Jordánia, a közel-keleti béke homokszínű szigete (FOTÓKkal)

Ha egy erdélyi magyar hajnali fél 5-kor a müezzin mindent betöltő hangjára ébred, az három dolgot jelenthet: hogy még mindig álmodik; hogy valóra váltak az Európa iszlamizációjával kapcsolatos félelmek; vagy hogy a Közel-Keleten – esetleg Ázsia vagy Afrika más, muszlim kultúrájú vidékén – van éppen. Némi álmos töprengés után világossá válik, hogy a legutóbbi változattal van dolgunk: a helyszín Vádi Músza, Jordánia, mi pedig egy olcsó szálloda emeleti szobájában hallgatjuk, még félálomban, az imára hívó éneket – a napi ötszöri alkalomból az elsőt, a hajnali adzánt, amely belengi a kisváros utcáit, tereit.

Vádi Músza, magyarul Mózes völgye egyébként arról nevezetes, hogy a legenda szerint itt fakasztott vizet a sziklából Mózes, miközben az Ígéret Földje felé vezette népét. Nem lehetett könnyű dolga a sivatagos, száraz, forró éghajlati viszonyok között – és bár a Jordán folyó, a Holt-tenger és a Vörös tenger képzeletbeli háromszögében járva,

az ember lépten-nyomon észleli és érzi a bibliai múlt nyomait, a jelenlegi jordániai valóság jóval prózaibb, mint a mítoszi időkben.

Jordániába ma már viszonylag egyszerű eljutni, mivel a Ryanair fapados légitársaság nemrégiben Budapestről és Bukarestből is indított járatot Ammánba, a jordán fővárosba. A mintegy Magyarország méretű állam – hivatalos nevén Jordán Hasemita Királyság – a térség jószerivel egyetlen biztonságos, stabil és valamelyest világias arab országa, amelyet, bár a közel-keleti konfliktuszóna kellős közepén terül el, olyan szomszédokkal, mint a háború sújtotta Szíria és Irak, az autokratikus, iszlamista Szaúd-Arábia és az „ősellenség” Izrael, szerencsés módon elkerültek a régióra jellemző forrongások, megrázkódtatások.

Ammán látképe a fellegvárról, jordán óriászászlóval és tetőtéri víztartályokkal|A szerző felvételei

Ammáni utcakép, a belvárosi bazársoron

Sőt az utóbbi években látványos fejlődésen ment keresztül, és ez nem teljesen függetleníthető az Amerikai Egyesült Államok növekvő gazdasági és politikai befolyásától; uralkodója, II. Abdullah igyekszik fenntartani a kényes egyensúlyt az iszlám fundamentalizmus fenyegető közelsége és a zsidó állammal való békés egymás mellett élés követelménye között – mindeddig sikerrel. (Hogy ez utóbbi mennyire érzékeny téma, jelzi, hogy vendéglátónk, akivel magyarul beszélünk a taxiban, az arab sofőr előtt kerüli Izrael nevének kimondását, csak a „szomszédos nyugati ország”-ként emlegeti.)

Mivel az ország területének jelentős része sivatagos fennsíkokból áll, altalajkincsei, természeti erőforrásai – eltérően több más, kőolajban gazdag arab államtól – szinte egyáltalán nincsenek, a munkalehetőségek meglehetősen korlátozottak (ebből következően nagy a munkanélküliség és a szegénység), az idegenforgalom szerepe felértékelődik, és ezzel láthatóan tisztában is vannak.

A jordániai köztereken lépten-nyomon II. Abdullah király mosolyog ránk

Az, hogy az ország társadalmi rétegződésében mekkora szakadékok tátonganak, akkor válik először nyilvánvalóvá, amikor a főváros rendezett, nyugatias, pálmafákkal és zöldövezetekkel rendelkező, védett kertvárosi részét – ahol a vendéglátóink, Ammánban élő európaiak laknak – elhagyva belevetjük magunkat a belváros zajos, lüktető és első benyomásra ijesztően kaotikus forgatagába, végig a bazársoron, a hangoskodó piaci árusokon, az út mentén vízipipázgató férfiak és a tülkölő autók közt szlalomozva.

Ebben a mintegy hárommilliós lakosságú, palesztin, szír, iraki menekültek tömegeit is magába fogadó nagyvárosban ugyanis a közlekedés látszólag teljesen véletlenszerűen működik, az utca túloldalára nagyjából úgy lehet átjutni, mint a csigának a viccben: oda kell születni. Az autósforgalom még nekünk – akik a kolozsvári/kisbácsi/szászfenesi dugókon edződtünk – is sűrű kissé, ami érthető, tekintve, hogy tömegközlekedés csak nyomokban létezik, személyszállításra alkalmas vasúthálózat pedig egyáltalán nincs az országban. Így marad a gyaloglás, a taxizás, a személygépkocsi, esetleg a szamár és a teve – de ez utóbbiakról később ejtünk szót.

Látkép a római amfiteátrum bejáratához közel...

... és fentről, a magasból

Aki szeretné kicsit felülről szemlélni és átlátni ennek a folyamatosan terjeszkedő (van hova!), növekvő népességű, homokszínű nagyvárosnak a káoszát, annak ajánlott felsétálnia – de csak miután megmászta a belvárosi, alkalmanként ma is működő római amfiteátrum lépcsőit – az Ammán fölé magasodó fellegvárra, ahol az ókori romokon lépegetve áttekintheti a város történetének különböző korszakait, a Krisztus előtti, ammonita időktől a római uralmon át az iszlám múltig-jelenig.

És innen, a citadelláról a szó szoros értelmében

ráláthatunk arra a jelenségre, ami a mai Jordánia egyik legégetőbb problémája: a vízkészlet szűkösségére.

A házak tetején felfedezhetjük a víztartályokat, amelyek arra szolgálnak, hogy a nagyjából egy hétre elegendő vízmennyiséget tárolják a családok számára. Ez a sivatagos ország akut vízhiánnyal küzd, aminek a káros következményeit ilyen klimatikus viszonyok közt talán felesleges ecsetelni; és aki biztosan szeretné elkerülni az esetleges egészségügyi kellemetlenségeket, az lehetőleg ne vezetékes, hanem palackozott vizet fogyasszon.

Köd üli meg a Holt-tenger partját. A túlparton már Izrael van

A Holt-tenger partján tett látogatás során drámai módon válik mindez láthatóvá: a Sós-tengernek is nevezett, több bibliai történetben fontos helyszínként szereplő tó vízszintje vészesen apad, különböző természeti folyamatok, illetve az állandó vízkivétel miatt, a tenger – amelynek innenső oldaláról átlátni az izraeli, pardon, ciszjordániai partokra – déli medencéje néhány évtized alatt gyakorlatilag kiszáradásra van ítélve. Az emelkedő parton táblák jelzik a vízszint ötévenkénti-évtizedenkénti apadását: a látvány mellbevágó.

„A Holt-tenger szintje rohamosan csökken, 2000-ben még itt volt a vízszint”

Az a látvány viszont kissé mulatságos, hogy a parton mindeközben turisták tucatjai kenik be magukat tetőtől talpig a fekete, gyógyhatású iszappal, amelyből néhány percnyi „pakolás” felér a legdrágább méregtelenítő kúrával – tiszta ingyen. Azazhogy mégsem egészen ingyen: turisták számára a Holt-tenger – amely azért „halott”, mert a koncentrált sótartalma miatt magasabb rendű élőlények nem élnek meg benne – csak a különböző partmenti hotelek szolgáltatásainak igénybevétele révén hozzáférhető, a nyilvános strandokon ugyanis nem nézik jó szemmel a bikiniben fürdőző nyugati nőket.

A privát partszakaszokon azonban békében örülhetnek egymás mellett a víznek és a napsütésnek a „lengén öltözött”, többnyire külföldi és a – nemcsak az erkölcsöket, hanem az erős napsugárzástól a bőrt is védő – burkiniben feszítő helyi hölgyek, sőt a parton hébe-hóba felbukkanó, nikábot, illetve burkát (azaz csak a szemet szabadon hagyó, fekete öltözetet) viselő asszonyok is – mindez sajátos, inkább érdekes, mint zavaró összhatást eredményez, akárcsak a mindennapi életben.

A sós tenger iszapja felér egy méregtelenítő kúrával

Az úgymond decens öltözködés kívánalma érvényes minden közterületre: a jordániai lányok, asszonyok közül sem visel mindenki fejkendőt vagy arcot-testet eltakaró fátylat, de még a legvilágiasabban öltözködő arab nőkön sem nagyon láthatunk miniszoknyát vagy mélyen dekoltált blúzot: amennyiben teljes lelki nyugalomban szeretnének járni-kelni, az európai nőknek sem árt ehhez tartaniuk magukat. Megjegyzendő, a férfiakon is ritkán látni mondjuk rövidnadrágot (ez inkább a külföldiek kiváltsága), hosszúnadrágot vagy a nagy melegben meglehetősen praktikus burnuszt annál inkább.

Visszatérve a napsütésre: ha az ember Jordániába indul, az első, amit fölöttébb ajánlott beszereznie, az egy kalap, vagy bármilyen más fejfedő. Különösen ha a sivatagba is szeretne ellátogatni.

Márpedig az kihagyhatatlan.

A Rum vádi (angolosan: Wadi Rum) azt a fajta élményt nyújtja, amelyet szavakkal nehéz visszaadni.

A természetvédelmi területként funkcionáló, nagy kiterjedésű homok- és kősivatagot leginkább arról szokás ismerni, hogy több hollywoodi filmet itt forgattak, köztük az Arábiai Lawrence-t (az ő egykori házának romjai mai napig turisztikai látványosságnak számítanak), a Csillagok háborúja bizonyos részeit vagy A marsi című opuszt – nem véletlenül, hiszen színhatásaiban erősen emlékeztet a vörös bolygóra.

Megérkezés a sivatagba, avagy öreg dzsip nem vén dzsip

Arábiai Lawrence házának romjai: itt szőtték az arab felkelés terveit

A Rum vádi az a hely Jordániában, ahová leginkább visszatérnék, akár több időre is. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy az ember besétál a sivatagba, és ott bóklászik – pontosabban ilyenformán, de előtte meg kell állapodnia valamelyik beduin főnökkel, akinek a táborában lakhat a sivatagi tartózkodása alatt. A terület idegenforgalmi célú felhasználása ugyanis a nemrég még részben nomád életmódot folytató – vannak közülük, akik mai napig nem adták fel ezt az életformát, bár jelentős részüket sikerült letelepíteni a sivatag peremén létrehozott faluban – beduin törzsek privilégiuma. Ők azok, akik több évtizedes régiségű, de rendkívül strapabíró Toyota terepjáróikkal beszállítják az érkező idegeneket valamelyik, néhány sátrat számláló, minimális, de kielégítő létfeltételekkel ellátott táborba, és ha igényt tartasz rá, körbevisznek egy túrára a vádi (magyarul talán völgynek, aszóvölgynek, folyómedernek fordíthatnánk) kanyonjában, a hatalmas, sajátos formákat „imitáló” homokkő- és gránitsziklák, illetve homokdűnék között.

Beduin tábor a sivatagban, távol a lakott területektől

Ezekben a táborokban meglehetősen sokféle társaság verődhet össze: találkoztunk például brassói románokkal is, meg egy angol nővel, aki megtudva, honnan jöttünk, elárulja, hogy épp Bánffy Miklós Erdélyi történetét olvassa, mert jövőre Erdélybe készül látogatni.

Ez az a hely, ahová, ha megtehetnénk, sem lenne ajánlatos megfelelő terepismeret nélkül magunkra beszabadulnunk. Tréfálkozunk is azzal, hogy ha reggel arra ébrednénk, eltűntek a beduinjaink, kérdéses, mennyi ideig bírnánk magunkra a 35-40 fokos hőségben, ivóvíz, élelem, térerő, internet és tájékozódási képesség nélkül a végtelennek tűnő homok- és sziklarengetegben (rendben, vendéglátónk és kalauzunk némiképp ismeri a terepet, de akkor is).

Beduinok, sivatag, sátor, tea, pihenő

Ettől azonban nem kell tartani. Nemcsak amiatt, mert ezzel a megélhetési forrásuktól vágnák el magukat, hanem főként azért, mert eddigi tapasztalataim alapján a „bedu”-k a világ legkedvesebb és legbarátságosabb emberei közé tartoznak. Hangozzék bármilyen közhelyesen,

a vidéki Jordániában még létezik az emberi kapcsolatokban az a fajta közvetlenség, amely a nyugati kultúrkörben már kiveszőfélben van,

de legalábbis nem általános: a boltos, fizetés után, mosolyogva nyújt egy ráadás-édességet, a homokban főtt vacsora elköltése közben pedig művészi vénájú beduin kísérőnk beül rajzolni a gyerekeink közé.

Egy sivatagban eltöltött napnál csak egy ugyanott eltöltött este-éjszaka a nagyobb élmény. Amikor leereszkedik a sötét, kiülünk a dűnére, távol a civilizációtól, hallgatva a nagy-nagy csendet, amitől elszoktunk, és felnézve a kristálytiszta, csillagos égre, amelyhez foghatót sehol nem láthattunk; mély nyugalom száll meg, és úgy érezzük, mintha tényleg a Marson vagy a világ végén volnánk. Az embert elfogja a valószerűtlenség érzése: hogy ez az egész létező, mégsem valóságos.

A Rum vádi látképe a szikláról...

... és a homokdűnéről

Ez a fajta bensőséges hangulat egyáltalán nem jellemző Petrára, a Krisztus születését megelőző évszázadokban virágzó, sziklára és -ba épült nabateus királyság fővárosára, amely az iparszerű tömegturizmus legkedveltebb jordániai célpontja. A kőtömbökbe vájt impozáns épületek (mint a képeslapokról és az egyik Indiana Jones-filmből ismert Kincsesház), a Szik, a színház, a templomok, átjárók, sziklasírok kiváló környezetet biztosítanának az egymást követő, egymásra rétegződő civilizációk tündökléséről és bukásáról szóló elmélkedésekhez – amennyiben nem botlanánk bele lépten-nyomon egymás sarkára taposó, szelfiző-kattintgató és a hely szellemét nem mindig tisztelő turistatársainkba.

Váratlanul tárul elénk Petra egyik legfőbb látványossága, a monumentális Kincsesház

Akikbe még gyakran belebotolhatunk, azok régi ismerőseink, a beduinok, illetve az általuk vezetett lovak, szamarak és tevék: ezek közül válogathatnak azok a megfáradt látogatók, akik a gyaloglás helyett kényelmesebb módon szeretnék bejárni a lenyűgöző romváros kiterjedt területét.

Petrában, felbecsülhetetlen kulturális értéke ellenére vagy mellett, muzeális térhez képest szokatlan kavalkáddal találkozhatunk:

a több évezredes, antik romok között mai napig élnek családok, szegényes körülmények közt, néhány dínárért árulva csecsebecséiket és szolgáltatásaikat. A gyerekmunka megítélése itt eléggé eltér az általunk megszokottól, és nem ritka a nyaktörő körülmények közt, hegygerincen vagy a sziklaváros legmagasabb pontjára vezető lépcsősor peremén csacsiháton egyensúlyozó, turistákat és ivóvizes, üdítős ládákat szállító nyolc-tíz éves kisfiúk látványa.

Tevék, a Közel-Kelet „védjegyei”

Szamárháton Petrában, a Homlokzatok Utcáján

Kecskék a meredélyen

Mert Petra legfőbb „ékessége” mégiscsak a nabateus város fölé magasodó Kolostor, az ed-Dejr, amely felé az a bizonyos meredek, kőbe vájt lépcsősor vezet: a kitartóak jutalma, hogy az emberpróbáló erőfeszítés után megpihenhetnek a vele szemben felhúzott kávézó teraszán, és onnan csodálhatják a fenséges látványt. Közben rezignáltan számot vethetnek azzal, hogy Petrát nem lehet bejárni és kellőképpen megcsodálni néhány óra, de egy teljes nap alatt sem, haladjunk bármily erőltetett menetben.

A kolostor Petra legmagasabb pontján fekszik

Aki viszont abban reménykedne, hogy az egész napi kánikulai bolyongás után este a nemzeti eledelnek számító mansaf, illetve falafel és humusz mellé legurít egy-két korsó jéghideg sört, annak nem árt előre beszereznie a „kellékeket”: muszlim ország lévén, Jordániában nemigen lehet nyilvánosan alkoholos italokhoz hozzáférni, csak erre szakosodott boltokban vásárolhatjuk meg a bódító nedűket, méregdrágán. Mindezért azonban kárpótol a hagyományosan virágzó arab kávé-, tea-, dohány-, fűszer- és édességkultúra: a fenti termékeket árusító üzletekben valóságos „szőnyegbombázásnak” vannak kitéve az érzékszerveink… és a pénztárcánk.

A felújított, egykori bizánci templomban ma is tartanak keresztény istentiszteleteket

Jordánia azonban eléggé liberális ország ahhoz, hogy

amennyiben a nyilvános térben tisztelik a kultúráját, megtűrje az uralkodó szunnita iszlám értékvilágtól eltérő szokásokat is.

A hazautazásunk előtti estét egy katolikus templom mellett nyílt – lényegében az egyházközség által működtetett – vendéglőben töltjük, amelynek felszolgáló személyzete iraki menekültekből áll. Az egyhetes túra után bizony jólesik a disznóhúsos pizza és az egyik Ammán melletti keresztény településen gyártott, Carakale nevű sör, az ország első kézműves sörfőzdéjének terméke.

Elmenőben a nabateus városból: lefelé a lépcsősoron

Az iszlám világ ezekben a hetekben a Ramadánt, a nagyböjt időszakát üli. Napkeltétől napnyugtáig tilos az evés, ivás, dohányzás, nemi élet – napnyugta után viszont mindezt fölösen bepótolhatják, hajnalig, aztán kezdődik minden elölről. Mi Ramadán kezdetekor jövünk el, és arra gondolunk, hogy ha a Fennvaló is úgy akarja (Insálláh!) talán visszamegyünk egyszer, ellátogatni a most kimaradt Dzserasba vagy a Vörös-tengerhez, amelyet Mózes kettéválasztott.

Ász szálámu álájkum, köszönünk elmenőben. Béke legyen veled, veletek.