Mondva csinált politika
Szerző: Papp Attila Zsolt
2019. június 14. péntek, 18:13
Konzervativizmusról, liberalizmusról, populizmusról, az európai parlamenti választásokról és az Orbán-kormány működése által kiváltott kritikákról is beszélgettünk a Magyar politikai enciklopédia erdélyi szócikkszerzőjével.

Egyedülálló kiadványt mutattak be nemrég Kolozsváron: a Magyar politikai enciklopédia olyan szellemi vállalkozás eredménye, amelynek célja konzervatív-szabadelvű szemléletmóddal megalkotni a magyar politikatudományi fogalmak szótárát.

A közel hétszáz oldalas, mintegy hetven szerzőt felvonultató könyv előszavát a neves angol konzervatív politikafilozófus, Roger Scruton és Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor írta.

Bakk Miklós kolozsvári politológussal, egyetemi tanárral beszélgettünk, aki az enciklopédia húsz szócikkét jegyzi.

Magyar politikai enciklopédia, 2019. Kiadó: Mathias Corvinus Collegium, Tihanyi Alapítvány. Főszerkesztő: Pásztor Péter. Szerkesztőbizottság: Egedy Gergely, Filep Tamás Gusztáv, Karácsony András, Király Miklós, Mezei Balázs, Pesti Sándor.

 

Milyen meggondolás hívta életre ezt az enciklopédiát?

Az enciklopédia főszerkesztőjének, Pásztor Péternek – aki az egyik legkiválóbb műfordító Magyarországon, Bibót például ő fordította le angolra – támadt az az ötlete, hogy le kéne fordítani magyarra Roger Scruton híres politikai szótárát (A Dictionary of Political Thought, 1982). Scruton az angol konzervatív politikai filozófia élő klasszikusa, könyve konzervatív alapműnek számít. Rá kellett azonban jönni, hogy azt a művet az angolszász nyelvi és politikai mezőben lehet jól elhelyezni, abban működik igazán.

Bakk Miklós|Fotó: Fall Sándor

A konzervativizmus épít a hagyományelemekre, kulturális előzményekre, a politikatudományban különösképpen, hiszen a politikatudomány nem egy gyakorlat elvont és egzakt vizsgálata, hanem ahhoz áll közel, ami maga a politika.

A politika maga pedig, Szilágyi N. Sándor kiváló bonmot-ját idézve, „mondva csinált” dolog, így, különírva. Tehát a politikus mindig elmondja nyilvánosan, hogy ő éppen mit csinál, a cselekvése pedig jelentős részben a mondásból áll, hiszen amiről azt állítja, hogy cselekszi, gyakran nem is történik meg.

 

Ebből könnyen azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a politika nem más, mint puszta kommunikáció.

Technikai értelemben az is, de a dolog mélyebb ennél. A politikatudománynak van egy irányzata, amit én nagyon fontosnak tartok, az ún. diszkurzív politikatudomány, ami azt mondja ki, hogy a politika valósága egy mondott, mondva görgetett valóság, az intézményi valóság ebből bomlik ki. Léteznek intézmények, születnek döntések, de hogy azok valójában mire irányulnak, arról csak vélekedni tudunk, részben a politikusok elbeszéléseire támaszkodva, mert nincs egzakt, semlegesen vizsgálható hátterük.

Másfelől pedig a politikai valóság sokkal mélyebben gyökerezik a történelemben és a kultúrában, a történelmileg és kulturálisan meghatározott gyakorlatokban, mint egyéb, tudomány által vizsgált valóságok. Ez pedig jó terep a konzervatív szemléletmód számára.

Roger Scruton|Kép a Wanderlust című dokumentumfilmből

Ami az enciklopédiát illeti: volt tehát egy javaslat Scruton szótárának lefordítására, az ehhez kapcsolódó beszélgetésekből azonban az bomlott ki, hogy nekünk inkább a magunk politikai valóságából és hagyományából kiindulva kell megalkotnunk egy ilyenfajta szótárat.

A másik fontos születési körülménye ennek az enciklopédiának az, értelmezésem szerint, hogy konzervatív gondolkodók mindig is léteztek, de a konzervativizmus sosem volt olyan doktrinér módon szervezett arcvonal, mint a liberalizmus vagy a szocializmus, mindig reaktív, hagyománytörténésekre alapozó megközelítésmód volt. Nem doktrína, hanem attitűd.

 

Vagyis szándéka szerint inkább támaszkodik a tapasztalati valóságra, mint eszmékre.

Igen, de mivel a magyar politikai életben ez a tapasztalatanyag nagyon összetetté vált, megszületett az igény, hogy próbáljunk valamiféle szemléleti keretet adni a mai politikai valóságnak. Ez a szándék nem választható el az Orbán-kormány működésétől, mert ez történelmi léptékkel is egy karakterisztikusan megnyilvánuló konzervatív kormányzási korszak.

Ennek a kormányzásnak kettős hatása volt a konzervatív értelmiséget illetően: az egyik, hogy ennek a kormányzati működésnek számos olyan eleme van, amely ebből a laza arcvonalból nagyon sokakat eltávolított, vagyis egyes intézkedéseivel kiváltotta a konzervatív kritikai attitűdöt; másrészt világossá vált, hogy az Orbán-kormány működése mögött létezik egy stratégia, egy koncepció, ehhez viszonyulni kell értelmiségi szinten is, és ez valódi kihívás.

Magyar politikai enciklopédia|Fotó forrása: Mathias Corvinus Collegium Facebook-oldala

Ebből a feszültségzónából alakult ki az az igény, hogy próbáljuk meg egyrészt megfejteni, milyen előzményei vannak ennek a kormányzásnak, mire támaszkodik, hogyan értelmezendő; másrészt hogy becsatornázzuk azokat a különböző, gyakran kritikai véleményeket, amelyek egymáshoz viszonyítva is eltérőek. Hiszen a konzervativizmusnak nincs egy világos doktrinális alapja, és ez a kötet szerkesztésében is meglátszott, mert nagyon különböző megközelítésmódban születtek egyes szócikkek. A több mint hetven szerző szövegeit – mivel mégiscsak egy közös szellemi vállalkozásról van szó – elég nehéz volt egymáshoz igazítani, ezért is tartott ilyen sokáig a munka.

 

Melyek ennek a munkának az erdélyi vonatkozásai – szemlélet, felvállalt hagyományok, illetve szerzők révén?

Rajtam kívül is volt erdélyi szerzője az enciklopédiának, Varga Attila is írt egy szócikket. A húsz, általam írt szócikk közül kiemelném a nemzetről szólót, illetve azt, amely arról szól, hogy mi a politika: ez utóbbit Balázs Zoltánnal közösen írtuk, az érdem nagyobb része az övé.

A szócikkeket terjedelem szerint rangsorolták, három fontossági kategória szerint: vannak benne 8000, 4000 és 2000 leütéses szócikkek. A „nemzet” és a „politika” is a legmagasabb kategóriába esett. Ez utóbbi megírásában azért vállaltam a részvételt, mert van egy olyan nézőpont, amit mindenképpen szerettem volna érvényesíteni a politika meghatározásában. A politika meghatározása az európai hagyományban a társadalmi szerződéshez kötődik, tehát ahhoz a koncepcióhoz, hogy miután az emberek kiléptek a természeti állapotból, rájöttek, hogy meg kell egyezniük a közös dolgok működtetéséről. Így jött létre a társadalmi szerződés, ami létrehozta az államot és gyakorlatilag a politikát is.

A Magyar politikai enciklopédia bemutatója Kolozsváron. Balról jobbra: Bodó Barna, Pesti Sándor, Karácsony András, Balog Zoltán, Pásztor Péter, Székely István Gergő és Bakk Miklós|Fotó forrása: Sapientia EMTE, Kolozsvár/Facebook

A politika megközelítésének azonban létezik egy másik elmélete is. Henry Sumner Maine Az ősi jog című munkájában abból indul ki, hogy a politikának van egy ősmintája, ami a politikát mint gyakorlatot túlviszi azokon a kereteken, amelyeket a társadalmi szerződés jelöl ki.

A társadalmi szerződés a demokráciaelmélet kiindulópontja, de a politika mint hatalomgyakorlás ezen túl is létezett, hiszen nem megegyezéses társadalmakban is van politika, természetesen másként, mint a demokráciákban.

Maine a politikát az ősi jog alapján vizsgálja, a különböző premodern társadalmakat, a patriarchális hatalom formáit figyelembe véve. Ezt a szempontot is bele akartam foglalni a politikáról szóló szócikkbe.

A „nemzet” szócikk megírását pedig szíves-örömest vállaltam, mert sokat foglalkoztam a nacionalizmuselméletekkel.

 

És kifejezetten Erdély kapcsán mire figyelt a szócikkek összeállításakor a szerkesztőbizottság?

Ilyen szempontból elég nagyfokú esetlegesség jellemezte a válogatást, kritikaként el is hangzott, hogy nagyon fontos erdélyi személyiségek és témák kimaradtak belőle. Bekerültek olyan szócikkek, amelyek a nemzetről, etnikumról, etnikai pártokról, kisebbségekről, erdélyi alkotmányról szólnak, illetve olyan jelentős erdélyi figurákról, mint Jakabffy Elemér – ezeket én javasoltam, és rám is bízták. De kimaradtak – bizony – olyan meghatározó erdélyi gondolkodók, személyiségek, mint például Balogh Artúr vagy Mikó Imre…

A szerkesztőbizottság tartotta kézben az anyagot, de folyamatosan érkeztek a kiegészítő javaslatok is – rá kellett azonban jönnünk, hogy minden kiegészítés újabb hiányokat generál.

 

Sokan kétségbe vonják, hogy egyáltalán létezik magyar konzervativizmus. A magyar szellemi hagyományról az a kép él, hogy alapvetően forradalmi jellegű, kurucos, radikális, nem beszélhetünk olyan volumenű konzervatív tradícióról, mint amilyennel mondjuk az angolszász világ rendelkezik.

Nem vagyok eszmetörténész, a politika működése felől nézem ezt a kérdést, és úgy gondolom, hogy igenis létezik ilyen hagyomány. Konkrét művekből, kézzelfogható konzervatív munkákból tényleg nincs túl sok, de ha a politikai attitűdöket vizsgáljuk, akkor más a helyzet.

Menjünk vissza a 19. századba: itt van mindjárt a sokat emlegetett Széchenyi–Kossuth vita. Ha Széchenyire doktrinérebb szemlélettel tekintünk, akkor azt látjuk, hogy a programja alapvetően szabadelvű volt, hiszen a polgárosodás állt a középpontjában. De ha az attitűdjét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a Kossuthével szemben az ő politika-felfogása arisztokratikus.

Kossuth volt az első, aki a népi politikát, ma úgy mondanánk, populista technikákat bevető modern politikát művelte, és ez az újságírói tevékenységében is megnyilvánult. Széchenyi viszont úgy gondolta, a politika a kevesek, a kellően műveltek tevékenységi területe.

Nem beszélve arról, hogy konkrét politikai kérdésekben, például a Habsburg-házhoz való viszony kérdésében mekkora szakadék volt köztük – és ebben a vitában Széchenyi valami olyasmit képviselt, amit a modern konzervativizmus előképének tekinthetünk.

 

Mai szemmel nézve igen: de arról a 19. századi hagyományról – Széchenyi mellett Eötvöst, Deákot is említhetnénk –, amelyet a magyar konzervatív gondolkodás többé-kevésbé a magáénak vall, joggal mondható, hogy az tulajdonképpen liberális hagyomány, csak a mai értelmezések felől tűnik, az akkori kor viszonyaihoz mérten, konzervatívnak.

Ezt a kettősséget a Magyar politikai enciklopédia is felvállalja, hiszen a főszerkesztő és a szerkesztőbizottság meghatározása szerint is egyfajta konzervatív-szabadelvű szemléletet akar megjeleníteni. Ebbe a konzervativizmusba bőven belefér a 19. századi nemesi liberalizmus is.

Az első magyar népképviseleti országgyűlés megnyitása a Pesti Vigadóban (1848). Az emelvényen ott van Széchenyi és Kossuth is|Borsos József festménye

Tudjuk, hogy Magyarországon kétfajta liberalizmusról lehet beszélni, ezt Csizmadia Ervin nagyon jól megírta: létezett az arisztokratikusabb, fennköltebb, a reformkori nemzedék által kifejlesztett szabadelvűség, később pedig jött a polgári radikalizmus, amely a liberalizmus egészen más arcát mutatta meg, és amely már nem a nemesi réteghez, hanem a városi polgársághoz köthető.

 

Létezik, létezhet egyáltalán ma konzervatív-liberális álláspont és politikai pozíció? Vagy már csak egyfajta értelmiségi fikciónak, valós bázissal nem rendelkező, régi vágású szemléletmódnak tekinthető?

Erre kétféle válasz is adható. Az egyrészt biztos, hogy a mai értelmiségi közvélemény nagyobbik része, és ebbe nemcsak a liberális és baloldali, hanem a konzervatív értelmiség egy része is beleértendő, nem tartaná szabadelvűnek az Orbán-kormány működését.

Az attitűd szintjén létező laza konzervatív arcvonalt az Orbán-kormány tevékenysége nagyon megosztotta. Vannak, akik sértetté váltak, vannak, akik egyes intézkedések miatt erősen kritikusak lettek, és olyanok is, akik alapjáraton nem utasítják el a kormányzati politika irányát, de úgy gondolják, meg kell teremteni egyfajta distanciát vele szemben.

Másrészt viszont nem véletlen, hogy a jelenlegi kurzus felvállalta a Tisza István nevével fémjelezhető politikai hagyományt. Ő azért tűnhet vonzó figurának, mert személyében ötvözi a deklarált szabadelvűséget a nagyon erőskezű kormányzással, ami látszólag contradictio in adiecto, vagyis önellentmondás, de hivatkozási alapnak jó.

 

A 19. századi politikai hagyománynál maradva: ha Széchenyit arisztokratikusnak, Kossuthot pedig populistának tekintjük, elérkezünk ahhoz a látszólagos ellentmondáshoz, hogy az, amit populizmusnak nevezünk, nálunkfelé inkább a jobboldalon köszön vissza, a klasszikusabb konzervatív szemléletű értelmiségnek pont ezzel van vitája. Azt is mondhatnánk, ha ragaszkodunk ehhez a kettősséghez, hogy az Orbán-kormányzást sokkal inkább Kossuth felől lehet megközelíteni, mint az egykor vállalt előkép, Széchenyi felől.

Igen, ez számomra is egyértelmű – bár akkor liberálisnak is kéne tekintenünk, nem? Mára a populizmus ideológiai címkévé vált, de túl ezen, a populizmus a politika egyik legalapvetőbb kérdése. A kiváló argentin politikafilozófus, Ernesto Laclau írja, hogy a populizmus megértése út afelé, hogy megértsük magát a politikát.

Tehát a hatékony politikai cselekvés arra irányul, hogy fabrikáljon magának egy valóságlátást, egy tábort, és arra épül a politika. Márpedig ez olyan technikákkal történik, amelyeket populistának lehet nevezni.

A populizmus tehát sokkal inkább politikai technika, és ebből a szempontból ideológiafüggetlen, lehet bal- és jobboldali is. Sőt, ideje lenne megírni a liberális populizmus történetét is…

 

Elitellenesség, a közvetlen népakarat előnyben részesítése az intézmények kontrolljával szemben – ezek a populistának tartott elemek hogyan értelmezhetők abból a konzervatív-liberális pozícióból, amelyet az enciklopédia felvállal?

Olyan korszakokban, amikor az átalakulás rendkívül erőteljes – és meggyőződésem szerint ma ilyen korszakot élünk –, a politikai társadalom szembesül azzal, hogy az intézmények nem mindig képesek a létező problémákkal megbirkózni. Ilyen helyzetekben a politikai akarat és az azt megszemélyesítő politikai vezetők kerülnek előtérbe, azok a vezetők, akik fölülírják az intézményi logikát.

Egyébként a politikatudományban is egyre inkább kezd izgalmassá válni egy olyan diszciplína, amit vezetéselméletnek neveznek.

A tiszta politika a rendkívüli helyzetekben ragadható meg, amikor erős döntéseket kell hozni, az esetek többségében ugyanis a politika business as usual:

intézmények vannak, leosztott szerepek, amelyek megszervezett választások után időnként megerősíttetnek vagy átalakíttatnak. Válságos helyzetben vagy nagy átalakulások kényszere alatt viszont előállhat olyan helyzet, amikor egy választott vezető felülírja az intézményi működést.

Az ilyen típusú vezetők erősebben rá vannak szorulva a népi legitimációra, mint azok, akik business as usualben utaznak, mert ez utóbbiak a létező intézményeken keresztül már megkapták ezt a legitimációt.

 

A populizmus kapcsán nem kerülhetjük meg a legutóbbi európai parlamenti választásokat. Értek-e el áttörést ezek a mozgalmak?

A választási eredmények értelmezése is alá van rendelve a politikai érdeknek és a szemléleti különbségeknek. A számokból kiindulva – a sajtó kommentárjai főként erre támaszkodnak – nem történt áttörés. A populisták folyamatosan növekednek, de áttörést nem tudtak produkálni. Ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy a populista erőknek volt egy ellentámadása, amelyet az „európai nép” – már ha létezik ilyen, de szerintem nem létezik – visszavert.

Európai Néppárt: egy a zászló?

Ha viszont onnan nézzük, hogy az elért eredmény az intézmények szintjén hogyan befolyásolhatja az Európai Unió működését, akkor egészen más kép rajzolódik ki, hiszen több helyen ezek a pártok kormányon vannak, elsősorban Lengyelországban, Magyarországon, Olaszországban, a közelmúltig Ausztriában is.

Ők az EU működésének egy másik szintjén, az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsban, ahol a konszenzuskeresés sokkal bonyolultabb, tényezőnek számítanak, tehát blokkolni, befolyásolni tudják a politikai folyamatokat. Hogy milyen hatásfokkal, az a következő két-három hónapban derül ki, de valamilyen kompromisszumot rákényszerítenek a korábbi európai elitre.

 

Azt mondhatjuk, hogy amit eddig jobboldalnak neveztünk, kettévált?

Igen, és nem csak a Kelet–Nyugat törésvonal mentén. Ha maradunk a pártpolitikai spektrumban:

úgy gondolom, hogy az Európai Néppárt fel fog bomlani.

Nem feltétlenül oly módon szakad ketté, hogy a nevéről is le kell mondania, lehet, hogy egyik része magával viszi a nevet, de egész biztos, hogy egy másik része előbb-utóbb kiszakad belőle – olyan mélyek a belső ellentétek, hogy nem fogják tudni másként kezelni.

 

Pedig újabban a Fidesz is olyan jelzéseket ad le, hogy inkább maradna a Néppártban.

Ezek taktikai nyilatkozatok, de ez a konglomerátum ebben a formában hosszabb távon már nem működőképes. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy ideig még ne létezhetne.

 

Ha már itt tartunk: a könyv előszavát, Roger Scruton mellett, Orbán Viktor miniszterelnök írta. Ebből kiindulva azt is gondolhatnánk, hogy ez valamiféle elméleti megalapozása lehet a jelenlegi politikai kurzusnak – ezt viszont nem támasztja alá, hogy a szerzőgárda korántsem egységes a kormányzathoz való viszonyát illetően.

A szerkesztőbizottság döntött így, ők is szervezték le. Ha lett is volna ilyen elgondolás mögötte, egyes résztvevők részéről, a végeredmény ezt nem tükrözi. Ez nem a létező kurzus megtámogatása, hanem inkább annak a kihívására született gondolkodási termék.

Az viszont érzékelhető volt, hogy a könyv megjelenhetett volna a magyarországi választások előtt, de a Fidesz irányából érkezett egy olyan kérés, hogy várjunk vele a kampány végéig, ne adjunk támadási felületet. Szerintem ez túlzott óvatoskodás volt, kétlem, hogy egy ilyen típusú kiadvány képes lenne bármilyen mértékben is befolyásolni a választási kampányt.

 

Egy közel hétszáz oldalas, vaskos kiadványról, egy klasszikus politikai enciklopédiáról beszélünk. A digitalizáció korában milyen tétje lehet egy ilyenszerű, nagy tudásanyagot összefoglaló enciklopédikus kiadványnak?

Ami a digitalizációt illeti: a Magyar politikai enciklopédiát is tervezik elérhetővé tenni online felületen.

A 18. században a francia enciklopédisták úgy gondolták, a társadalom modernizációjához elengedhetetlen, hogy az alapvető tudományos fogalmak eljussanak a közvélemény befogadási küszöbéig.

A politikában a szavaknak – és erre mindkét előszóíró utal – hatalmas ereje van, aki a szavakat uralja, az a gyakorlatokat is tudja uralni. Megpróbáljuk bevinni az érvelő politikai beszédbe azokat a fogalmi megközelítéseket, amelyek a konzervativizmushoz köthetők.

Hogy ez a mai világban képes-e úgy hatni, mint azt korábban az enciklopédista remény és terv alapján elgondolták, kiderül. Sokszor maga a tény, hogy vannak emberek, akik közösen törekszenek valamire, képes valamiféle eredményt elérni.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/31575
Ha ilyen oktatási rendszerbe kerülnek a gyerekek, nem csodálkoznánk, ha Románia felnőtt lakói még kevesebb gyermeket vállalnának.
Ilyen, amikor centimétereken múlnak emberéletek.
Egy tervezet szerint drasztikus adóval sújtanák a nagy összegű különleges nyugdíjakat.
A Papaver rhoeas szökkent szárba szerelemvörösen a lélektelen aszfaltból.
Fura módon Viorica Dăncilă miniszterelnök asszonyt ezúttal elkerülte a bakik ördöge. Aggódnunk kellene vajon?
A gigatranzakció most már véglegesnek tekinthető.
Korrekt! De tessék majd megnézzni a tizenötödiket. Te jó Isten, mi lenne a mioritikus hazában, ha Magyarország is nyilvánosan előállna egy ilyennel.
Könnyített próbákkal tennék vonzóbbá az egyenruhát a lustuló fiatalok számára.
Romániában egyértelmű az oktatási szocializmus katasztrófája.
Megvan az első bírság a Szamos-parti szemétdomb miatt.
A kolozsvári focicsapat Bilel Omrani mesterhármasával ejtette ki a kazah Asztanát, jöhet az izraeli Maccabi Tel-Aviv.
Néhány beszédes számadat arról, hogy a román állampolgárok hogyan képzelik el a jövőjüket, hogyan viszonyulnak a mobilitáshoz.
Felháborító történet, természetesen a román vizsgáról.
Persze, nem ingyen. Havi kábé 10 000 lejes juttatásért nem beszélnek a parlamentben egyes képviselők és szenátorok.