Amikor az ásványtanos magyarázza az aranyfonalat és a Seuso-kincseket

A rendes geológust a sztori izgatja – nyugtatott meg Weiszburg Tamás, az ELTE oktatója, az Ásványtani Tanszék vezetője afelől, hogy lesznek itt még izgalmak. Az itt a kolozsvári BBTE Biológia és Geológia Karának sötét, ásványokkal és kőzetekkel megrakott szekrények között vezető folyosója, amely az egyik legfurcsább hely az egyetemen: nyílegyenes, mégis labirintushangulata van. 

 

Azt a termet kerestük és találtuk meg végül, ahova a Földtani esték januári előadását hirdette meg a Geológiai Intézet: Ásványtan nem csak geológusoknak. A cím is sejttette, hogy kíváncsiságunkat nem képletekkel fogják szakbarbár módra a földbe (és földtanba) döngölni, de arra nem számítottunk, hogy ásványtani szakértőtől tudjuk meg, 

Míg a rendes geológust az a sztori izgatja, hogy mit rögzített az anyag, az ásvány évmilliókkal az ember megjelenése előtt, és ásványtant csak a geológusok tanulnak, addig az egyik, halott kövekről szóló megakonferencia mintegy 1700 résztvevőjének több mint fele nem geológus, hanem fizikus, vegyész vagy éppen biológus volt, illusztrálta Weiszburg Tamás, hogy mennyi minden másra terjednek már ki az ásványtani kutatások és ipari alkalmazásuk.

 

Az ásvány hagyományos definíciója szerint természetes módon kialakult, kristályos vegyület. Az anyagtudomány viszont olyan új, természetben nem fellelhető anyagokat, kristályokat állít elő, amelyeket legtöbbször a hadiipar rendel meg, egyes fejlesztések pedig átcsorognak a mindennapi használatba, mint például a kerámiakés. A környezeti ásványtan azt tanulmányozza, mi és hogyan keletkezik meglévő anyagokból, természetes folyamatok során, de emberi (nem feltétlenül szándékos) beavatkozás hatására: meddőhányókban, kohászatban vagy akár a múzeumi konzerválásban.

 

Innen hozta az első sztorit Weiszburg Tamás. Olyan esetekről mesélt, ahol a fő probléma történelmi, régészeti vagy nagyon is gyakorlati, a megoldásukra pedig sok más kutatóval együtt jött rá úgy, hogy a nyomozásba ő az ásványtani ismereteit, az anyagok kristályos szerkezetének vizsgálatát vitte bele.

 

Az egri Dobó István Vármúzeum munkatársait szinte megütötte a guta, amikor egy általános kártevőirtás után elszíneződtek a többszáz éves fémedények, fegyvertöredékek – szép ásványok nőttek rajtuk; az értékes ruhákról, történelmi zászlókról rojtok, díszítések váltak le. 

 

Múzeumok raktáraiban rovarok okozzák a legnagyobb kárt, jóval több mindent megrágnak, mint a ritkábban randalírozó egerek. Ellenük mindent ölő, úgynevezett omnicid gázokkal szoktak védekezni, pár évenként belefújják a raktárakba, majd jól kiszellőztetik.

 

Erre a célra a metil-bromidot használták a 19. század végétől a 20. század végéig, de kiderült, hogy ez károsítja az ózont, és bő harminc évvel ezelőtt a tudósok megállapodtak a betiltásáról. Magyarország 2005-re vállalta a metil-bromid teljes kivezetését, helyette Egerben olyan anyagot helyeztek el a múzeum tárgyai között, amelyből foszfin szabadult fel. Foszfinnal az óriási gabonaraktárakban szokták irtani a kártevőket, illusztrálta a szer hatékonyságát a kutató.

 

Az új rovarirtó nemcsak a bogarak között, hanem a múzeumi gyűjteményben is rendesen pusztított, és mivel hasonlót még nem dokumentáltak a világon, ki kellett deríteni, mi és hogyan okozta a kárt, és hogyan lehet legközelebb elkerülni. 

 

 

 

Mikroszkópokkal megállapították, hogy kék, fehér, zöld színű, különleges alakú kristályok képződtek a fém tárgyakon, amelyeken víz csapódott ki. Meghatározták a kémiai összetételüket, majd igyekeztek rájönni, hogyan keletkeztek. A természet ugyanis nem ereget magától koncentrált foszfingázt.

 

A szombathelyi múzeum kártevőirtását használták ki, mesélte a kutató. Figyelmeztették a múzeumot, hogy fém- és textiltárgyakat ne hagyjanak a foszfingázzal feltölteni kívánt helyiségben, a kutatók viszont szándékosan helyeztek el benne fémtárgyakat különböző páratartalom mellett. Pénzérméket használtak, mert azoknak a legegységesebb az összetételük.

 

A gáz kiszellőztetése után jól látszott, hogy a nedvesebb környezetbe helyezett érmék sokkal zöldebbek lettek. Míg Szombathelyen nem, addig a visszakeresett meteorológiai adatok szerint Egerben csökkent annyira a hőmérséklet a kártevőirtás és a szellőztetés során, hogy elérte a harmatpontot, azaz volt annyira hideg, hogy a raktár hűvösében pára csapódjon ki a kultúrkincseken. 

 

Túl sok foszfint használtak, csak egy része szellőzött ki, egy kis része megtapadt a tárgyakon, az esős nyár pedig biztosította a magas páratartalmat. A kicsapódott víz aktivizálta a foszfint, amely korrodálta a fém- és textiltárgyakat. Mi több, a kutató szerint a foszfin most, tíz évvel később is ott van a tárgyak felszínén, és vízzel érintkezve tovább rongálhatja azokat. Happy end azért sincs, mert a foszfint csak sokkal drágább és bonyolultabb eljárással lehet kiváltani a múzeumi rágcsálóirtásban.

 

egy ’80-as évekbeli ásatáson találták meg Pásztón a bencés apátság műhelyeinek feltárásakor. A késő Árpád-korban itt gyártott üveg egyediségét egy ásvány, a cirkon azonosításával tudták megállapítani. 

 

Más európai üveghutákban homokot olvasztottak az üveghez, amelynek szilárdságát és hőállóságát só (nátrium), hamu (kálium) vagy kalcium hozzáadásával növelték. A pásztói leleten azonban, amely valószínűleg egy olvasztóüst aljáról származó maradéküveg volt, elektronmikroszkóp alatt apró pöttyöket vettek észre, amelyeket cirkon kristályokként azonosítottak. Sokszoros nagyításban úgy néztek ki, mintha visszaolvadtak volna, de a cirkon 2400 Celsius fokon olvad, annyit pedig biztosan nem tudtak előállítani az 1200-as években, vázolta a kutató a rejtélyt.

 

Ebből és az üveg meglepően magas cirkontartalmából jöttek rá, hogy a bencések Pásztón nem kvarchomokból vagy nem elsősorban homokból gyártották az üveget, hanem a környéken jellegzetes riolittufából. Ennek minden alkotóeleme beleolvadt az elkészült üvegbe, kevésbé a cirkon, amely nem olvadt meg, viszont leszállt az olvasztóüst aljára, és beépült az ott meggyűlt maradéküvegbe, amely emiatt fényesebb is.

 

Míg az üveggyártás és az ásványtan nem esik olyan messze egymástól, arra végképp nem számítottunk, hogy ásványtani kutatás teszi érthetővé számukra, 

 

Arisztokrata viseleteket díszítettek úgy, hogy aranyozott ezüstfonalat szőttek bele, de Weiszburgék Mátyás király trónkárpitját is vizsgálták a kutatásban. Az aranyozott ezüstfonalat a textilből készült bélfonalra csavarták, így varrták bele a főúri ruhákba. 

 

Vagyis maga az aranyozott ezüstfonál egy nagyon-nagyon vékony, tizedmilliméter vastagságú, alapvetően ezüst szalag, amelyre még vékonyabb arany réteget vittek föl. De hogyan, ha a 13-15. században nem volt még mikroszkóp, se nagyító? Középkori rajzokon látható, hogyan húztak drótot, vagy kalapáltak lemezeket, de ahhoz nem adtak támpontot, hogyan készítettek ennyire vékony és ennyire keskeny szalagot.

 

Korábban az aranyréteg vastagságát sem sikerült megállapítani, ezért a kutatásban az elektronmikroszkópot arra is használták, hogy galliumionokkal átvágják a 100 mikrométeres szalagmintát azért, hogy zavartalan vágási felületet kapjanak. Így már 30-50 nanométer vastag aranyréteget is láthatóvá tudtak tenni, de nagyon apró lyukakat is felfedeztek a szalag ezüst részében, amelyekről utólag kiderült, hogy olyan réz részecskék helye, amelyek a több száz évnyi korrózió során tűntek el.

 

 

 

Annyi rezet, amennyinek a helyét megtalálták, az ezüstkristály 700 fok alatt nem tud felvenni. Ebből nem olvasztásra következtettek, hanem arra, hogy színréz keveredett színezüsttel. Másféle elektronmikroszkópos eljárással pedig fel is fedezték a parányi, de párhuzamos rézcsíkokat, amelyek kalapálásra utaltak.

 

Ebből pedig rájöttek, hogy az aranyat az ezüstre nem a hagyományos középkori módszerrel, az amalgamálással vitték fel, hanem mechanikai összekalapálással. (Amalgamáláskor az aranyat elkeverték higannyal, felkenték az ezüst felületre, majd hevítéssel kipárologtatták a higanyt.) Összesen 30 magyar, francia és olasz mintát vizsgáltak meg, és mindegyiknél ezt a készítési technikát fedezték fel az anyagvizsgálattal. Ebből arra következtettek, hogy vagy nagyon kevés ilyen fonálkészítő műhely létezett Európában, vagy nagyon egységes technológiával dolgoztak.

 

Az arany nagyon plasztikus és könnyen vékonyítható, vékony ezüstöt is ki tudtak kalapálni, az ezüstszalagok aranyozásának a technikája volt talány a kutatók számára, amíg fel nem fedezték az összekalapálás nyomait. Kalapálással pedig azért tud fémes kötés létrejönni az arany és az ezüst között, mivel nemesfémek: az arany nem, az ezüst is csak kis mértékben oxidálódik, így a két anyagot nem választotta el a fémekre oly jellemző oxidréteg.

 

Az egyes szalagok szélessége a láthatóság határán mozgott, sokszor az emberi szem felbontóképessége, néhány tizedmilliméter alá csökkent. A szélesebb szalagok jól láthatók bárki számára, de a keskenyek egyenesre vágásához valamilyen vonalzót használtak, és nagyító híján rövidlátó emberekre bízták, mert az ő szemük felbontóképessége közelre nagyobb, mint az egészséges látásúaké.

 

A Seuso-kincs a késő római kor ötvösművészetének egyik, ha nem a legjelentősebb ezüstlelete, 14 tálból és kancsóból áll. A ’70-es évek második felében találta meg Székesfehérvár térségében egy magyarországi fiatalember, évekig rejtegette, majd valószínűleg műkincsmaffiának akarta eladni, amelynek tagjai őt megölték, az ezüst lakomakészlet pedig még a rendszerváltás előtt nyugatra került. 1990-ben New Yorkban bukkant fel libanoni papírokkal, és itt még nem ért véget a szövevényes történet.

 

Magyarország évekig próbálta peres úton bizonyítani a lelet Balaton melléki eredetét, de nem sikerült, 2014-ben ezért mintegy 15 millió euróért vásárolta meg a kincsek hét darabjának őrzési jogát (a pereskedés miatt a tulajdonjog bizonytalanná vált, így nem a tárgyakat, hanem az őrzésük jogát vette meg a magyar állam). 2017-ben közel kétszer akkora kompenzációs díjat fizetett a másik hét darabért, így a teljes Seuso-kincs Magyarországra került.

 

 

 

Azért is volt fontos, hogy Magyarországra hozzák az ezüst tálakat és kancsókat, hogy anyagvizsgálattal bizonyítani tudják a leletegyüttes magyarországi eredetét, ugyanis Horvátország és Libanon is magának követeli az ezüst tárgyakat. 

 

A British Museum egyik szakértője azzal gondolta cáfolni a kincsek pannóniai eredetét, hogy azok ezüst-szulfid díszítése rezet is tartalmaz, ezt csak a hatodik századtól használták díszítésre, amikor már megszűnt a római birodalom, sőt a nyugati utódállama is felbomlott. 

 

Ezt viszont magyar kutatók nemrég publikált cikkben cáfolták, a kutatásnak pedig Weiszburg Tamás is részese volt. Korábban nem bolygatott, azaz pontosan datálható, 3. századi sírból került elő egy madárjós botjának ezüst nyele Komárom mellől ugyanolyan réztartalmú ezüst-szulfiddal. Abból, hogy mennyi rezet vett fel, meg lehetett állapítani, hogyan gyártották, így újabb régészeti bizonyítékot tudtak felhozni a Seuso-kincs magyarországi eredete mellett.

 

Mindezek után már csak azon csodálkoztunk, hogy a magyarországi geológus egyáltalán nem szakbarbár előadására csak geológus diákok ültek be, miközben az egyetem ásványtani múzeumába szinte lehetetlen bejutni a Múzeumok Éjszakája minden egyes kiadásán, annyira népszerű. Most az is kiderült, hogy a tanszék Földtani estek sorozata nem csak menedékként kiváló.