A demokrácia látszatléte a választási kampányok 30 centiméteres terében

Annyit fogunk választani 2024-ben, hogy belekukulunk. Meg kell választani az Európai Parlament képviselőit, a helyi és megyei önkormányzati képviselőket, a polgármestereket, a megyei tanácsok elnökét, a parlamenti képviselőket és a szenátorokat, és végül az állam elnökét is. Ez négy külön szavazási folyamat, közülük eddig csak az európai parlamenti választások időpontja ismert – 2024. június 6-9.

A négy közül hagyományosan az öt évente rendezett EP-választások iránt a leginkább közömbösek az emberek, ezeken szokás szerint alig 30 százalék körüli a részvételi arány (legutóbb, 2019-ben 51 százalék körüli volt, de csak azért, mert Klaus Iohannis államfő ugyanarra az időpontra írta ki az igazságügyi témájú népszavazást, amelynek korrupcióellenes vonatkozásai kicsit megmozgatták az embereket – hiábavalóan, azóta is pont annyit lopnak az érintettek).

Négy választás pedig négy kampánnyal is jár.

A kampány pedig – ha kicsit körülnézünk, láthatjuk –, szép csendben elkezdődött. Egyre gyakrabban jelennek meg mindenféle közvélemény-kutatások, amelyek „objektíven”, de nyilván a megrendelő szempontjait nem teljesen figyelmen kívül hagyva mutatják, hogy melyik párt népszerűsége hogyan nő vagy csökken. A pártok és politikusok elkezdik „felvállalni” a sikereket és az ellenfélre hárítani a kudarcokat. „Meghívottakként” felszólalnak tanévnyitón, szüreti bálon és mindenféle egyéb rendezvényen, ahol egy kicsit több ember megjelenik.

De mióta néhány évvel ezelőtt Romániában szigorítottak a kampányolási szabályokon és már nem lehet óriásplakátokkal nyomulni, hangszórókból bömböltetni az örömhírt, pártlogós tollal, öngyújtóval vagy bögrével megajándékozni a kedves választópolgárokat, és csak kis méretű plakátokat lehet kiragasztani csak erre a célra kijelölt felületekre, a választási kampányok elveszítették látványos jellegüket. Ráadásul a korábban fő tömegkommunikációs csatornáknak számító televízió és rádió is elveszítette korábbi súlyát. A tévében már nincsenek hatalmas választási csatározások, viták, szemtől szembe hadakozások. A kampány elveszítette hagyományos csiricsáré, látványos, harsány, vásári jellegét. Az egész történet – ahogy az életünk igen nagy része –, átköltözött a virtuális térbe, a közösségi oldalakra, videómegosztókra és a felugró reklámok világába.

Ez pedig lényegében véget is vetett a hagyományos értelemben vett választási kampánynak. Mert a virtuális közösségi tér (értsd: Facebook), éppen azt a szervező elvet számolta fel, amely a demokratikus rendszer ideáljában a választási kampány lényege: az álláspontok ismertetése, meghallgatása, ütköztetése, lényegében a vita, bármilyen naivnak és megmosolyogtatóan idejétmúltnak tűnik ez most. Mert ugyan melyik választópolgár olvassa ma már a pártok gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi programját? Ki az, aki ezeket mind megnézi, leszűri magának a következtetéseket és ezek alapján alakítja ki választási opcióját? Ki az a naiv ember, aki ma egyáltalán elhiszi, hogy a pártok komolyan gondolják azt, amit a választási anyagaikban leírnak? Már ha leírnak, persze, mert mára a pártok sem fáradoznak régimódi kampányprogramok kidolgozásával, olyasminek az ígérgetésével, amiről tudják, hogy úgysem igaz, nem fogják teljesíteni, ha hatalomra kerülnek. És a választópolgár is tudja, hogy nem igaz, sőt azt is, hogy a pártok is tudják, és azt is tudják, hogy ő tudja. Így üresedik ki és válik egyszerű külsőséggé, díszletté az egész ideál, az egész eszme, amelyre a szabad választás gondolata alapozódik: az ajánlat, a mérlegelés és a döntés mechanizmusa okafogyottá vált.

A helyét pedig magától értetődően átveszi a piac logikája, amely termékkel, PR-ral, marketinggel, nem racionális meggyőzéssel, félrevezetéssel dolgozik. Nem vitára bocsátandó, logikusan szervezett, észszerű programokkal, hanem imázzsal, patikamérlegen optimizált, vágyvezérelt és beállított, manipulált üzenetekkel és képekkel, villódzó fényekkel és csilingeléssel.

Nem meggyőzni akar, hanem hitet ébreszteni, illékony és konjunkturális szimpátiát kelteni.

Nem hosszú távú közösséget teremteni, hanem célra irányított kritikus tömeget, egyszeri alkalomra összerángatott szavazatszámot. Aki négy éve a PSD-re szavazott, igen könnyen meglehet, hogy most a PNL-re fog, mert szimpatikusabb neki a jelölt arca vagy felépített imázsa, vagy fordítva. Vagy az AUR-ra, mert az jobban rájátszik a kampányban az ösztöneire, frusztrációira, érzelmeire, kimondott vagy kimondatlan vágyaira.

A választási kampány ma már éppúgy Facebook- és Instagram-jelenség, mint mondjuk a nem közvetlen politikai célra irányuló (és a szélesebb nyilvánosságban egyre kevésbé látható) közéleti vagy értelmiségi „viták”. Célja ugyanúgy az Igazság felmutatása, de terméke a buborékképzés és a csoporttudat erősítése.

Paradox módon, az imázspolitizálás és -kampány tekintetében a romániai pártok a predigitális korban jobban álltak. Az 1990-es és 2000-es években szinte kivétel nélkül minden fontosabb politikai erőnek megvoltak az erős arcai, akiket mindig nyugodt szívvel ki lehetett tenni egy plakátra (nem mellesleg ugyanezek az arcok az azóta eltűnt választási vitákban is lazán megállták a helyüket). De mutasson ma valaki egy ilyen ismert arcot, egy erős karaktert a PSD-ből! Vagy a PNL-ből! Vagy az RMDSZ-ből! A politikai generációváltással – igen kevés kivételtől eltekintve –, ezek a markáns arcok eltűntek.

Emlékszünk még, hogy a jövő év végén az államelnöki tisztségből távozó Klaus Iohannist hogyan „csinálták meg” kilenc éve, hogyan építették fel a kampányban, tisztán imázsban, jó érzékkel. Kampányának kitalálója és levezénylője igen jól látta a következő évtizedben uralkodóvá vált irányt. A Iohannis-sztori jól mutatja azt is, mennyire meggyőző és hatásos tud lenni egy imázs-kampány, ami mögött és után aztán gyakorlatilag semmi nincs. És – hogy visszakanyarodjunk az előbbi gondolathoz –, azt is jelzi, mennyire nehéz helyzetben vannak ma a pártok, mivel nincsenek – legalábbis jelenleg, kevesebb, mint egy évvel a választások előtt –, olyan arcaik, akiket a következő időszakban felépíthetnek a kampányra.

Lecsupaszítva: ma a választási kampány egyetlen – funkcionális – célja az, hogy

a választópolgárt a szavazás napjára valahogyan olyan mentális állapotba hozzák, hogy arra a bizonyos pártra vagy jelöltre adja szavazatát,

aztán négy évig Isten vele. (Mennyire más ez a világ, mint például a magyarországi, ahol permanens kampány folyik, ezért a társadalom politikai, ideológiai, világnézeti polarizációja is jóval hangsúlyosabb). És ha nincsenek markáns arcok, maradnak egyrészt a régi, bevált eszközök: a kormánypártoknak például a pénzosztogatás, a hatalomra törőknek pedig a kormánypártok támadása és hiteltelenítése, másrészt a viszonylag új módszerek: az alternatív valóság(ok) építése, a virtuális közösségek, követői bázisok, Facebook-csoportok kialakítása és kondicionálása például félelemkeltéssel, összeesküvés-elméletekkel és a manipuláció egyéb, a virtuáliában kiválóan alkalmazható formáival.

Ez vár hát ránk a következő évben. Mivel gyakorlatilag az egész ország a Facebookon és a TikTokon éli élete jelentős részét (értsd: nézi üveges szemmel a telefonját otthon, a munkahelyen, az utcán vagy a buszon), az eljövendő négy választási kampány is a választópolgár szeme és képernyője közötti 30 centiméteres térben zajlik majd, egybefolyva a kiskutyás videók, influenszerek, összeesküvés-elméletek végtelen áradatában.

Na, hát innen lenne szép felállni.