A terveket hosszasan szövögető, időben el mégsem utazó én, az Untold és a gonosz törpök

Nem akartam az Untold Fesztiválról írni. Idén nem. Foglakozni sem akartam vele egyáltalán. Rá gondolni sem.

El akartam távolítani magam tőle, a szó minden létező értelmében. Úgy terveztem – még a tavalyi kiadás alatt, amikor éjjel a párnát a fülemre húzva megpróbáltam kizárni a dübörgést, meg az óránkénti tűzijáték-csattogást abból az én fejemből –, hogy idén aztán végre okosabb leszek, és elhúzok, mint a vadlibák az Untold Fesztivál idejére valami nyugis helyre, szabadságot veszek ki, esetleg onnan, arról a távoli nyugis helyről dolgozok, amíg lezajlik ez az egész itt, a „kincses városban”, „Erdély kulturális fővárosában”,

és majd jót röhögök azokon az ismerősökön, akik nem léptek időben, akik itt ragadtak a zajban,

a felfordulásban, a tömegnyomorban, a lezárt utak, forgalomelterelések miatti dugókban, a rohadjonmegeztismegkellkerülni helyzetekben, miközben kialvatlanul, idegesen próbálják végezni a dolgukat, élni az életüket, fizetni a számláikat, venni a kenyerüket, levinni a szemetüket, szidni a szomszédjukat, vagy csak leinni magukat, ha már sehogy se megy mindez, ha épp nem megy igazán.

Így terveztem, igen, ez volt a nagyszerű tervem nekem.

Briliáns terv, gondoltam akkor, a párnát a fülemre szorítva, miközben valamiért gonosz törpök jutottak az eszembe. Valamiért, igen.

Briliáns terv, nagyon jó kis terv, pöpec, ragyogó terv, ihletett ötlet.

Aztán teltek múltak a napok, vége lett a tavalyi Untoldnak (Elmúl’ az Untold, eliramlik az élet!), de én még utána is napokig, hetekig a zseniális tervemet szövögettem, a nagyszerű tervemet színeztem, dédelgettem abban az én koponyámban. Elmeséltem a barátaimnak is:

én jövőre az Untold idejére elhagyom a várost, mint Pataky Attila Miskolcot.

Bólogattak azok az én barátaim, bólogattak hevesen, hogy ez aztán egy nagyszerű ötlet, remek ötlet, igen jó kis ötlet. Briliáns terv, nagyon jó kis terv, pöpec, ragyogó terv, ihletett ötlet.

Minek is tegye ki magát az ember ennek a zajos hétnek, ennek a rémségnek, a délelőttől kora hajnalig tartó elviselhetetlen dübörgésnek, a tűzijáték sistergő-pukkanó zajának, a (még nagyobb) zsúfoltságnak, a (még nagyobb) dugóknak,

amikor elmehet, mint Máté Péter, elhagyhatja a várost, mint Pataky Attila, hogy aztán a távolból írjon, mint a Fonográf.

Aztán szeptember lett. Aztán október, november. Így, ebben a sorrendben.

Eljött a karácsony, aztán az új esztendő, az ember megfogadta a szilveszterkor megfogadni valókat, hogy aztán már másnap, a következő héten megszegje azokat az ő fogadalmait.

Én is megfogadtam akkor azt (is), hogy márpedig az Untold idején nem leszek a városban, a kincsesben, a fő-ben, nem fogok ott (itt) tartózkodni, leledzeni, létezni, mert én máshol, nem közeli, mint a Bikini, hanem távoli helyeken leszek majd ilyentájt, messze túl a láthatáron. Micsoda útjaim lesznek nekem akkor.

De az a fránya idő csak múlt, múldogált.

Peregtek a másodpercek, mint a homokszemek, gördültek az órák, mint patak medrében a kavicsok, és lassan tovabucskáztak a hetek, hónapok, mint sziklák a málló hegyoldalon.

Már március volt, és nekem eszembe sem jutott az Untold. Május volt, a Donát úton nyíltak már megint az orgonák, és én egy pillanatig sem gondoltam az Untoldra. Június jött, amit július váltott, és én, mintha amnéziában szenvednék, nem tudtam felidézni az ismét csak közelgő rémet, abban az én kelekótya agyamban elhalványultak a tavalyi nagy tervek, amiket ott, azalatt a párna alatt szövögettem, miközben odakint dübörgött a zene, röpködtek a petárdák.

Aztán most kedden megyek a Sétatér felé, és látom, hogy le van zárva.

Drótrácsok állják az emberek útját. A stadion környéke ugyanígy el van kerítve. Biztonsági őrök fordítják vissza, terelik el az autókat, gyalogosokat, ide most nem lehet bemenni, holnap kezdődik az Untold.

Hirtelen eszembe jut minden.

Azok a nagyszerű, káprázatos tervek, azok a remek menekülési útvonalak. Minden. De már késő, itt ragadtam, legalábbis hétvégéig biztosan.

Nem léptem időben, halogattam, hanyagoltam a mentő terv kivitelezését, így megint a körmömre égett a gyertya.

Marad a párna, a füldugó.

Mint a szilveszteri fogadalmak...

Most valamiért megint egy gonosz törpére gondolok. Valamiért… Valamiért nem gondolok róla túl szép dolgokat. Annyit érek vele.

De jövőre minden más lesz...