Földikutyát mentettünk a lakóparkban (VIDEÓval)

„Apa, apa! Gyere gyorsan, itt van egy földikutya!” – ugye ismerjük, így szoktak kezdődni az ilyen történetek, esetleg nem földikutyával, hanem vakonddal, sünnel, szárnyaszegett madárral vagy denevérrel. De a mi udvarunkon – kisbácsi lakópark, Kolozsvár tőszomszédságában – most történetesen egy földikutya bóklászott, ehhez riasztott a lányom. Ami azért fura, mivel ezek az állatok gyakorlatilag a föld alatti járataikban, magányosan élik le életüket és még a brit tudósok sem tudnak mindent róluk és az életmódjukról.

A szomszéd, aki felfedezte az állatot, mellesleg geológus (tehát tudósember) rögtön azzal fogadott az udvaron (mert ő már kiwikipédiázta a dolgokat), hogy na kérlekszépen, ez itt egy Nannospalax leucodon transsylvanicus, vagyis kis földikutya, ami tulajdonképpen erdélyi földikutya, de mindannyiunk érdekében ne menjünk bele a részletekbe, mert a földikutya esetében a biológusok is összezavarodnak a rendszerezésben és osztályozásban.

Ott feküdt a kis pihegő jószág a fűben, aztán kiderült, nem is olyan kis pihegő, mivel megiramodott, mintha lenne valami nagyon konkrét célja. Pár méter után kiderült: ennivalót keresett és talált is egy nagyobbacska cikóriatő formájában, amit azonnal el is kezdett felzabálni.

Ácsorogtunk körülötte páran és netezéssel okosodtunk földikutya-ügyben: ritkán látható állat, védett faj, Dél-Kelet Európában él, Erdélyben csak a Mezőségen és Déva környékén ismerik élőhelyüket, ezen kívül Dobrudzsában, a Kárpát-medencében pedig Magyarországon, az Alföldön.

Közben kiderült, hogy a szomszéd már korábban megpróbálta a bokrok között talált lyukak valamelyikébe betuszkolni a kis állatot, de ő nem akart egyikbe sem elvonulni.

Így hát maradt a legbiztosabb megoldás, amit ilyenkor tenni lehet: átpörgettük ismerőseink listáját és sikerült is elérnünk telefonon dr. Sándor D. Attilát, a kolozsvári állatorvosi egyetem kutató biológusát, akiről tudtuk, hogy földikutyával is foglalkozik. Őt egyébként rendszeresen szokták talált állatokhoz (pórul járt madarakhoz, rágcsálókhoz, denevérekhez) riasztani, van rutinja az ilyesmiben.

Egy óra múlva befutott a szakember, a hasonló állatmentésekhez szokott két gyerekével és egy lyuggatott tetejű szállítódobozzal. Eddig a kis földikutyánk elfogyasztott egy cikóriabokrot, de a felkínált sárgarépára változatlan étvággyal vetette rá magát.

Azon tanakodtunk, vajon hogyan kerülhetett a nyírt gyepes, jól ápolt és zárt udvarra ez a szegény jószág, aztán az oldalán látható kis sérülés alapján arra következtettünk, hogy valamilyen állat, kutya, macska, talán ragadozómadár „veszíthette el”. A kis seb nem nagyon kedvetleníti el kis barátunkat, vígan falatozik és szöszmötöl a fűben.

Igen érdekes és titokzatos állat, a földalatti életmód miatt a szeme visszafejlődött, bőr borítja, ezért azt is mondhatjuk, hogy vak. Járatai akár száz méteresek is lehetnek, ezeket igen nagyra nőtt metszőfogaival ássa. Növényevő, gyökereket, gumókat eszik. Néha betéved a veteményesbe, amit alulról, a föld alól ritkít, ezért a gazdák nem nagyon szeretik a földikutyát. Akár 15-20 évig is élhet, ami meglepően hosszú idő egy ilyen kis, 15-20 centis, negyedkilós állatka esetében. Ennek az az oka – magyarázza a biológus –, hogy az oxigénszegény környezet miatt lassú az anyagcseréje. Ráadásul a földikutya egy infektológiai vagy epidemiológiai csoda, mivel immunis egy sor kórokozóra, többek között a veszettség vírusára, de például a rákos megbetegedések is teljesen idegenek tőle.

Földikutyánknak szerencséje volt. Sándor Attila magával vitte a dobozban („nem kislányom, nem tehetjük be a tengerimalac mellé, mert ez kivégzi a hatalmas fogaival”), pár napig etetgetik, erősítik, aztán kiviszik valamelyik Kajántó környéki dombra, ahol élnek földikutyák. Onnan már rajta is múlik a faj további sorsa.

(fotók: Fall Sándor, Tomas Róbert)