A kattintás-számlálók és a kommentek mennyisége alapján is komoly érdeklődés övezte a hírt, miszerint december 9-étől közvetlen vonatjárat indult Bécs és Kolozsvár között Budapest és Nagyvárad érintésével. Mennyire csodálatos lesz, hogy Románia végre összekapcsolódik az európai szállítási hálózatokkal, és jaj, mostantól aztán eljön a sínen guruló Kánaán, hiszen nem csak a sokat bírált MÁV Start és a levitézlett Román Vasúttársaság (CFR) keze van benne a Transilvania nevet viselő projektbe, hanem az Európában neves Osztrák Szövetségi Vasutak (ÖBB) is része az együttműködésnek.

S az osztrákok aztán csak tudják, hogyan kell kinéznie egy nemzetközi vonatnak, így kétezertizenvalahányban. Papíron tehát jól mutatott a kezdeményezés, főleg, hogy sokaknak elege lett már abból az igénytelenségből, ami a Brassó–Székelyföld–Budapest vonalon közlekedő vonatokon uralkodik évek óta. Hát nem, csalódnom kellett.

„Ha elindul a vonat…”

Január 2-án alkalmam volt kipróbálni az új „csodajárgányt” – Budapestről Kolozsvárra utaztam egy utolsó pillanatban megvásárolt, 12 000 forintos (174 lejes) helyjeggyel –, és szomorúan konstatálnom kellett, hogy gyakorlatilag az égadta világon semmi, de semmi újat nem kínál ahhoz képest, amit a Corona és a Hargita soha véget nem érő időutazásain megszoktunk. Szó sincs modern, 21. századi kocsikról vagy decens WC-fülkékről, de felejtsük el a büfékocsit vagy a mozgóárust is.

Gyakorlatilag ugyanazt a szolgáltatást kapjuk, nagyjából ugyanannyiért és még időt sem spórolunk.

A Bécs és Kolozsvár között közlekedő InterRegio 143-as jelzésű vonat már megjelenésében is egy hibrid. A három vasúttársaság gyakorlatilag összerakott egy olyan tarka vonatot, mint amilyent a jó öreg Coronától már megszoktunk. Tudomásunk szerint a szerelvény összetétele változó, mindhárom társaság hozzájárul kocsikkal. Ugyanúgy vannak hatszemélyes – tisztességesen fűtött, kényelmes székekkel ellátott – fülkék, mint nyitottak, utóbbiakban legalább van lehetőség a telefonok feltöltésére (igaz, csak a kocsi két végében), az I. osztály pedig első látásra csak az ülésszövet mintázatában különbözött a többitől. 

A WC-k állapotában sem fedeztünk fel semmiféle osztrákságot: abban a vasúti kocsiban, ahová a jegyem szólt például egyáltalán nem volt víz vagy kéztörlő papír, nem beszélve arról, hogy az egyik fülkeajtót nem is lehetett rendesen bezárni. A legközelebbi WC-fülke mosdókagylója pedig tele volt hamuzva, de nyilván ebben sincs semmi újdonság. Sajnos.

Balkáni tempó 

Suhanásról szó sincs: a vonat fokozatosan lassul, ahogy a román határátkelőhöz közeledik, majdnem minden településen megáll – a teljes útvonalon 24-szer –, Biharkeresztesen pedig legalább egy órát vesztegel többek között a mozdonycsere miatt (később Váradon is). Budapestről Kolozsvárra így kereken 8 óra alatt lehet eljutni. Összehasonlításképpen: a Transilvania-vonat Kolozsvár és Nagyvárad között átlagban 48 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedik, míg Budapest és Bécs között 101 km/h-s átlagot mérnek. Ez van.

Összességében tehát elmondható, a Transilvania expressz ugyanaz a kicsit kopott, balkáni tempós járgány, amihez hozzászoktunk, szagról felismerjük, szó sincs lefóliázott ablakú railjet-ekről, ahol capuccinót szürcsölve szeljük a tájat mifelénk ritkán tapasztalt utazási komfortban.

„Lehet, hogy azt gondolták, jó lesz ez ide nekünk. De legalább hamarább el lehet jutni Bécsbe, mint Bukarestbe” – foglalta össze tapasztalatait kissé csalódottan az egyik utas, aki Kolozsvárra érkezésünk előtt épp arról tájékoztatott valakit telefonon, hogy késni fog a vonat.  

(Fotók: CFR/Facebook)