A toleranciáról – amikor a pápa köszöntötte az erdélyi reformátusokat
Ferenc pápa mostani és II. János Pál harminc évvel ezelőtti, történelmi jelentőségű magyarországi látogatásában van legalább egy közös pont, de inkább kettő.
Protestáns vagyok, a római pápát nem tekintem Krisztus földi helytartójának, csak egy másik keresztény felekezet legfőbb méltóságának. Nem kell azonban katolikusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk, mekkora jelentőséggel bírhat egy ország és egy nemzet életében a regnáló pápa látogatása és figyelme, mivel – lehetünk bármily nyakasok – a pápának megkülönböztetett szerepe van a keresztény világ egyházi vezetői közt.
Mint ahogy másvallásúként vagy akár vallástalanként is eltölthet bennünket ámulattal az a fajta a szertartásos pompa, amely leginkább a római egyház sajátja – és amelyet sokan értékelhetnek túlcicomázott fesztivizmusként, de ha kísérletet teszünk a ráhangolódásra, érezhetjük azt, hogy van mögötte valami tiszteletet parancsoló, egy hosszú, folytonos kulturális hagyomány nagyszabású nyilvános megmutatkozása.
Ferenc pápa magyarországi látogatása körül mindenféle polémiák alakultak ki, amelyek – főként utólag, a történtek fényében – méltatlannak bizonyultak; nem is pazarolnék rá puskaport. Ferenc pápa jött, látott és győzött ezzel mindenki: azokat is, akik ilyen-olyan okokból gyanakodva tekintettek rá, meggyőzhette empátiájával, érzékenységével és a vendéglátó ország kultúrája iránti gesztusaival.
A Pontifex Maximus a keresztény és zsidó vallási vezetők találkozóján a Lánchíd szimbolikus szerepét emlegette, Radnóti Miklós sorait és sorsát idézte, a szentmisén az Úrangyala imádságot pedig a Himnusz kezdősorával zárta: „Isten, áldd meg a magyart!”
A Lánchíd-hasonlatra érdemes kitérni, mert egy banálisnak tűnő, mégis fontos gondolatot fogalmaz meg:
A pápa lényegében a vallási türelem klasszikus alapelvét ismétli meg: a tolerancia azt jelenti, hogy a köztünk lévő különbségek megmaradnak, nem akarjuk magunk képére alakítani a másikat, vagy rávenni arra, hogy áttérjen a mi igazságunkra – de tiszteletben tartjuk a másféleségét, és igyekszünk békében együtt élni vele. Ez magától értetődőnek hangzik, de egy mindinkább polarizálódó világban egyáltalán nem az.
Arról is beszámolt a sajtó, hogy Ferenc a Pozsonyból Rómába tartó
">repülőúton méltatta Magyarországot, és meglebegtette, hogy hamarosan visszatér. Mint mondta, megragadta, hogy a magyarok között mennyire mély az ökumenizmus iránti érzék, majd egészen megindító hangnemben emlékezett meg a csíksomlyói látogatásáról:
Legalább két olyan pont van ebben a beszédben, amely felidéz egy korábbi pápalatogatást: az ökuménia kiemelése és az erdélyi magyarok felé tett gesztus.
Szinte kereken harminc esztendővel ezelőtt, 1991 augusztusában az azóta szentté avatott II. János Pál pápa többnapos látogatásra érkezett Magyarországra. A látogatást túlzás nélkül lehet történelminek nevezni: szülőhazája, Lengyelország után Magyarország volt a második állam az egykori szocialista térségben, ahol a Karol Wojtyła néven anyakönyvezett, a kommunista rendszerek lebontásában oroszlánrészt vállaló egyházfő tiszteletét tette.
És volt ennek a látogatásnak legalább egy olyan aspektusa, amelyet a magyarok sosem felejthetnek el, és amely üzenetértékkel bírt Európa egésze, sőt a nagyvilág számára. II. János Pál, akit sokan azóta is túlságosan konzervatívnak tartanak, olyan határokat lépett át uralkodása alatt, amelyeknek a „megbolygatása” korábban évszázadokig elképzelhetetlennek számított: megkövette a zsidóságot a katolikus egyház nevében ellenük elkövetett attrocitásokért, rehabilitálta Galileo Galileit – de a legmesszebb talán akkor ment, amikor ellátogatott Debrecenbe, ahol egy ökumenikus találkozón beszédet tartott a református nagytemplomban, majd megkoszorúzta a gályarabnak elhurcolt protestáns prédikátorok emlékművét.
A római pápa a kálvinista Rómában! A pillanat történelmi jellegét ő maga rögzítette beszédében:
Ebben a beszédben megtaláljuk az ökuméniának és a toleranciának azokat a hagyományos – a vallási türelem történelmi örökségét hordozó Erdélyben egyáltalán nem ismeretlen – alapelveit, amelyek Ferenc pápa imént idézett szövegében köszönnek vissza. Hogyan is fogalmaz II. János Pál?
Egység a különbözőségben, elfogadás, de nem azonosulás, megbecsülés, de értékrelativizálás nélkül: eleink, akik kimondták Tordán a vallásszabadságot, jól tudták ezt, de talán nem gondolták, hogy néhány évszázad múlva a római pápák is ezt vallják majd. Mint ahogy azt sem, hogy ott, a debreceni nagytemplomban a Szentatya, az ortodoxok küldöttsége mellett, külön köszönti az erdélyi, illetve határon túli reformátusokat is:
II. János Pálnak ez az első, de nem utolsó látogatása volt Magyarországon – talán Ferenc pápát sem utoljára várták a magyar keresztény hívek Budapesten. Talán Erdélyben sem, ki tudja.
És manapság, amikor az alaktalan rettegés teljes társadalmakat kerít hatalmába, nem haszontalan felidézni a nagyon is bátor lépések sorozatát tevő lengyel pápa egykori jelmondatát:
Generációk ellopott ifjúsága, avagy egy John Lydon nevű öreg punk a színpadon
Szántai János
Az öreg punk elővarázsolt egy fiatalembert, aki dühösen kérdőre vonta a közönséget. És nem tudtuk elmondani, hova lett a repülőgép, az Északi-sark, a büszke és szabad Magyarország és a többi…
Demeter András kicsinálása – szempontok egy igen gyorsan levezényelt, virtuóz akcióhoz
Fall Sándor
Azt nem tudni, hogy a lemondott miniszter ellen kik tervelték ki és hajtották végre az akciót, elképzelhető, hogy ez soha nem is fog kiderülni.
Az egyesült Nagy-Románia máig nem jelent egységesítést
Sólyom István
A mítosztalanított román–magyar közös történelem nem széles körű fogyasztásra alkalmas termék, de az MCC-történészkerekasztal előadói egyelőre optimisták.
„De hát én erdélyi vagyok, na” – a 90 éves Bodor Ádámot köszöntötték Kolozsváron
Varga László Edgár
Az író többek között arról beszélt, hogy ő „csak betévedt” az irodalomba, és arról is, milyen ambivalens érzésekkel tölti el a szülővárosába való visszatérés.
