Az álkisebbségvédelem skandináv arcai – a svédországi finnek esete

„Általában a nyertes hatalmak nem szokták megkérdezni, hol húzzák meg a határt” – hangzott el Molnár-Bodrogi Enikő, a BBTE finnugrisztika szakos oktatójának előadása elején. Akik (nyelvi vagy más) kisebbségben élnek, azokban bizonyára megpendít egy húrt ez a mondat. Molnár-Bodrogi Enikő pedig erdélyi magyar kutatóként a kolozsvári bölcsészkar finn szakán elmondhatja magáról, hogy sajátos rálátása van kisebbségi nyelvi kérdésekre: az észak-svédországi meänkieli nyelvet is kutatja.

– olvashattuk a Bölcsész+ előadássorozat május 8.-i alkalmának leírásában.

A nyertes hatalmak ezúttal Fennoskandiában vannak. Hogy mit értünk Fennoskandia alatt, azt Molnár-Bodrogi el is magyarázta: Skandinávia alatt Norvégiát és Svédországot értjük szűkebb értelemben, tágabban az egész Skandináv-félszigetet, Fennoskandia alatt pedig az előbbi kettőt Finnországgal kiegészülve. Ez azért fontos, mert a Skandináv-félszigeten korántsem olyan homogén a helyzet nyelvileg, ahogy azt képzeljük: germán és finnugor nyelvek olvasztótégelye ez a hely, és a hozzájuk társuló problémákat is csak akkor vesszük észre, ha közelebb megyünk hozzá.

Svédország és Finnország az európai köztudatban (de sokszor inkább Kelet-Európában) a demokrácia, a multikulturalitás és a kisebbségvédelem fellegváraként él,

főleg a magas életszínvonal, az oktatás minősége és a közösségi felelősségvállalás példáján keresztül. Azt azonban sokan nem tudják, hogy nem mindenhol  él „nyelvében a nemzet”, illetve amikor abban él, akkor fenn tudja tartani annak a látszatát, hogy más, mellette élő nemzet is élhet a nyelvében. Sajnos ez csak papíron van sok esetben, ahogy ezt a meänkieli esetében is van.

A meänkieli elterjedése - a terület elnevezése Meänmaa, azaz „a mi földünk”. A kifejezést Bengt Pohjanen svédországi finn író, fordító és lelkész alkotta meg.

A meänkieli nyelvet beszélők többnyire az észak-svédországi Tornio folyó völgye környékén élnek, megítélésük nyelvi és nemzetiségi szempontból is többféle. A meänkieli olyan finn nyelv, amelynek eredete (inkább leválasztódása) az 1809-es haminai békére vezethető vissza, amikor a svéd királyság felbomlott és a későbbi Finnország területei Oroszországhoz kerültek.

A Tornio-völgy Svédország területén maradt, ezáltal politikailag és közigazgatásilag elszakadt a többi finnajkú területtől és az irodalmi-közéleti finn nyelv befolyása nem érte, így számos archaizmust tartalmaz és eltér a mai standard finn nyelvtől. Ez az elszigetelődés azt okozta, hogy a Tornio-völgyi finn „megrekedt” egy nyelvállapotban, erre pedig a svéd jövevényszavak jelentős rétege is rátelepedett, mégpedig a fokozatos és kitartó svédesítés következtében.

A svéd jövevényszavak jelenlétét alighanem képtelenség lett volna kiküszöbölni két évszázad alatt, a svédesítési folyamatokat azonban felülről irányították, és ez leginkább az oktatás területén volt megfigyelhető: először bizonyos tantárgyakat kellett svédül oktatni, aztán lassan-lassan mindegyiket, a finn csak anyanyelvként volt oktatható, mígnem az intézmények teljesen kiküszöbölték. Csak a huszadik század második felére alakult ki a svédországi politikai köztudatban a sokféleség és tolerancia gondolata, így emiatt újra figyelem irányult a kisebbségi nyelvekre és öntudatra.

Ugyanakkor van egy jelentős különbség északon. Ez pedig az, hogy

a nemzeti identitást többnyire az állampolgársághoz kapcsolják, nem a nyelvhez.

A meänkielit beszélők arányát 40–70 ezer közöttire teszik, de ezek az adatok csalókák, mert a svéd állam nem kérdez rá a nemzetiségre vagy etnikai hovatartozásra, amikor népszámlálást végez (kérdezhetnénk, hogy akkor meg minek?), így csak hozzávetőleges adatok állnak rendelkezésünkre (és pár tízezer azért jelentős különbség!). A másik nagy probléma, hogy a meänkielit beszélők szinte kizárólag kétnyelvűek, második (de inkább első) nyelvük a svéd, és elsősorban svéd állampolgárok – hogy közülük mennyinek van finn állampolgársága, az is kérdéses.

A legnagyobb probléma viszont az, hogy a meänkielit beszélők többsége 50-60 év felettiekből áll, a fiatalok kevésbé értik és beszélik már. Ennek az az oka, hogy bár papíron a meänkieli – tehát a Tornio-völgyi finn (hivatalos megnevezéseként svédül: tornedalsfinska) – kisebbségi nyelvként van bejegyezve és a szülők igényelhetik a meänkieli oktatását az iskolákban (ha összegyűl 5 szülő, aki ezt kérelmezi), az viszont nem garantált, hogy meg is kapják.

Molnár-Bodrogi többször járt a Tornio-völgyi finnek között, és azt tapasztalta, hogy a meänkielit inkább nem oktatják, mint igen: ha a szülők kérelmezik a gyerekük számára, az igazgató simán széttárhatja a karját és azt mondhatja, hogy nincsen erre lehetőség, mert nincs oktató. Amikor pedig van oktató, akkor – Molnár-Bodrogi korábbi legnagyobb megrökönyödésére –

a meänkielit egész egyszerűen svédül oktatják.

Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy a gyerekek indulásból kétnyelvűek, és a meänkieli szókincset, nyelvtant svédül magyarázzák, de az órák legnagyobb része svédül zajlik, aztán ha meänkieli szavak is elhangzanak, akkor az már hab a tortán. Ugyanez történik a meänkieli családokból származó gyerekek nyári táboraiban is, amit úgynevezett anyanyelvi táboroknak titulálnak, de a legnagyobb részükben svédül folynak a foglalkozások, és az énekek, mondókák a meänkieli után kötelező módon svédül is el kell hangozzanak.

Amikor a BBTE oktatója rákérdezett, hogy miért kell ehhez folyamodni, akkor az volt a válasz, hogy félnek, hogy nehogy a gyerek ne értse – ezekre az abszurd kérdésekre valószínű nincs megfelelő válasz.

Molnár-Bodrogi Enikő maga is elsajátította a meänkieli nyelvet, illetve elérte, hogy a BBTE finnugor nyelvei között ezt a nyelvet is tanulni lehessen, így a kolozsvári bölcsészkar ebből a szempontból is különleges szigete Európának: a meänkielit még csak a svédországi Umeå-i Egyetemen lehet tanulni.

A nyelv akkor tudott kisebbségi státuszt kapni Svédországban, amikor önálló nyelvként tudta magát elismertetni. Arról ma is megoszlanak a vélemények a nyelvészek körében, hogy a finn egyik nyelvjárásának tekinthető-e a meänkieli vagy pedig önálló nyelv, hiszen a finnek és a meänkielit beszélők nagyobbrészt értik egymást, noha nehézségekbe ütközhetnek, ugyanakkor jóval nagyobb az átfedés közöttük, mint például az észt és a finn között.

A meänkieli ebből a szempontból a csángóhoz hasonló,

melyet jelentősen elkerült a magyar nyelvújítás, önálló utakon fejlődött és rengeteg középkori elemet tartalmaz, illetve fonológiailag is különlegesnek számít.

Az évszázadok óta tartó külön fejlődés kettős helyzetet hozott létre: egyrészt a magyar nyelv technikailag nem változott olyan mértékben ezer év alatt, hogy ne lehessen érteni az archaikus szövegeket (vö. az angollal, amely olyannyira különbözik az óangolszásztól, hogy szinte érthetetlen és mindenképpen nyelvtörténeti szótárra van szükség, de legalábbis más germán nyelvek tudására), másrészt a Kárpátokon kívül ragadva mégis elszigetelt maradt és beszélői szintén főként idősek (ezek közül is leginkább a szakrális szövegek dominálnak, mint például az archaikus imák – lásd Tánczos Vilmos néprajzi kutatásait).

A legnagyobb probléma azonban lélektani. A meänkieli kultúrába született Tornio-völgyiek számára, akik mára már jobban és többet beszélnek svédül,

a „meän kieli”, azaz finnül „a mi nyelvünk” leginkább fájdalmat, rossz emlékeket és szégyent jelent.

Megbélyegzést, kevertnyelvűséget – még azok is, akik kiállnak az anyanyelvük használata mellett, úgy gondolják, hogy több előnyük származik abból, ha beépülnek a svéd nyelvvel a svéd társadalomba. És érthető: ki akarna olyan nyelvet beszélni, amit nem szívesen hallanak és kevesen értenek?

Fájdalmas szavak ezek olyanok számára – többek között számunkra is –, akiknek a nemzeti identitása anyanyelv-alapú és nem feltétlenül állampolgárságfüggő. Ugyanezeket a kérdéseket a csángók anyanyelvápolása és nyelvvesztése kapcsán is fel lehet tenni. A kisebbségben élő népek és nyelvek védelme érzelmi indíttatású – ettől még fontos. A jogszabályok megléte is fontos, a törvényes alap mégfontosabb: csakhogy ezeket be is kellene tartani, az oktatási rendszer hibáit pedig korrigálni kell, és nem jogokkal, hanem kötelezettségekkel.