat is meg kell vizsgálni: hogyan és miért maradhatott fenn ez a táj Erdélyben, milyen hasznuk származott az embereknek és állatoknak belőle, illetve mit tudhatunk meg a legelőkön megmaradó matuzsálemfák által a túlélésről?

Érdekes adalékként Hartel megjegyzi, hogy még a 17. században az agrárjelentések és a legeltetésről szóló összefoglalók együtt jelentek meg az erdészetiekkel, nem külön tárgyalva. Még a későbbiekben is, 1903-ban a monarchiabeli Erdészeti Lapok is a legeltetést az erdőgazdálkodás szempontjából vizsgálja, erre Lonkay Antal A legeltetés kérdéséről szóló cikke tesz tanúbizonyságot.

Az Erdészeti Lapok archívuma itt érhető el

Hogy jó-e a legeltetés az erdőnek, vagy nem jó – ez nagyjából a tizenkilencedik század közepétől merül fel kérdésként, olyannyira, hogy vitacikkek jelennek meg a témáról. Egy azonban bizonyos: az erdőt a legeltetés és az állattartás kontextusában említik, nem attól különálló egységként. A viták témája mai napig releváns: kárt tesznek-e például a juhok az erdőben, vagy nem? Az akkori ember dilemmái kivetülnek a mára: évtizedek megfigyeléseit vetítik egymásra már a hosszú tizenkilencedik század derekán, mintha csak a mostani környezetvédők érveit hallanánk.

Noha már a neolitikum (újkőkorszak) idejéből fennmaradt az emberiség számára a szilvopasztorális (erdei legeltetés) életforma, de a 19. század éveiben válik nyilvánvalóvá, mennyire megnőtt az emberek száma, ez pedig a modern korok eredménye. Az erdő- és legelőgazdálkodási újításokat, jó példákat már akkoriban is meg kellett magyarázni a gazdáknak, ugyanis kétkedéssel és bizalmatlanul fogadták az innovációt – ilyennek számított az a megfigyelés is, hogy vackorfákat érdemes ültetni a hanyatló állapotban lévő legelőkre, ha azt akarják, hogy megmaradjon, egészségesebb legyen a talajmegújulás, vízmegkötés által. Az erdőt pedig hagyjuk meg kitermelésre, a legelőt pedig válasszuk le, de a fent említett formában. Ilyen öreg vadkörtefákkal találkozhatunk például Kolozsvár mellett is, a Bácsi torok fás legelőjén!

A Bácsi torok fás legelője. Fotó: Sánta Miriám

Az erdélyi ember számára egyáltalán nem furcsa a fás legelők látványa – egyfajta otthonosságérzetet teremt, hiszen ezt szokta meg, ez a hagyományos pásztortudás színtere, a vad-és háziállatok kedvelt élőhelye egyaránt. Találkozási pont, biodiverzitási paradicsom és – mint láthatjuk, egyben a túlélés feltétele is! Az erdélyi dombságok (Küküllők, Nyárádok és a régi szászok földjei mentén) még őriznek kulturálisan is ezekből a tájakból valamit megörökítve: pontosan Segesvár mellett (amint már a Breite-tetőt is említettük), de már Szeben megye területén Hégen (románul Brădeni, németül Hendorf) szász evangélikus erődtemplomának egyik 18. században festett képén is szerepel olyan életkép, amely a fás legelők organikus jelenlétére utal. A fák formája és elhelyezése a képen arra enged következtetni, hogy a legelőre jellemző, elszórtan álló, vastag törzsű öreg vackor- vagy tölgyfák szerepelhetnek rajta.

A hégeni templombelső. Forrás: Facebook

Noha a szászok már a 19. század alatt felismerték a vackor fontosságát talajmegkötő és eróziót gátló tevékenysége miatt (meg persze pálinkát is lehetett készíteni a gyümölcsből, disznókat is lehetett legeltetni alatta stb.), most jutottunk el oda, hogy már a Science folyóirat, a tudományosság csimborasszója is

arról értekezik, hogy nem kéne a csend, a megnyugvás szigeteit tönkretenni.

Nem csak természetvédő biológusok, hanem északi és nyugati erdőmérnökök, agrármérnökök látogatnak el hozzánk azért, hogy megtanuljanak valamit abból, amit mi itt még valamilyen csoda folytán őrzünk, s hazavigyék innovációként azt.

Hartel arról is beszélt, hogy az utóbbi időszak nagy európai ritkafás-legelő felmérése során derült ki, hogy valóban csak ezen a vidéken maradtak meg rendszerként (a térkép még Bulgária egyes területeit mutatta sűrűbbnek, ott viszont egyáltalán nem volt felmérés róluk). A romániai kutatók Erdélyben 110 fás legelőt vizsgáltak meg az elmúlt két év alatt.

Milyen értékeket őriznek ezek? Ha az ökológiai és természetvédelmi értékeket vesszük, akkor a különböző fafajták megmaradása: a fás legelők domináns fajtái között a különböző tölgyek sorakoznak, mint például a kocsányos tölgy, a kocsánytalan tölgy vagy a csertölgy, rajtuk kívül a közönséges bükk (ritkábban), valamint a vadkörte. Biológiai és genetikai értékeknek tekintjük az öreg fákat, mivel ezek olyan adatokat őriztek meg az évszázadok során, amelyek segítenek modellezni a túlélési esélyeket – egy vastag törzsű matuzsálemfa egyetlen makktermésében ott bújik meg több évszázad rezilienciája.

Az evolúciós alkalmazkodási képességről való tudásunk bővítése pedig lehetővé teszi, hogy hatékonyabban lépjünk fel a klímaváltozás katasztrofális következményeivel szemben.

Hartel Tibor előad

A fás legelők történelmi, gazdasági és kulturális értékei ugyanezekhez az öreg fákhoz tartoznak: olyan egyszerű, ám létfontosságú dolgokról beszélünk, hogy árnyékot adnak embernek-állatnak, gyümölcsöt hoznak, makkot termelnek (disznóknak, alkalmasint lisztnek), mikroklímát hoznak létre, táplálkozási- és élőhelyet biztosítanak a vadaknak, a talajromlást akadályozzák, a föld termőképességét javítják, sőt, hogy minél életszagúbb legyen: jó kis vakarózóhely bivalyok számára! Sajnos épp a bivalytartás kezd megszűnni az ország területén: egykoron a bivalyok az ilyen legelők pocsolyáiban dagonyáztak, de mára ezek zöme kiszáradt, és az állatok igényességére hivatkozva egyre kevesebben foglalkoznak ezzel.

Bizonyára ismerős látvány erdei séta közben, hogy egy-egy nagyobb, terebélyesebb fa kiemelkedik a vékony törzsű társai közül. Itt régen fás legelő volt (60-80-100 éve), a füves részen pedig a csemeték elszaporodtak, mert nem folytatódott a korábbi tájhasználat. Fotó: Sánta Miriám

Hogyan lehet mindezt megőrizni? Több kezdeményezés is született: Hartelék feltett szándéka, hogy ne csak az ökológusok zártkörű rendezvénye legyen az, hogy vizsgálgatják az öreg fákat és a hozzájuk tartozó legelőket, hanem minél több embert vonjanak be különböző területekről – a fás legelők mellett élő helyieket, hagyományos tudásformákkal rendelkező személyeket, akik a gyógynövényszedéstől a kosárfonáson és disznók makkoltatásán át a szénaszárításra kialakított fák használatáról is tudnak még valamit mondani a következő nemzedéknek. Nem utolsósorban pedig vannak még személyes történeteik, amelyek egy-egy ilyen híresebb, magányosabban álló monumentális fáról szólnak, vagy legendák, mendemondák övezik.

Különleges és öreg fák előfordulása romániában. Látható, hogy főként Erdélyben állnak sűrűbben. Forrás: arboriremarcabili.ro

Mondhatjuk-e azt, hogy a fás legelők és öreg fák kulturális értékei között a szépség és a nyugalom is szerepel? Kétségkívül – az emberek pedig nemcsak a pörgést szeretik, hanem a szépséget és a nyugalmat is. Évszázadok óta.