Nem tudom, ki hogy van vele, de időnként fejtörést tud okozni az embernek személyi autó és járművezetői engedély nélkül, hova is tudna utazni Kolozsvár környékén. Béreljen-e kocsit, kivel társuljon, ki vezessen, milyen hosszú az út, hánykor kell felkelni és milyen lehetőségei vannak, ha egy napra tervezett kiruccanást – főleg, ha hegyvidékre, vízpartra, hűvösebb klímára vágyik.

Ilyenkor kézenfekvő az Erdélyi-szigethegység, a környező erdők, ha pedig ezeket már párszor végigjártuk, akkor következik 200 km-es körzetben a többi lehetőség. Ekkor döbbenünk rá, hogy mekkora ország Románia valójában.

A Radnai-havasok egy ilyen lehetőség. 6 és 7 óra között érdemes felkelni, 8 óra tájban elindulni Szamosújvár, Dés és Bethlen irányába, északkeletnek, majd föl a Máramarosba, Borsa városka felé. Átlagos forgalommal számolva lezser két és fél óra autózás, Borsától nem messze van a síközpont – Complex turistic Borșa –, ahonnan két felvonó is indul a sportolni vágyók számára. Az egyik a telegondola, amely az olimpiai szlalompálya tetejére visz, ehhez közel található a székes sífelvonó, amely a Lóhavas-vízeséshez látogatóknak segít egy több mint ezer méteres szintkülönbség leküzdésében. Ez nagyon sokat számít, edzett túrázóknak is, főleg akkor, ha nagy hátizsákkal, sátorral indulnak útnak mondjuk egy gerinc(szakasz)-túrának.

Mi csak kis hátizsákkal, vízzel, némi harapnivalóval és böhöm nehéz fényképezőgéppel, objektívvel indulunk útnak. A borsai turisztikai központ nagyon szép régi, pikkelyes fazsindely-borítású menedékházakkal és új építésű, ízlésesen festett panziókkal és vendégházakkal van tele, ugyanakkor a felvonó előtt éktelenkedik egy felújításra váró, egyébként igen tágasnak tűnő sportszálló még a múlt rendszer maradványaként.

A felvonó 17 perc alatt teszi meg útját, egy oda-vissza út fejenként 40 lejbe kerül, ami az ország többi felvonójának áraival (például a Bucses-hegység körüliekkel) ellentétben megfizethetőnek tűnik – cserébe nincs akkora bolondulás körülötte. Kisgyerekes családoknak is optimális, a tetőn pedig várja a kirándulókat a hegyimentő szolgálat, valamint egy étterem, kicsivel lennebb pedig egy esztena, ahol tehéntejből készült termékeket lehet vásárolni a pásztoroktól.

Kis fejtörést okozott még otthon, melyik túraútvonalat válasszuk, ugyanis a romániai hegyvidékek medveveszélyei mellett számolni kell a nyájak és hatalmas, területvédő pásztorkutyák jelenlétével is.

A térképen (online és print változatban is) szerencsére jelölték az esztenákat, viszont nem mindenhol jelzik, hogy működő karámról van szó. Ilyenkor célszerű más túratársak beszámolóira és fotóira hagyatkozni, Facebook-csoportokban vagy YouTube-ról tájékozódni. Így derült ki, hogy a Lóhavas-vízesés környékén ugyan van esztena, de ez többnyire teheneknek van, illetve – nevéhez méltóan – lovaknak. Tehát jobbára havasi istállókról beszélünk, amelyek kereskedelmi tevékenységet folytatnak – nem csoda, hiszen naponta több száz ember is megfordul odafenn, emiatt mások testi épségét sem kockáztathatják a vérszomjas kutyákkal.

Célpontunk a vízesés, amelyhez a felvonótól indul egy széles erdei ösvény: megfordul itt mindenféle ember – a teljes harci díszben, legújabb túrafelszerelést viselő gyakorlott hegymászóktól a legvadabb fantáziánkat is túlteljesítő egyénekig, akik ujjnyi aranyláncon függő aranykereszttel a nyakukban, lógó pocakkal és félmeztelenül, félig lecsúszott rövidnadrágban és papucsban izzadnak az áhított célpontig.

Szandálos nénik, rohangáló kisgyerekek, helyi tinédzserek, akik pancsolni vágynak és felmásznak a zuhatag sziklás lépcsőire, hogy megmártózzanak a havasi vízben, farmeres irodakukacok bukaresti akcentussal, fabotot lóbáló boldog és önfeledt iskolások, fitt nyugdíjasok nordic walking-stílusban… és néhány portugál. Meg néhány burrogtató, nagy port kavaró ATV-s, akiknek mindent szabad.

A vízesés valóban lenyűgöző, még így is, hogy tömegek veszik körül: ne járjon a szánk, hiszen mi is a tömeget gyarapítjuk. Jól esik a népnek a hűvösebb hegyi levegő, a 90 méteres magasságból zuhanó víz. Románia egyik legmagasabb vízeséséről beszélünk, amely az Izvorul Cailor-patak kétlépcsős zuhataga. Itt minden a lovakról szól: a vízesés feletti cirkuszvölgy is a lovak tisztása, a közeli kiszögellés a lovak hídja, egy kisebb, barlangszerű bemélyedés a lovak „ürege” – nem csoda, hiszen fent ménes is legelészik, istálló is van, remek a fű a legeltetéshez. És nem utolsósorban csodaszépek a lovak is, csillog a szőrük, izmosak, mindenféle színűek, egészen különlegesek is vannak közöttük.

A körülbelül 40 perces út a vízeséstől visszafele emelkedő, korábban a tetőről be kellett ereszkedni. Útközben forrást is lehet találni, a déli órákban nagyon erősen süt a nap, mindenképpen célszerű valamilyen fejfedőt viselni, a napsugárzás és a leégés veszélye fokozott a magaslatokon. Ennek ellenére jobb időt nem is kaphattunk volna: a nap süt, de elmúlt a hőhullám, a felhők időnként gyülekeznek, de nem annyira, hogy viharossá váljanak, noha azért pár kilométerrel arrébb egészen vészjóslóan feketék.

Megtöltjük kulacsainkat a forrásvízzel, ami annyira kiváló és finom, hogy kikiáltjuk az utóbbi évek legfinomabbjának. Bár szeretjük a kolozsvári csapvizet, ennek valami fantasztikus az íze, és éppen megfelelően hűvös. A vízeséstől a Știol-tóhoz vezetne az utunk, csakhogy kétféleképpen lehet oda eljutni.

Van egy térkép szerinti, piros háromszöggel jelölt meredek ösvény a vízeséstől balra, amely az erdőn-mezőn keresztül visz föl a Știol-esztenához, ahonnan következik egy elágazás táblákkal. El is indulunk ezen, de keressük a piros háromszöget – csak kettőt találunk, hiába van kitaposva az ösvény, az út igen meredeknek ígérkezik, s bár a kilátás elképesztő, háromnegyed hatra vissza kell érni a felvonóhoz, mert akkor megy le az utolsó.

A jelzés hiányában visszafordulunk, nem kockáztatunk. Visszakaptatunk az emelkedőn, lerövidítjük a kanyart és felkapaszkodunk a széles, autók által is frekventált úton, amely kivisz az alpesi övezetben az erdőhatárra. Körülbelül 1600 méteren vagyunk, a Știol-tóig viszont nem derül ki, mennyi van: követjük a kék csík jelet, mígnem táblához érkezünk, ahol 40 percet ír.

Közben körülnézünk: a tető utakkal szabdalt, terepjárók közlekednek, de sokan felmerészkednek kiskocsival is. Vadonatúj villanyoszlopok is meredeznek az út mellett, térerő csak helyenként.

Lakókocsik szétszórtan, néhány cseh turista az átalakított kisbuszában lebzsel. Elindulunk a tó felé, de elég csalóka a távolság, a felhők meg egyre csak gyülekeznek. Néhány szembejövő túrázótól érdeklődünk, mennyi van még a tóig, ugyanis tapasztalatunk, hogy a táblák nem mindig mondanak igazat. Egyikük azt mondja, még húsz perc, tíz perc múlva a táblán azt látjuk, hogy még fél óra, a második szerint 5-10 perc és ott vagyunk, ha az alsó ösvényt követjük. Arra tippelünk, a tóhoz több ösvény is vezet, ugyanis körbejárható, mivel egy tengerszem a Gărgălău-csúcs alatt. A kék sáv jelzés pedig az említett csúcs felé tartó nyeregbe visz.

Az ég azonban kétszer megdörren. Nem kockáztatunk, visszafordulunk, aminek nem örülünk, cserébe viszont meg tudunk pihenni az esztena mellett, ahol volt annyi eszük a tulajdonosoknak, hogy nyugágyakat, függőágyakat, hintákat és egyéb kényelmes ülőalkalmatosságokat tegyenek ki.

Levetem a bakancsomat, és mezítláb járok a bársonyos füvön: ennél jobb gyógyszer nem is kell az égő, fájó, bakancstól megviselt talpnak, instant elmúlik. Aztán sorba állunk a felvonóhoz és leereszkedünk: visszafelé is gyönyörű, nagyon messze ellátni.

A következő lépés az, hogy megeszünk egy-egy fagyit és megiszunk egy-egy kávét: visszafele nem ugyanazon az úton utazunk, hanem eltérünk Borsától keletre a Prislop-hágó irányába, amely a Keleti-Kárpátok legmagasabban fekvő hágója: 1416 méteren halad, és összeköti Máramarost – és így Erdélyt – Bukovinával.

Sok helyszínre emlékszem a földrajzleckékből. Olyan helyekre, ahol nem biztos, hogy életemben valami dolgom lenne, tehát sem ügyintézési, sem rokonlátogatási, sem más okkal nem kellene arrafelé utaznom, így maradtak ezek hazai turista célpontok.

Egy biztos: a képek nem mindig képesek visszaadni azokat a látványokat, amelyek fogadnak a helyszínen. Sok helyen jártam már Romániában, Erdélyben, Székelyföldön egyaránt, de ilyen hatalmas kiterjedésű, összefüggő, vad fenyőerdőket és váltakozó hegygerinceket, mint amik itt vannak Máramaros, Beszterce-Naszód és Szucsáva megyék határán a Máramarosi-havasok, a Radnai-havasok, a Borgói-havasok és a Szuhárd-hegység konglomerátumában még sosem láttam. Mint egy hatalmas zöld tüdő, úgy lélegzik bele a nagy kék égbe, maga a végtelenség – már-már giccsekbe menően lehetne csak beszélni róla.

A Prislop-hágón megállunk, van itt egy ortodox kolostor. Nem túl vendégszeretőek: nem egyértelmű, hogy lehet-e parkolni előtte, vaskerítést is húztak elé, ugyanakkor nyitva áll. Le lehet ugyan parkolni, ámde a jótét keresztény lelkek kiírták: a kolostor nem bocsát rendelkezésre sem WC-t, sem fürdőt, sem toalettet. Így ebben a sorrendben: minden létező rokonértelmű szó szerepelt a táblán annak érdekében, hogy a megfáradt polgárt elijessze még a megkönnyebbülés gondolatától is.

Ahogyan ereszkedünk lefele a hágón Cârlibaba falu irányába, egyre közelebb kerülnek az úttesthez az erdők szélei, így be lehet tekinteni a fák alá. Be is tekintünk: temérdek rókagomba. Csakhogy nem lehet akárhol megállni! Így a legelső alkalommal, ahol lehet, megállunk, majd bevetem magam egy tetszőleges ponton az erdőbe, ahol nincs mindenhová eldobálva a sok pisis papír zsebkendő (a kolostortól elhessegetett polgárok, ugye), és 10 perc alatt megtöltöm rókagombával a szatyromat. Nem tántorít el a meredek, tűleveles talaj sem, ahol érem, ott kapaszkodom – nagyon vad, nagyon érintetlen és nagyon gazdag. A sok meleg és eső megtette a hatását.

Miután elhagyjuk a parkolóhelyet, nekimegyünk a moldvai Bukovinának. Vészjósló felhők gyülekeznek kelet felől – mi lesz így, ha nem tudjuk visszavinni az autót a kölcsönzőbe idejében? mi lesz, ha belefutunk valami viharba? Ilyenek járnak a fejünkben, de azért rettenthetetlenül haladunk előre, mígnem feltételezésünk be is bizonyosodik: olyan sűrű eső kap el, hogy az autó ablaktörlője sem tudja tartani a lépést a dézsából ömlő vízzel, az út homályos, csupán a kétoldalt felsejlő zöld havasi fű jelzi, még nem csúsztunk le az aszfaltról. Szinte a felhőben haladunk 40-50 km/órás sebességgel, mígnem sikerül délnek fordulni Dornavátra irányába.

Miért e nagy kerülő? A Prislop-hágót követően lett volna még egy lehetőség letérni és visszafordulni Erdélybe: Cârlibaba előtt lett volna egy letérő a DN17-es jelzésű országútra, amely tulajdonképpen a Radnai-havasok alatt halad, Óradna, Újradna és Valea Mare között.

Ámde ezt csak Erdély felől lehet megközelíteni, mivel ez Románia egyik utolsó olyan országútja, amely nincs leaszfaltozva teljesen. Tavaly ősszel tűzték ki célul, hogy modernizálják a környéket és leaszfaltozzák azt a részt is, amely megkönnyítené sok utazó dolgát, amennyiben nem áll szándékában jó egy órás úttal nagyobbat kerülni Bukovina felé. Mi voltunk olyan bolondok, hogy napi majd’ 500 km-es autózással ezt megtettük: megérte, ugyanis Dornavátra után egy újabb legendás földrajzlecke-sztár jött szembe velünk, a Borgói-hágó (Pasul Tihuța). Itt is, amerre a szem ellát, szétszórt települések, hegyi házikók, fenyvesek mindenütt. Remek levegő.

Az eső miatt éjfélkor érkezünk haza, fél egykor már ágyban. A gyomorban forrásvíz, a szívben pedig 500 km élmény.

Fotók: Sánta Miriám