Tordától Buchenwaldig – a borzalom soha nem válik közhelyessé

A Kolozsváron élő Nussbaum László a holokauszttúlélők legfiatalabb generációjához tartozik, pedig már elmúlt kilencven éves. Tizenöt évesen vitték el Auschwitzba, majd Buchenwaldba, emlékein keresztül a megszokott környezetéből kiszakított, hirtelen magára maradt kamasz szemével láthatjuk, milyen volt megjárni a poklok poklát a haláltáborban. Bár azt gondolhatnánk, erről a témáról már mindent elmondtak, a róla szóló Nussbaum 95736 című dokumentumfilm, melyet Csibi László rendezett, azt igazolja, hogy

van még miről beszélni.

Az elmúlt évtizedekben rengeteg alkotás vállalkozott arra, hogy egészen közelről megmutassa a népirtás brutalitását, de egyik sem szólt még annyira rólunk, mint Nussbaum László története. Egyrészt azért, mert ő itt van közöttünk, szembemehetünk vele az utcán, ráadásul azokról a dolgokról is mesélhet, melyekről nem olvashatunk a történelemkönyvekben. Másrészt az ő története – az erdélyi zsidóság sorsának szemléltetésén túlmenően – arról is szól, miként élte meg a tordai magyarság azt, hogy a második bécsi döntést követően Romániában maradt, míg az alig harminc kilométerre található Kolozsvárt visszacsatolták Magyarországhoz.

Nussbaum László Tordán | Jelenet a dokumentumfilmből

Nussbaum László családjának sorsa ugyanis azzal pecsételődött meg, hogy eldöntötték, hátrahagyják polgári lakásukat és a jólétet Tordán, hogy Kolozsvárra, azaz Magyarországra költözzenek.

Az lett tehát a vesztük, hogy ragaszkodtak magyarságukhoz.

A zsidótörvények életbe lépését Kolozsváron is megérezték az izraeliták: elsőként kitiltották őket az állami közigazgatásból, majd nem gyakorolhattak bizonyos hivatásokat, még a gyerekeket és a tanárokat is elküldték az állami iskolákból. Ekkor alakult meg az úgynevezett Zsidlic, avagy a Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum, ahol Nussbaum László is tanult. A  gyerekek eleinte semmit nem érzékeltek abból, hogy baj van. Az üldöztetésük akkor vált Nussbaum számára nyilvánvalóvá, amikor a Mikes Kelemen utcai három szobás lakásukból kitessékelte őket a későbbi táblabíró, és a család egy fürdőszoba nélküli lakásba kényszerült ugyanabban az udvarban.

Mindezek az események még csak sejtették, hogy mi készül, viszont ami ezután következett, arra senki nem számíthatott. A város 18 ezres zsidóságát először az Írisz telepi téglagyárban kialakított gettóba szállították. A gyerekek még ekkor sem realizálták, hogy mi történik, olyan volt az egész, mint egy sátoros kirándulás. Nussbaum szerint szülei saját maguktól vonták meg az ételt és a vizet, hogy ő és öccse ne szenvedjen hiányt, ezért nem tűnt fel nekik, hogy mi készül. Erre Auschwitzban már nem volt lehetőség, a megalázó marhavagonos utazás után a nőket és a férfiakat külön választották, ekkor látta utoljára az édesanyját. Másnap az apjuktól is szétválasztották a 15 éves Lászlót és 13 éves Sándort, később pedig a testvérek is elkerültek egymástól.

Nussbaum László a film kolozsvári vetítésén úgy fogalmazott:

a vakszerencsén múlott, hogy őt nem szelektálta ki Mengele, és túlélte a megpróbáltatásokat.

Nem volt túl fiatal, sem túl idős, szervezete erős volt, jól bírta az éhezést. Bármennyire furcsán hangzik, de az is számított, hogy jól bírta a fiziológiai szükségleteinek visszatartását, hiszen sokak életébe került, ha az appel, azaz a sorakozó alkalmával magukra piszkítottak. Az éhezés annyira leírhatatlanul kínzó volt, hogy előfordult: egyes szülők saját gyermekeik elől ették el az ételt, és nem azért, mert nem szerették gyermeküket, hanem mert a túlélés törvénye ezt diktálta.

Balról: az est házigazdája, Katona Zs. József, Csibi László rendező, Nussbaum László
és Tibori Szabó Zoltán | A fotó készítője: Horváth László 

Nussbaum nagyon érzékletesen írta le a tábori körülményeket, az állandóan működő krematóriumok füstjét, a szagokat, a foglyok sorából kikerült őrök kegyetlenkedéseit, és a túlélésért bármit elkövető rabok kétségbeesett próbálkozásait. Ahogyan a film is tanúsítja, Nussbaum László elevenen emlékszik mindenre, mégis olyan nyugalommal mesélt az átélt borzalmakról, mintha teljesen hétköznapi dolgokról lenne szó. Akkor sem mutatott túlzott érzelmeket, amikor a filmben bemutatta a nejlonzacskóban őrzött kék csíkos rabruháját, amely

kézzel foghatóvá teszi a haláltábor mocskát.

A beszélgetés alkalmával egyedül akkor érzékenyült el, amikor a két évvel fiatalabb öccséről mesélt, akit kiszelektáltak, de a krematóriumok túlterheltsége miatt napokig nem hajtották végre a kivégzést. Bevallása szerint egy csellel megmenthette volna testvérét a gázkamrától, ez azonban egy másik gyermek életének a feláldozásával járt volna. Nem tudta végül megtenni, nem morális okokból, hanem mert valami legbelül nem engedte – magyarázta.

László és Sándor édesanyjukkal 1942-ben

A kisgyerek, akit egy fél adag kenyér ígéretével csalt a barakkokhoz, hogy az őr kicserélje őt a Nussbaum testvérére, nem sejtette, milyen közel került a halálhoz. Legalább ő túlélte, míg Sándort pár napon belül megölték. Egy cetlin üzente meg, hogy őt már egy jó helyre viszik, és nem akarja, hogy emiatt a szülei elkeseredjenek. Ez a cetli lett volna az utolsó emlék öccsétől, de azt is elvették tőle amikor Buchenwaldra szállították, és még a testnyílásaikat is átvizsgálták.

Miután Buchenwald felszabadult,

a foglyoknak lehetőségük nyílt arra, hogy eldöntsék, hol szeretnének élni. Sokan úgy érezték, soha nem térnének vissza abba az országba, mely hozzájárult az elhurcolásukhoz, és inkább nyugati országok vagy Palesztina felé vették az irányt, Nussbaum mégis hazajött. 16 éves volt ekkor, nem volt pénze, lakása vagy mestersége, átmenetileg egy segélyszervezeti otthonban lakott, míg tordai nagynénje és nagybátyja befogadta őt. Nem volt könnyű az új körülményekhez alkalmazkodni, ugyanakkor nehezére esett, hogy ugyanúgy kezelték, mint egy 16 éves átlagos fiatalt, miközben ő már nem volt ugyanaz az ember. A túlélők annyira megszokták a halál gondolatát, hogy érzéketlenné váltak, ha valaki meghalt – ezt nem érthették azok, akik nem járták meg Auschwitzot.

Buchenwald a felszabadulás után, Nussbaum úr jobb felől áll, legszélen | centropa.org

Buchenwald felszabadulásakor a foglyokat azzal áltatták, hogy a kommunizmus egy jobb élet reményét hozza el, és szükség van rájuk ennek az új világnak a felépítéséhez. Nem telt el sok idő, míg az emberarcú szocializmus reménye szertefoszlott. Nussbaumnak viszont egyetlen dologra volt szüksége a hazatérés után: nyugalomra, amit későbbi felesége mellett talált meg, akit órákig hallgatott, amint hegedűn gyakorol. Eleinte vegyes érzelmek lettek úrrá rajta, ha például német zeneszerző műveit hallgatta vagy német szót hallott, később felháborította, amikor a zsidó temetőben német katonákat temettek el. Annak sem örült, amikor fia szász nőt vett feleségül. Később letisztultak a gondolatai, és ma már azt vallja, hogy

egyetlen népet sem szabad elítélni gyilkosok cselekedetei alapján.

A film és a beszélgetés legfontosabb üzenete is az, hogy a holokauszt tanulságait nem szabad elfelejteni, akkor sem, ha kihal az a generáció, mely személyes történetével tanúskodna az átélt borzalmakról.