Átfogó felmérés készült a temesvári multikulturalizmusról, illetve a városban élő nemzeti kisebbségek helyzetéről és jövőjéről. A kutatást végző Toró Tibor szociológussal, egyetemi oktatóval – aki az idei Temesvári Magyar Napokon előadást tartott a témáról – beszélgettünk, és helyenként egészen meglepő következtetésekre jutottunk.

 

Melyek voltak a felmérés céljai, mit szerettél volna vele feltérképezni?

Ez úgy kezdődött, hogy amikor megtörtént a polgármesterváltás Temesváron, Dominic Fritz, az új, német nemzetiségű városvezető folyamatosan arról beszélt, hogy ez egy multikulturális város, és a kisebbségekkel is valamilyen formában szeretne kapcsolatot teremteni. Volt egy elég nagy elvárás, főleg a magyarok részéről, hogy Fritzzel változás kezdődhet a helyi kisebbségpolitikában is, mert az RMDSZ nem jutott be az önkormányzati testületbe, ezért a magyarság politikai képviselet nélkül maradt. A magyar szervezetek elkezdtek tárgyalni a polgármesterrel, aki az elején nyitott volt, de aztán a folyamat megrekedt. A polgármesteri hivatal kisebbségi főosztálya megpróbálta kilendíteni a holtpontról a folyamatot, ezért megkeresték a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetet és az Interetnikai Kapcsolatok Hivatalát (DRI). A Kisebbségkutató Intézet pedig engem kért fel, hogy a kutatást elvégezzem…

 

Temesvári származásúként ez kézenfekvőnek tűnhetett.

Igen, mivel temesvári származású vagyok, nem mondhattam nemet, hiszen amúgy is érdekelt, hogy mi történik a városban. A cél az volt, hogy egy jelentést írjunk arról, milyen a kisebbségek helyzete jelenleg Temesváron. Ebből indultunk ki, de több lett ennél, mert nagyon sok anyagot sikerült összegyűjteni.

 

Kiket kerestél meg, hogyan történt az adatgyűjtés?

Az adatgyűjtés első fázisa kvantitatív jellegű volt: összegyűjtöttem a népszámlálási, oktatási adatokat, megnéztem a téma szakirodalmát, bár azt részben már ismertem korábbról. A konkrét adatgyűjtés keretében készítettünk tíz interjút és öt fókuszcsoportos beszélgetést. Először is el kellett döntenem, kiket keresek meg: Temesváron papíron 14 kisebbség létezik, úgy döntöttem, hogy azokkal fogok foglalkozni, akik a legutóbbi népszámlálás alapján legalább 1000 főt számlálnak. A három jelentősebb közösség, a magyar, a német és a szerb mellett megkerestem az ukránokat, a bolgárokat, a zsidókat – amely nem túl nagyszámú csoport, de a város múltja tekintetében releváns –, illetve a romákat, hogy az ő perspektívájuk is jelenjen meg a felmérésben, mert az ő elképzeléseik és jövőképük általában kimarad.

Eldöntöttem, hogy a fókuszcsoportokat különböző doméniumok szerint fogjuk szervezni, külön beszélgettem az oktatás, a kultúra, a média és a vallási felekezetek képviselőivel, valamint interjú formájában megkerestem a kisebbségi politikai elit tagjait. A magyaroknál ez három alakulatot jelentett: az RMDSZ-t, a Néppártot és az EMNT-t, illetve a Civil Tanácsot, amely a civil szervezeteket tömöríti. Az volt a kiindulópontom, hogy a kisebbségi lét meghatározó mozgatója az az intézményrendszer, amit az illető közösség létrehozott és fenn tud tartani: az intézményrendszer ad jövőképet az illető közösségnek, mert az felelős az identitás újratermeléséért. Kifejezetten érdekes volt a média képviselőivel beszélni, már csak azért is, mert a média a politikusok, a helyi elit fejében furcsamód nem része a kisebbségi intézményrendszernek.

 

Érdemes megnézni a kisebbségek demográfiai helyzetének változásait ábrázoló grafikont, az 1880-as népszámlálástól a 2011-es adatokig. Döbbenetes mértékben változtak meg az etnikai arányok. Az 1900-as évek elejéig a város relatív többsége német volt, 1910-ben már csak 44-45 százaléka, ebben az időszakban folyamatosan nőtt a magyar lakosság aránya…

Ez azzal függ össze, hova tartozott éppen Temesvár és a Bánság egésze. Miután visszahódították a törököktől, a 18. század végén a Bánságot először közvetlenül Bécsnek rendelték alá, ez azt is jelentette, hogy főként katolikus német telepesekkel népesítették be. A váltás a kiegyezés után, a dualizmus korában kezdődik, ekkor kezd nőni a magyarok száma – 1920-ban, bár akkor nem tartottak népszámlálást, már valószínűleg magyar többségű volt a város. Az is szerepet játszott, hogy a nagyszámú zsidó népesség körében valamikor a huszadik század elején bekövetkezett egy nyelvváltás, német anyanyelvűből magyarrá váltak, és ez jelentősen hozzájárult a magyarság számarányának megnövekedéséhez.

 

Az 1930-as években elég kiegyenlített volt a magyarok és németek aránya, aztán mindkét nemzetiség esetében elkezdődik egy lassú csökkenés, amely később drasztikus méreteket ölt. A legutóbbi népszámláláson a magyarok aránya 5,4 százalék volt, a németeké pedig 1,4.

A németek esetében szerintem ez még felülbecslés is. Esetükben a 70-es, 80-as évek a döntőek, amikor a román állam szisztematikusan kiárusította a németeket. Érdemes nemcsak az arányokat, de a számbeli változásokat is figyelni, mert a német közösség mintegy felének eltűnésével egy időben megduplázódik a román lakosság lélekszáma. A magyarok és a szerbek száma elég stabil marad, érdekes módon. A magyar lakosság 1977-ig még növekszik is…

 

… utána viszont zuhanórepülésben esik a száma.

A ’92-es népszámlálás adatai azt mutatják, hogy akkoriban erős volt a kivándorlás kedv is a magyarok körében. Később azonban stabilizálódott a számuk, és nem valószínűsítenék ilyen drasztikus fogyást a továbbiakban. A város viszont közben folyamatosan növekszik, Kolozsvárhoz hasonlóan, nagy a betelepülés mértéke – és ebből a magyarok nagyrészt kimaradnak.

Sok mindentől függ ez, például hogy milyen a státusa az egyetemeknek: magyar vonatkozásban Kolozsvár teljes mértékben elérte azt, még a hajdan erős műszaki oktatás terén is, hogy a magyarok errefelé orientálódnak. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a korábban még létező magyar bevándorlás mértéke nagyon lecsökkent. Az iparosodás pedig hozta magával a lakónegyedeket, és ezzel együtt a román nemzetiségű lakosokat is. 1966-ban 100 ezer románról beszélünk, ’77-re ez a szám nagyjából megduplázódik. A szerbek száma stabilan mintegy 3-4000 ember, a többi kisebbségi csoport pedig marginálisnak számít, még a romák is.

 

A felmérés tükrében és a tapasztalataid alapján milyen állapotban van a temesvári magyarság mint önszerveződő nemzeti közösség?

Mindenképpen fontosnak tartom kiemelni, hogy a kisebbségek közül a magyaroknak van egyedül – talán az ukránokat leszámítva – pozitív jövőképük Temesváron. Ez hozzáállás kérdése is: nem az volt a kérdés számukra, hogy megmaradnak-e – sőt, sokan növekedést vagy legalább stabilizálódást vártak.

A másik pedig, hogy a magyar oktatási rendszer erősödik, folyamatosan nő a magyar intézményekben tanulók száma, ellentétben a szerb intézményekkel, ahol csökken – és megkockáztatom, ellentétben más települések hasonló helyzetben lévő magyar intézményrendszerével. Ez csak a városra jellemző, mert a megye más iskolái elég rossz állapotban vannak.

Azért hasonlítottam a magyarok helyzetét pont a szerbekhez, mert a szerb elit is a magyarhoz hasonlóan képzeli el a közösség jövőjét, csak sokkal kisebb léptékben, bár hasonló intézményrendszerrel: ők is valamilyen típusú párhuzamosodásban gondolkoznak, abban, hogy az intézmények megteremtik azokat a közegeket, ahol megélheted a nemzeti identitásodat, minél több területen. A magyarok esetében ez nem helyi sajátosság, mert ez a globális magyar paradigma.

Az is pozitív jövőképre ad okot, hogy aránylag jó állapotban van a magyar közösség, erős intézményrendszerrel rendelkezik, két középfokú oktatási intézményt is működtet, a Bartók Béla Elméleti Líceumot és a magyar tagozatot a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceumban, elég sok óvoda létezik, amelynek van magyar csoportja is, majdnem 50 civil szervezet működik – mindezekhez persze kell a magyar állam hathatós támogatása is. A közösség képes volt forrást szerezni a Magyar Ház visszavásárlására, ami szimbolikus szempontból nagyon fontos, van színháza, újságja, tehát az identitás újratermeléséhez szükséges intézmények nagyjából megvannak. Ezt érzi az elit is – persze a problémákat is. Egy háromszázezres – vagy inkább ötszázezres, ha beleszámítjuk a metropolisz-övezetet is – nagyvárosban kell megtalálniuk azt a 10-12 ezer embert, akihez szólnak, a rendezvények sem mindig teltházasak – de legalább vannak.

A hozzáállásuk is egészen más, mint a németeké, akiknek a vezetője azt mondta: mindent meg fog tenni azért, hogy ne ő legyen, aki leoltja a villanyt. És valószínűleg az utána jövők is erre fognak gyúrni. Ez azt mutatja, hogy ők is tudják, milyen jövő vár belátható időn belül a német közösségre.

 

A magyarok tehát nem készülnek villanyoltásra.

Nem, sőt vannak terveik. Fontos az iskola szerepe, és ezzel kapcsolatban szemléletváltás történt a közösségen belül. Mikor látták, hogy az iskolákban sorra zárnak be a magyar tagozatok, úgy döntöttek, mindenkit felvesznek, akár tud magyarul, akár nem, és megpróbálnak ezekkel a gyerekekkel külön foglalkozni.

 

Kérdés, hogy azokban az intézményekben, amelyeket a kisebbségek használnak saját identitásuk megőrzésére és újratermelésére, mennyien tartoznak ténylegesen az adott kisebbségi közösséghez.

Ez változó, magyar iskolába jellemzően nem tősgyökeres románok iratkoznak, hanem vegyes házasságokból származó gyerekek. Felismerték, hogy ha nem oldják meg a gyerekek nyelvtudásának kérdését, akkor ha egy olyan gyerek jön a magyar intézménybe, aki nem uralja a magyar nyelvet, garantáltan kikopik előbb-utóbb, mert a szülők nem járatják olyan iskolába, ahol folyamatosan negatív tapasztalatok érik emiatt.

A másik nagy felismerés az volt, hogy az iskolának már majdnem kétéves kortól igyekeznie kell „megfogni” a gyerekeket, ezért például játszóházat működtetnek, ahová a szülők is bejárnak, így később nagyobb valószínűséggel adják majd magyar iskolába a gyerekeiket. Az óvodákban is óriási infrastrukturális befektetések voltak…

 

A német líceumba, a Nikolaus Lenauba viszont többségében már nem német gyerekek járnak.

Nem, valóban. A szerb iskola pedig jelenleg ott tart, ahol a Bartók líceum az ezredfordulón: szörnyülködnek a nyelvváltáson, de nincsenek válaszaik a helyzetre. A magyarok erre már reagálnak valamilyen formában, és bár sok olyan diák van, aki még nem beszél jól magyarul, de az iskola körül kialakult egy élő közösség, amelynek a szülők is részei. A tanári kar pedig sokkal többet dolgozik annál, mint ami szokványosan a feladata lenne.

 

És van látszata?

Szerintem van. 2010-11-től a magyar diáklétszám kezdett lassan növekedni, ráadásul úgy, hogy közben iskolák szűntek meg, és – a potenciális diákok összlétszámát tekintve – kevesebb a gyerek. Idén is többen iratkoztak az iskolába, mint tavaly, tehát ez egy tendencia – a szerbeknél épp fordítva, egyre kevesebb a gyerek.

Ehhez rengeteg forrás kell (elsősorban magyarországi támogatások), de ez önmagában nem lenne elég, szemléletváltás is szükségeltetett hozzá. Rájöttek, hogy minél több közösségbe el kell jutni, és mindent megpróbálni, hogy bevonzzák a magyar és vegyes családok gyerekeit. A szülők is aktívan kiveszik részüket a problémák megoldásából, ha pénz kell valamire, összeadják. Játszóházakat, tehetséggondozó programokat, sportnapokat indítottak. Ilyenek Kolozsváron is vannak, de itt az iskolák nem azért teszik ezt, mert rá lennének utalva, hanem inkább presztízsokokból. Ott viszont más a tétje: azért kell a játszóház, hogy már akkor elérd a szülőt, amikor a gyereke még kicsi.

Paradox módon a német intézményrendszer erősebb, több óvodai csoportjuk van – csak már nem németek járnak oda. A németek perspektívája már nem feltétlenül az, hogy az identitást megtartsák, hanem hogy közvetítsék a német kultúrát a többség felé is.

 

A kisebbségeknél működik ez a közvetítés? Mennyire látható a város életében a kisebbségi közösségek kultúrája?

A németek esetében működik. Jó, most német a polgármester is, de született németországi, nincs köze a helyi német szervezethez. A német színház nem a német közönségnek dolgozik, hanem a román kultúraszerető felső-középosztálynak. Ők az egyetemes német magaskultúra helyi képviselőinek tekintik magukat, nagyjából úgy, mint a bukaresti Zsidó Színház. A német iskola is hasonlóképpen működik, ott választhatod például – ha ilyen profilú osztályba iratkozol – a német rendszer szerinti érettségit. Vagyis német és román érettségi diplomád is lesz, ami azt is jelenti, hogy könnyebben bejutsz egy németországi egyetemre.

A bánsági német diaszpóra elég aktív Németországban is, rajtuk keresztül áramlik be a német tőke a Bánságba, és ezek az intézmények eleve ennek a kiszolgálói valamiképpen: ha német iskolába iratkozol, jó eséllyel el tudsz helyezkedni egy német multinál. A német és a magyar törekvésekben közös, hogy mindkét közösség szeretné, ha láthatóbb lenne a város életében. Az az elvárásuk, hogy elismerjék a város életében, történelmében, fejlődésében betöltött szerepüket, és ez az elismerés a nyilvános térben is megjelenjen.

 

Csak a két közösség, a német és a magyar esetében más ennek a tétje.

Igen, az egyik esetében a múlt, a kulturális örökség elismeréséről van szó, a másik esetében pedig a jelenlétről. Kolozsváron sem tűnik fel nagyon a magyar jelenlét azok számára, akik mondjuk először járnak itt, de a temesvárihoz képest jóval láthatóbb. Vannak tisztázatlan kérdések is: a bolgár közösségi elit például úgy gondolja, hogy a város nem ismeri el eléggé Telbisz Károlynak, Temesvár egykori polgármesterének érdemeit, akire ők, származása miatt, bolgárként tekintenek, de a magyar elit magyarként tartja számon.

Néhány éve megjelent egy könyv a zsidó Temesvárról, amelynek a szerzője, Getta Neumann a zsidóságot úgy jeleníti meg, mint akik a várost építették. Ez részben természetesen igaz, csakhogy ezek mind magyar zsidók voltak. Ha felértékelik a zsidó múltat, annak az lesz a következménye, hogy gyengítik a magyar hozzájárulás elismerését. Bonyolult emlékezetpolitikai kérdések ezek, és az dönti el a kimenetelüket, hogy az aktuális többség milyen úton indul el.

 

A Bánságban én is azt tapasztalom, hogy az osztrák–magyar múltból a jelenlegi uralkodó emlékezetpolitika felerősíti az osztrák, bécsi, Habsburg-elemeket, a magyarok rovására.

Ez azért van így, mert a dualizmus periódusa egy hangsúlyosan magyar hatalmi rendszert jelentett – és ezzel együtt erős magyar asszimilációs politikát. Ezt nemcsak a románok élték meg így, hanem a többi kisebbség is. A kérdés az, hogy mit lépnek erre a magyarok most? Stratégiai döntés kérdése, hogy a magyarok élére állnak-e a kisebbségeknek – akkor viszont nem fog működni az eddigi, erős identitásépítő és egyfajta párhuzamos társadalmat kialakító stratégia. Az együttműködésben is lehetne fantázia, mert például a szerbek számára a magyarok világos példát mutathatnának abban, hogy mit kellene kezdeniük az iskolájukkal. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy a közösség ezt a fajta nyitást támogatná. Próbálkoztak korábban a kisebbségek összefogásával, elsősorban politikai együttműködés formájában, de az eredményt nem nevezném kirobbanó sikernek.

A kultúra területén pedig azzal szembesülhettek a kisebbségi szereplők, hogy nem igazán ismerik a másikat. Amikor azt mondja egy, a kulturális intézményi világban jártas szerb személyiség, hogy két magyar szerzőt ismer, az egyik Örkény István, a másik az aradi származású Böszörményi Zoltán, mert őket olvasta románul, ez azt jelenti, hogy nincs átjárás a két kultúra között. Ugyanaz a helyzet a német kultúrával is: a bánsági német irodalomnak vannak jelentős képviselői Herta Mülleren kívül is – és őt sem bánságiként ismerik Romániában, hanem a Nobel-díja miatt.

 

Igen, elég az Aktionsgruppe Banat csoportosulás szerzőire gondolnunk.

Pontosan. Bár őket valamennyire ismerik, mert beleilleszkedik abba a típusú Bánság-képbe, amit az ottani román elit szeretne népszerűsíteni.

 

„Tot Banatu-i fruncea”? (Nagyjából: „Mindig a Bánság jár az élen” – szerk.)

Igen, arról a narratíváról beszélek, amely a Bánságot felülre pozicionálja Románián belül, szemben mondjuk Bukaresttel, az Ókirálysággal. Ennek az az alapvetése, hogy a multikulturális közeg, amely a Habsburg-kor óta egyfajta kontextusa volt a progressziónak, meghatározta azt, hogy miért lett a Bánság olyan, amilyen. Ebbe a Bánság-képbe az Aktionsgruppe azért fér bele, mert Románia-szinten nagyon progresszív írói csoportosulásnak számított.

 

És nincsenek törekvések az átjárások megteremtésére?

Vannak, de ezek általában román dominanciájú törekvések. A különböző kisebbségi közösségek között ez annyira nem működik. Ötletek persze vannak, tudják azt, hogy lenne értelme egymás nyelvére lefordítani a kortárs szerzőket, csak kérdés, mi valósul meg belőle.

A kisebbségek identitásstruktúrája is különbözik: leegyszerűsítve, a magyar elit úgy gondolja, hogy a magyarok „csak” magyarok, ami azt jelenti, hogy nem románok, a szerbek azt gondolják magukról, hogy ők szerbek, de közben románok is, az ukránok viszont ukrán származású románoknak tartják magukat. A bolgár oktatási rendszerben ez odáig megy, hogy tudatosan átváltanak románra egy idő után. Ezek nagyon fontos árnyalatok.

 

Az identitás mibenléte nem az adott közösség állapotával és létszámával függ össze?

Nem csak, ezek az identitások történetileg így alakultak. A szerbek és a románok közti ellentét soha nem volt erős, annak ellenére, hogy a történelem lehetőséget adott volna erre – elég a Bánság hovatartozásáról folyó vitákra gondolni, az első világháború után. Azóta viszont az ottani szerb közösség soha nem kérdőjelezte meg a román hegemóniát.

A kérdés az: hajlandó vagy-e beadni a közösbe a saját kulturális csomagodat, vagy sem? A német kulturális örökség a román részévé vált, míg a magyar esetében mindenki azért küzd, hogy ez ne történjen meg. Tehát valós dilemma a kisebbségek esetében, hogy szükség van-e „nyitásra”, és az milyen formában történjék.

 

Ha jól értem, a multikulturális modell nem működik tökéletesen Temesváron. Mi a baj a multikulturalizmussal?

Egyrészt az, hogy gumifogalom, de nem ez a legfőbb gond vele. A temesvári multikulturalizmus hihetetlenül erősen jelen van minden közösség diskurzusában. Ennek az egyik eleme, hogy él egy olyan kép a Bánságról, főleg Temesvárról, miszerint itt mindenki több nyelven beszélt valamikor, a többségiek is. A másik eleme, hogy magas a vegyes házasságok aránya, a harmadik pedig az, hogy széles többnyelvű intézményrendszer létezik. Ez az elmélet azonban ingatagnak tűnik, ha megnézzük külön-külön ezeket az elemeket. Az, hogy milyen az intézményrendszer a városban, nem a multikulturalizmus hatása, hanem az aktuális román kisebbségpolitikai rezsimé. Nem a város légköréből adódik, hogy ezek a kisebbségi intézmények működnek, hanem azért, mert a román kisebbségpolitikai rendszer – értve ezalatt a törvényes kereteket – eltűri, sőt ösztönzi a létrehozásukat.

 

Jó, de a törvények nemcsak Temesváron engedélyezik a kisebbségi intézményeket, a többnyelvűség mégsem működik mindenütt példaszerűen. Számos helyen nem engedélyezik vagy legalábbis akadályozzák a kisebbségi oktatási intézmények létrejöttét, gondoljunk a bánffyhunyadi esetre.

Temesváron nem volt tétje az engedélyezésnek. Helyi szinten számít az is, hogy a magyarok – mert ez a magyarokról szól, nem más kisebbségekről – mekkora politikai erőt képviselnek. Minél erősebb a magyar közösség, annál inkább akadályozzák a hatóságok az intézményépítést, Bánffyhunyadon ez történt. A román rendszer nem akadályozza nagyon a kisebbségi intézményeket, de nem is segíti különösebben azokat.

A többnyelvűségre visszatérve: ez mindig inkább azokra volt jellemző, akik nem voltak hatalmi pozícióban, vagyis a kisebbségekre, hiszen nekik állt inkább érdekükben beszélni más közösségek, különösen a többség nyelvét. Az 1970-80-as években az idősebb románok közül sokan még beszéltek magyarul, mert olyan korszakban szocializálódtak, amikor a magyar nyelv presztízse magasabb volt. Az azóta felnőtt generációk viszont már nem tudnak magyarul. És azt feltételezem, hogy a magyarok sem beszéltek románul az első világháború előtt. Németül viszont igen, mert a Monarchiában más volt a német nyelv státusa, mint a románé.

 

Úgy gondolod, hogy a bánsági, temesvári multikulturalizmus csak mítosz?

Igen, azt hiszem. Nem maga az együttélés a mítosz, bár a falvak eléggé elkülönültek nemzetiségi szempontból. És a kultúrák között létezett valamiféle átjárás, valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy nem volt régen olyan szerb bál, ahol ne játszották volna az „ozosep”-et. De ez azért elég felületes kapcsolódás, lássuk be. Ez a multikulturális szemléletmód kiiktatja az intézményrendszer szerepét – márpedig az intézményrendszer többnyire mindig egynyelvű volt.

 

Kérdés, hogy mit tekintünk multikulturálisnak. Azt, hogy az intézményrendszeren belül nagyjából hasonló súllyal, egyenrangúan vannak jelen a különböző közösségek?

Épp ez a kérdés! A multikulturalizmus fogalma jelentheti azt, hogy egymás mellett élnek különböző kulturális közösségek, és azt is, hogy ezek a kultúrák és a közösségek valamilyen elismerést nyernek a közösségben – ez utóbbi a klasszikus kanadai, Will Kymlicka-féle modell. Az én perspektívámban a multikulturalizmus az, amikor a közösségek valamilyen elismerést kapnak, és ehhez az aktuális többség is idomul. Márpedig a román többség nem idomul ehhez, és a dualizmus idején a magyar többség sem idomult. Akkor is, most is van helye a kisebbségeknek az uralkodó nacionalizmus által meghatározott keretek közt, de csak a többség elképzeléseinek megfelelően. A többség elfogadja, hogy létezik a kisebbségi intézményrendszer, de az már nem foglalkoztatja, hogy ezt az intézményrendszert folyamatosan újra kell termelni.

Dominic Fritz folyton közeledésről beszél, de számára – a román elittel egyetértésben – ez valami olyasmit jelent, mint New Yorkban, hogy sokféle ember él együtt, a globalizáció és a progresszió kontextusában, de azért létezik egy domináns nyelv. Pont akkor zajlott Temesváron a Rubik Cub Multicultural nevű fesztivál, amikor ott voltam, és először vonták össze a Ruga Timișoarei nevű rendezvénnyel, ami egy ortodox ünnep. Itt a kisebbségek megmutathatták magukat, de ez a megmutatás két dolgot jelentett, az egyik a néptánc, a másik a gasztronómia. Ez nem multikulturalizmus, mert nem a kultúrák elismeréséről szól, pusztán fetisizálja a sokszínűséget, de ennyi erővel az ott élő szíriai bevándorlók kultúráját is bevehetnék a „csomagba”, és elmondhatnák, hogy milyen sok kultúra keveredik itt, és ez milyen szép.

Érdekes kérdés, hogy miért van jelen ilyen erősen a kisebbségek körében is ez a diskurzus. Valószínűleg azért, mert a bánsági románok körében már a két világháború között kialakult egyfajta elégedetlenség a központi román államvezetéssel, illetve a betelepülő oltyánokkal szemben, létrejött egyfajta regionális narratíva, a kisebbségek pedig megpróbáltak erre rácsatlakozni. Másrészt igyekeztek partnerséget kialakítani a helyi románokkal, és az egységesítő közös nevező az volt, hogy „mi mind bánságiak vagyunk, és jobbak vagyunk, mint a regátiak”. A multikulturális diskurzus tehát megfelelt a kisebbségeknek is – de közben, a betelepülések következtében, a város képe, etnikai összetétele megváltozott.

 

Egyes bánsági román személyiségek, mint Ștefan Popa Popa’s, a neves grafikus, elég kemény hangnemben adnak hangot az „oltyánosodás” miatti nemtetszésüknek.

Igen, az ő Temesvár-képükbe a magyarok és főként a németek is beleférnek mint nyugatos, civilizatorikus tényezők – ami számukra is lehetőséget jelent, hogy kitörjenek az etnikai gettóból. Ez egy branding-elemmé vált, akárcsak Kolozsváron. Egy elveszett aranykor mítosza, magyar perspektívából viszont ez egy olyan aranykor, amikor a magyarok még domináns pozícióban voltak. Ennek kétségkívül van egy identitásteremtő szerepe, de ez nincs feltöltve tartalommal.

A kisebbségek álláspontja ezzel kapcsolatban koherens: azt szeretnék, hogy elismerést nyerjen a város múltjában és jelenében betöltött szerepük. Érthető módon a magyarok a legérzékenyebbek erre. De én nem látom azt, hogy a román elit, bármilyen politikai színezete legyen, megkérdőjelezte volna a román nemzeti paradigmát.

 

Jövőre Temesvár Európa kulturális fővárosa lesz. Vannak-e olyan tervek, amelyek ezen belül a multikulturalitás reprezentációjára vonatkoznak?

A nemzeti közösségek szeretnék megmutatni magukat, egyetemes értelemben, tehát az anyaországaik kultúráját is. A temesvári projekt épp a multikulturális aspektus hangsúlyozásával nyerte meg a pályázatot – egyébként Kolozsvár is ezzel készült, de Temesvár hitelesebben tudta „eladni” magát.