És akkor vadul kicsapódott a rendelőajtó...

Aznap délután anyuka azzal várt az iskola előtt, hogy hazafelé be kell lépjünk a háziorvosi rendelőbe igazolásért. Eléggé elszomorodtam, mert videójátékozni akartam délután leckézés előtt. Szerencsére anyuka hozott csokis kiflit, ami sokkal jobb, mint az a pipezöld brokkoli krémleves, ami az este főtt nálunk. Így amikor hazaérünk, legalább mondhatom, hogy már nem vagyok éhes, anyuka bánkódhat egy sort a csokis kifli miatt, hogy milyen helytelenül bír gyereket nevelni, és talán kihúzhatom leves nélkül holnapig.

Nálunk az iskolába mindig kell vinni orvosi igazolást, ha betegség miatt hiányzom, ezért a szüleim mindig szomorúak. Nem azért szomorúak, mert beteg vagyok, szerintem annak – ha nem vagyok nagyon beteg – titokban örülnek, mert többet alszunk. A szüleim mindig aludni akarnak, mégis folyton álmosak. A szüleim barátai is álmosak, szoktak is erről hosszasan beszélgetni, hogy ki mennyire álmos, és miért. Na, szóval, amikor nem vagyok olyan nagyon beteg, de otthon kell maradjak, a szüleim sóhajtoznak, hogy istenem, megint igazolás. Felhívják a doktor néninket, aki szintén sóhajtozik,

megbeszélik, hogy mindenkinek milyen nehéz a munkája, és vigasztalják egymást a telefonban.

Útban a rendelő felé anyuka hangosan morfondírozott, hogy egyúttal kérhetne küldőcédulát a nőgyógyászatra. (Remélem, oda már egyedül megy.) Amikor megérkeztünk, eléggé megijedtem, hogy rettenetesen fogok unatkozni, mert tele volt a hosszú, sötét folyosó várakozó betegekkel, de végül eléggé érdekes volt.

A mi rendelőnk, ahogy anyuka mondja, szocialista rendelő és a nyolcvanas évek egészségügyi élményvilágát idézi. A foltos falakon gyógyszerekről és betegségekről szóló plakátok lengedeznek, már tudom kívülről őket, pedig románul vannak, fémlábú, billegő székeken kell ülni az ajtók előtt kabátban, már ha kapunk helyet, és a székek minden mozdulatra csikorognak a betonpadlón, de engem szerencsére ettől nem ráz a hideg.

Egy csomó ajtó van, azok is nyikorognak, és nagyon félelmetes, amikor kinyílnak.

Pontosabban inkább kicsapódnak, megjelenik egy szigorú, hatalmas és határozott asszisztensnő az ajtókeretben, hátulról megvilágítják a benti neonok, mindenki elhallgat, feszülten figyel és emelkedik meg a székről, de teljesen feleslegesen, mert sosem lehet tudni, mi fog történni: a nővér néha elszalad valamerre, néha nagyon gyorsan kérdez valamit, néha behív. Amikor hosszú ideig nem nyílik ki az ajtó, a betegek megbeszélik, hogy biztosan kávéznak odabenn, de szerintem annyi kávét inni nem egészséges, és ezt biztosan tudják az egészségügyi dolgozók is.

Van, hogy sztetoszkópos orvosok jelennek meg az ajtókban, ők valahogy olyan megviselteknek tűnnek, lehet, hogy néha félnek is kinyitni az ajtót. Anyuka sajnálja a háziorvosokat, hogy annyit tanulnak, és aztán ezen a helyen kell nekik dolgozni és írni a sok papírt, miközben milyen emberek vannak, és mindig fagy le a számítógépes rendszer. Apukám úgy mondja, hogy az én anyukám elégé érzékeny szociálisan, ezért mindig kimerül egy-egy látogatástól az orvosi rendelőkben.

Pedig most eléggé látványos és szórakoztató volt, az ellátás most ugyanis nem az ajtók mögött zajlott, hanem a folyosókon. Azalatt az egy óra alatt, amíg megkaptuk az igazolást, egészen jó kis társaság verődött össze a mi orvosi szobánk előtt. Szemben velünk a Banános Idős Nő ült, aki egy fürt banánt, pár szatyrot és egy, a szatyrokat cipelő férjet hozott magával. A nő szabályos időközönként benyúlt az egyik szatyorba, előhúzta és megszemlélte a banánokat, majd felszólította a férjet, hogy ne bámuljon, inkább segítsen visszapakolni. Végül úgy döntött, legjobb lesz mégis, ha darabokra tépdeli – nem a férjet, a fürtöt. A jelenetet elmélyülten szemlélte a mellettünk ülő Sánta Férfi, a közelben kókadozó Vörös hajú Telefonos Egyetemista, a srégen szemben helyet foglaló Elmélkedő Informatikus, és a másik oldalunkon szorongó Kitartó Anya, folyton nyafogó ötéves forma kislányával.

A darabokra szaggatás végső fázisában vadul felcsapódott az ajtó, és elénk toppant a platinaszőkére festett asszisztens néni,

de csak a banános nőt szólította meg, hogy mi a panasza. Az asszony, két kezében egy-egy banánbuzogánnyal harciasan ecsetelni kezdte emésztési bántalmait és alvási nehézségeit. Ezután felállt, és egy kis figyelmesség gyanánt fenyegetően átnyújtott egy banánt a nővérnek, aki kezében a gyümölccsel ijedten eltűnt az ajtó mögött.

Kisvártatva megjelent a doktor néni, és ránk nézett: – Igazolás, ugye, Erika? Anyuka a hirtelen jött kérdéstől kissé megilletődve elhadarta a hiányzásom dátumait, emelkedett volna a székről, de a doktor nénit ekkorra már lefoglalta a Banános Idős Nő különböző kérdésekkel. Az idős hölgy a doktor néninek is próbált adni egy banánt, de a doktor néni nem volt éhes, egy ideig huzakodtak, végül a banán az orvosi köpeny zsebében kötött ki.

A doktor néni ekkor Sánta Férfihez fordult érdeklődőn. A férfiú kissé szabadkozva húzta fel egyik lábán a tréningnadrágját. Hosszasan szemléltük sebekkel tarkított, színpompás lábszárát, a doktor néni is. A doktor néni hümmögött, elküldte a férfit a kötözőbe, és mielőtt utána ment volna, megkérdezte panaszairól Vörös hajú Egyetemistát is, aki már rég nem a telefonját nézte. Vörös hajú azt rebegte, felfázott, ekkor a doktor néni odament hozzá, és suttogva olyanokat kérdezett, hogy csíp-e és gyakori-e a vizelete. Erre halk igeneket nyöszörgött, ekkor a doktor néni besietett a rendelőbe, mondott valamit az asszisztens néninek, és újra kiviharzott. Senkire nem nézve Sánta Férfi után ügetett a kötözőbe.

Kisvártatva nyílt az ajtó, megjelent az asszisztens néni, és kiabálva megkérdezte, hogy ki a vizeletfertőzéses?

Vörös hajú Egyetemista nesztelenül odakúszott hozzá, átvette a neki szánt papírokat, velünk együtt meghallgatta a tennivalókat, majd merev tekintettel kioldalgott a folyosóról. Az asszisztens néni újra Banános Idős Nőhöz fordult, átnyújtott neki egy receptet, megjegyezve, hogy pár napig még laza székletre lehet számítani. Ekkor az idős hölgy, immár ünnepélyesen, újabb banánt adott át az asszisztensnőnek, hogy egyék meg a kolléganőkkel, pedig igazán megtarthatta volna, mert a banán köztudomásúlag hasfogó. Közben visszanyargalt a doktor néni, a mögötte sántikáló Sánta Férfival, aki aztán a továbbiakban fél lábon várakozott, mint egy kushadó gólya, talán úgy érezte, így gyorsabban végez.

A doktor nénit és a nővért ezután ismét hosszú időre elnyelte a rendelő, Elmélkedő Informatikus ütemesen rázni kezdte a lábát, széke ritmusosan csikorgott. Banános Idős Nő és férje távozni készülődtek, elkezdték összegyűjteni a szatyrokat, de eszükbe jutott, hogy hazafelé ki kellene fizetni a villanyt. A férj sorba rendezte az aznapi bevásárlást tartalmazó csomagokat a földön, és elkezdte keresni bennük a villanyszámlát asszonya szidalmai közepette. Mindannyian nagyon drukkoltunk neki, végül elő is került a számla. A nő kabátzsebéből.

Szinte fellélegeztünk, de épp akkor valaki bentről ismét feltépte az ajtót.

Anyuka felsőteste megfeszült és megemelkedett, mint egy izgatott szurikátáé, hogy hátha jön az igazolás. De a doktor néni keze üres volt, megkérdezte Elmélkedő Informatikust, aki ekkorra már inkább Űzött Rendszergazdának tűnt, hogy milyen volt a kórházban. A férfi körbesandított, majd szemlesütve azt mondta, hogy jó volt, és átnyújtotta a kilépőpapírjait.

Ekkor a doktor néni észrevette Kitartó Anyát, akinek a gyermeke épp a földön fetrengett. Megkérdezte, hogy mi a gond a gyerekkel. Kitartó Anya igyekezett diszkréten felnyalábolni a kisdedet, és túlkiabálva a hangzavart megnyugtatni a doktornőt magzata kifogástalan egészségi állapotáról. Ő viszont valamiféle megmagyarázhatatlan idegességtől szenved, ordibálta a tekergőző poronty felett, a haja is hull, gondolkodása gyakran ködös, teste hízásnak indult, és folyton aludna. A doktornő röviden mélázott, majd kiderült, hogy Kitartó Anya beutalót fog kapni. Kicsit megijedtem, hogy hová, de anyuka megsúgta, hogy ez csak egy kivizsgálás lesz egy másik rendelőben.

Ezután hosszú időre ismét magunkra maradtunk a folyosón, közben új betegek érkeztek, de ők már valahogy idegeneknek tűntek:

végül az asszisztens néni egy halom papírral bukkant elő diadalmasan.

Banános Nő és a férje, akik úgy döntöttek, a nagy keresgélés után pihennek még egy kicsit az intézmény óvó melegében, fölényes nyugalommal szemlélték az izgatott várakozókat. Szerencsére mindannyian elnyertük méltó papírjainkat, boldog megkönnyebbülés járta át a kis társaságot. Kifele menet hirtelen belém hasított, hogy anyuka elfelejtett szólni a nőgyógyászról. – Anyuka, a nőgyógyász! – kiáltottam fel. De anyuka kituszkolt az ajtón, és azt mondta, hogy már nem is olyan lényeges.