„Vagy vállaltad az üldöztetést, vagy befogtad a pofád”

Történelmi amnéziában szenvedőknek, javíthatatlan nosztalgiázóknak és a rendszerváltás után született fiataloknak ajánlható leginkább az a rendezvénysorozat, amelyet a kolozsvári Vallásszabadság Házában szerveznek a Magyar Napok teljes időtartama alatt, és amely a rendszerváltás, a kommunista diktatúra különböző – intézményi és személyi – vonatkozásait járja körül.

A sorozat erősen indult: a Kovács István unitárius lelkész vezette beszélgetés meghívottai, Román Mónika pszichológus, Maksay Ágnes rendező, Domokos Miklós egykori politikai elítélt és Benkő Levente történész, újságíró személyes, családi történetek, emlékek, tabusított ügyek, elhallgatott esetek felelevenítésével próbálták megfejteni annak az „abszurd drámának” a lényegét, amit a kommunista rendszer jelentett az erdélyi magyarság és Románia számára.

És amit sokan mai napig sem értenek vagy csak elfelejtették: mint Kovács István mondta, a nyugatiak számára nehéz elmagyarázni, hogyan lehettünk ilyen „jámbor jószágok”, akik eltűrték, elszenvedték ezt a rendszert; azon fiatalok számára pedig még inkább, akik a nyugati jóléti társadalmak „fedezékében” kifejezetten rokonszenvezt/nek a kommunista eszmékkel (halkan tesszük hozzá, ma már itthon is találkozni – ismét – ilyen ifjakkal); és ennek megért(et)éséhez alighanem a személyes élmények nyers, mindennapi valóságossága vihet közelebb.

Benkő Levente, Maksay Ágnes, Domokos Miklós, Román Mónika és Kovács István | Fotók: Bec Norbert/Kolozsvári Magyar Napok

A megélés módja persze különböző: Domokos Miklós, akit 1956 után, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak tagjaként 22 év börtönre ítéltek röpcédulázásért, egyértelműen fogalmaz. „Én nem szenvedtem el! Elmentem egy háborúba, jól ránkvertek, elviseltem a következményeket. Hat hónapig vertek, nem sírtam” – mondja keményen az egykori ötvenhatos, aki saját családja példáján keresztül világítja meg az osztályharcot, a középosztály és más, „nem megfelelő” pedigrével rendelkező társadalmi rétegek teljes ellehetetlenítését.

„Értsük jól: ez emberéletek tönkretételéről, tömegek megnyomorításáról szólt” – egyértelműsíti Benkő, aki szerint csak úgy lehetett túlélni, ha a kisebbik rosszat választottuk: „Vagy vállaltad az üldöztetést, a szeku vallatószobáit, az esetleges beszervezést, vagy befogtad a pofád”; ezt egy jelenlévő kiegészítette a harmadik lehetőséggel: az emigrációval.

Csak hát erről mai napig nehéz beszélni. Beszélni arról, milyen volt megtudni gyerekként azt, hogy édesapád börtönben ült, hogy olyan családba születtél, amelynek négy tagját vitték el, amelyet mindkét ágon – a Nyitrai és a Mikó család oldaláról egyaránt – vegzált a rendszer (Román Mónika); vagy szembesülni azzal, hogy nagyapádat, a nagy tekintélyű református teológiai tanárt fia életével zsarolta és beszervezte a szekuritáté (Maksay Ágnes).

És hogy milyenek voltak a túlélés mindennapi cselei, a reményt éltető apróságok (ABBA-borítóval átcsempészett István, a király-kazetták, például – a Szörényi–Bródy rockopera tilalmas hallgatására még én is emlékszem gyerekkoromból), az összekacsintás rítusai, a sorok közt olvasás kényszerű, de összetartást, szolidaritást hozó gyakorlata, a „titoktartás művészete”, mindaz, ami azokat a nemzedékeknek a gondolkodását, élethez való viszonyát, amelyek meg- és átélték az elmondhatatlant, meghatározza és megkülönbözteti – erről is szóltak ezek a megindító személyes, családi történetek.

És – visszakanyarodva a kiinduló kérdéshez – miként lehetett mindezt elviselni? Erre is a történész, Benkő Levente adja meg a választ: „Abban bíztunk, hogy a világegyetemmel és az emberi hülyeséggel ellentétben a kommunizmus nem végtelen.” Bár, mint tudjuk, az elsőben maga Einstein is kételkedett.