Ceausescu nyaral | A kép forrása a Román kommunizmus online fotótékája
Édes Erdély, hol vagyunk?
szabot
2018. október 19. péntek, 10:16
Ceaușescu a magyarok bőrén építgette a román nacionálkommunizmust, és reformok helyett szélsőséges nacionalizmussal takarózott, ahogy komolyabb válsághelyzetbe került.
Az erdélyi magyarság bármilyen rendszerben és körülmények között képes volt önmagát – főként intézményesen – újjászervezni, miközben saját történetét szenvedéstörténetként, illetve felülről gerjesztett konfliktusok sorozataként élte, írta meg – vázolta Novák Csaba Zoltán történész, szenátor azt három főbb szempontot, amellyel az erdélyi magyarság utolsó száz évét szokták megközelíteni.
 
Ő maga egyértelműen a legelső szempontból vizsgálja a korszakot, egy folyamatosan változó hatásokra válaszoló, de mindig megújuló építkezésként, jelezte szerda délutáni előadásán, amelyen a Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikáját Az erdélyi magyarság 100 éve sorozat részeként mutatta be ezúttal az EME kolozsvári székhelyének könyvtárában.
 
Novák Csaba Zoltán Kolozsváron
 
Novák Csaba Zoltán Kolozsváron | A kép forrása a szenátor hivatalos Facebook-oldala
 
Bizonyára nem a könyvtártól, de némileg papírízű előadásában Novák a romániai centenárium nemzeti kisebbségi szempontból legsötétebb negyedét, az 1965-89 közötti Ceaușescu-rendszert négy-öt kisebb korszakra osztotta fel. Az alapvető fordulat viszont már jóval korábban bekövetkezett: míg a '40-es évek második felében a román kommunista vezetés szőnyeg alá söpörte a magyar kérdést (a '47-48-as nemzetiségi rezolúció kimondta, hogy Romániában a nemzetiségi kérdés megoldódott), tíz évvel később, az 1956 utáni megtorlások során már világos, hogy a román állam nemzetbiztonsági veszélyként, kvázi ellenségként kezeli a magyar kisebbséget. Nicolae Ceaușescu ekkor már a Román Dolgozók Pártjának második embere volt. A párt irányítását 1965-ben, Gheorghe Gheorgiu-Dej halála után vette át, és át is nevezte Román Kommunista Párttá.
 

A Magyar Autonóm Tartomány pusztán egy rövid zárójel

a rendszer mindent egyéni szinten kezelni kívánó politikájában: 1952-1960 között az erdélyi magyarságnak csak egy része, a székelyföldi tömbmagyarság kapott kollektív jogot és státust, ezt is csak szovjet nyomásra. Eleve sajátos autonómia volt: magyar elit vezette, széleskörű anyanyelvhasználati jogokat biztosított, de valódi politikai és gazdasági autonómiája nem volt – vázolta a történész.
 
A román államhatalom belpolitikájában csak látszólag hajtotta végre a desztalinizációt, offenzív kisebbségellenes politikába kezdett, külpolitikájában pedig különutasként viselkedett már azelőtt, hogy Ceaușescu átvette volna a teljes hatalmat. Románia 1964-ben utasította el a Valev-tervet, amely a kelet-európai országok gazdaságait egyenként pár ágazatra szakosította volna, ezt a különutas irányt pedig továbbvitte a Ceaușescu-rendszer.
 
Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceausescu
 
Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu 1948 februárjában, a párt küldöttgyűlésén | A kép forrása a Wikipédia
 
Ugyancsak a Dej-korszak öröksége a nemzetiesítés az irodalomban és történetírásban, a magyar káderek visszaszorulása a nómenklatúrában (a közigazgatási és pártszervezetekben), a Magyar Autonóm Tartomány felszámolása, a Bolyai Egyetem beolvasztása a Babeș-Bolyai Egyetembe, a románosítás az oktatásban és a kisebbségi intézményrendszer leépítése.
 

A Ceaușescu-korszak az elején, 1965-67-ben

ideológiailag és gazdaságilag a Dej-rendszerrel szemben igyekezett magát meghatározni, és azzal konszolidálni a hatalmát, hogy kiszorította a Dej-garnitúrát. A rendszer ideológiai és gazdasági alapjait már ebben a néhány évben lefektették: a cél a nemzetgazdaság tervszerűsítése és a közigazgatás területi megszervezésének javítása volt.
 
Újragondolták a szocialista nemzetfogalmat is, amely az ötvenes években még kollektív entitásként fogta fel a társadalmi rétegeket és a nemzetiségi csoportokat, és ekként integrálta volna őket. A '60-as években Novák szerint nagy belső vita zajlott, ahol már csak egyéni integrációról beszéltek, és itt hangzott el az is, hogy egyes nemzetiségek hamarabb fognak integrálódni, asszimilálódni, mások később. Kollektív szintű integrációt, azaz sajátos jogi státust nem ismert el a román rendszer.
 
1966-ban és '68-ban is Székelyföldre látogat Ceaușescu, a pártvezetés gesztusokat gyakorol a magyarok felé, amelynek elitjét meg akarja nyerni valamelyest a saját, grandiózus társadalmi átalakítási tervéhez. A kisebbségi kérdés ebben a korszakban került vissza a politikai közbeszédbe.
 
Folytatódott viszont az egyházellenes propaganda, az irodalmi és politikai propaganda, de az '50-es évek brutalitásához képest már kifinomult eszközökkel: nem tartóztatták le az egyházi személyeket, inkább beépültek az egyházi szervezetekbe, és azok vezetését is igyekeztek ellenőrzésük alá vonni.
 

Mi történt 1968-ban?

  • Diáklázadások Párizsban,
  • új Európa-koncepció indult útjára Nyugat-Európában,
  • reformokat kért a csehszlovák pártvezetés, de a prágai tavaszt leverték a szovjet és kelet-európai hadseregek,
  • a Pink Floyd megírta a számát, amellyel a pszichedelikus rock kivált a beatből, vázolta Novák a nemzetközi kontextust,
  • Ceaușescu pedig a megyésítéssel elkezdte az ország átalakítását.
A megyésítés célja egyrészt az elitcsere volt, a Dej-nómenklatúra leváltása, gazdaságilag pedig kisebb, jobban irányítható egységek létrehozása, a területi fejlettség egyenlőtlenségeinek kiegyensúlyozása. Székelyföld gazdasági perifériaként és a magyar kérdés miatt merült fel, és bár létezett olyan terv is, amely a háború előtti négy székely megyét állította volna vissza, és olyan is, amely egyetlen Hargita megyében fogta volna össze Székelyföld zömét Maros megyén kívül, végül a ma is ismert Maros, Hargita és Kovászna megyei felosztást hajtották végre.
 
Nicolae Ceaușescu a kolozsvári Főtéren 1968-ban
 
Nicolae Ceaușescu a kolozsvári Főtéren 1968-ban | A kép forrása a Román kommunizmus online fotótára, 198/1968-os jelzet
 
Vagyis kompromisszum született a kérdésben: nem adták meg a magyaroknak, hogy egy nagyobb közigazgatási egységbe tömörüljenek, de nem is szabdalták szét őket apró megyékre. Kovászna megye a helyi társadalmi elit megmozdulásának eredménye, de nem ezt részletezte a történész, hanem a Csíkszereda és Udvarhely közötti mérkőzést afelett, hogy melyikük legyen a hargitai megyeközpont. 
 
Az udvarhelyszéki kötődésű Fazekas János (30 éven át volt tagja a párt Központi Bizottságának, 1955-65 között annak titkára) Székelyudvarhelynek szánta a szerepet, de a csíkiak utcára vonultak az ötlet ellen. Ez volt 1945 után az első olyan tömegmegmozdulás, amit nem a párt szervezett, jegyezte meg Novák Csaba Zoltán. Eljutottak Ceaușescuhoz is, aki 1968 januárjában közel 30 csíki atyafival ült le tárgyalni, és miután meghallgatta őket, azzal küldte haza, hogy szavaztassák meg otthon a kérdést. Mindenki tudta, hogyha szavazásra kerül a kérdés, a gyergyóiak úgyis eldöntik a kérdést Csíkszereda javára, és így is történt, mondta a történész.
 

A megyésítéssel szocialista típusú modernizáció kezdődött Székelyföldön is,

ahova az országos átlagnál ugyan kisebb volumenű beruházás érkezett, de a '40-'44 közötti magyar gazdaságfejlesztés mellett ez volt a legnagyobb beruházás Székelyföld modernkori történetében, és ez határozta meg a székelyföldi gazdasági életet még 1989 után is.
 
Ugyancsak 1968-ban találkozott a pártvezetés az erdélyi magyar értelmiség küldöttségével, ez volt az első ilyen találkozó 1956 óta, több mint 40 résztvevővel. Bár nem készültek közös stratégiával, az értelmiségiek szembesítették a pártvezetést az általuk fontosnak vélt problémákkal az oktatás, képviselet, jogi státus terén, és új intézményeket kértek.
 
Ugyanebben az évben alakult meg a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, amely nem párt, nem volt jogi státusa, de országos szintű struktúrát épített ki a megyékben, és „szakértői” anyagokat gyártott. Úgy fogták fel és úgy is működtették az első években, mint egyfajta közvetítő a pártvezetés és a magyar közösség között. Plenáris ülésein Ceaușescu személyesen is megjelent az első években, és finoman ugyan, de lehetett közösségi kérdéseket közvetíteni a párt vezetése felé, értékelte a történész.
 

1968-75 közötti korszak az intézményépítésé:

új kulturális központ, intézmények jöttek létre, mint a Kriterion könyvkiadó, A Hét folyóirat vagy a magyar adás. A politikai, gazdasági, sőt az államigazgatási szférában is többnyire számarányának megfelelően volt jelen a magyar közösség.
 
A magyar elit a két székely megyében addig nem létező lokális tudatot próbált kialakítani, a hargitaiságot és kovásznaiságot, de ezzel párhuzamosan helyi nemzetépítéssel is kísérleteztek Novák kutatásai szerint. Megerősítette, amit már Stefano Bottoni is hangsúlyozott, hogy a helyi elitek progresszív kultúra művelése címén igyekeztek továbbvinni a magyar kulturális örökséget, így keletkezett például a vásárhelyi Bolyai-kultusz.
 
Sikerült magyar középiskolákat újraindítani a magyarok által lakott megyék központjaiban, a szakoktatás területén viszont csak minimális engedményeket tesz a párt. Ezzel mesterségesen szorította ki a magyarokat bizonyos szakterületekről, ahol a '90-es évekre alulreprezentáltakká váltak.
 

A nemzeti kommunizmus kiteljesedése

az 1975-84 közötti időszakra esik, bár az ide vezető ideológiai fordulat már 1971-ben megtörtént, magyarázta Novák. Akkor a neosztálinista gazdasági irány győzött a román pártvezetésben zajlott vitában: az iparosítással, nehéziparral szemben alulmaradt az erőforrások egyenlő leosztásának az elve, az esetleges reformok. 
 
A pártvezetés teljes mértékben konszolidálta magát a megyésítéssel járó elitcserével, a mini „kulturális forradalom” viszont nem Ceaușescu 1971-es távol-keleti útjának közvetlen következménye, bár az ott tapasztalt személyi kultusz egyes elemei hathattak rá, véli Novák.
 
A városi és falusi települések arculatának átalakításáról, az úgynevezett szisztematizációról 1971-ben zajlott az első nagyobb vita, és ez már a társadalmi homogenizációs politikának a része, amelynek célja a minél egységesebb kultúrájú, mentalitású társadalom létrehozása volt.
 
Novák Csaba Zoltán kolozsvári közönsége
 
Novák Csaba Zoltán kolozsvári közönsége | A kép forrása a szenátor hivatalos Facebook-oldala
 
Szisztematizálás más szocialista országokban is létezett, de a magyarországi pártvezetés például ezt a magyar értelmiségi elittel való részleges kiegyezés alapján végezte. Romániában a '70-es években viszonylag visszafogottan zajlott, a '80-as években már durván, amikor mindent alárendeltek a gazdasági és ideológiai célkitűzéseknek.
 
1972-ben vezették be a káderrotációt: egy ember nem maradhatott egy adott vezetői pozícióban 3-5 évnél tovább, folyamatosan cserélgették a megyei és országos struktúrák vezetését, hogy senki ne építhessen ki lokális bázist magának, és hogy „frissítsék az állományt”.
 
1973-ban még inkább központosították a gazdaság irányítását, '74-ben papírtakarékosságot vezettek be, ez az első ilyen jellegű intézkedés a Ceaușescu-rendszerben. Ugyanekkor választották államelnökké Ceaușescut, innentől minden szál egyetlen hatalmi centrumban összpontosult.
 

1984-ben etnikai konfliktust rejtő fordulatot hajtottak végre a kisebbségpolitikában:

eltávolítottak minden olyan értelmiségit a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából, aki nem mutatott teljes lojalitást a kommunista párt iránt, mivel erőteljesebb nemzeti kötődést feltételeztek róluk. A közismerten leglojálisabb értelmiségi, az Igaz Szót harminc éven át főszerkesztő Hajdu Győző például levélben jelentett fel mintegy tíz, vezető pozíciójú értelmiségit és nómenklaturistát, akiknek szerinte megszűnt a lojalitása a pártvezetés iránt. Az MNDT elnöki tisztségét Gere Mihály, a Központi Bizottság tagja vette át, ettől kezdve megszűnt az MNDT közvetítői szerepe, kizárólag propagandaszerepet töltött be.
 
A központosított gazdaságszervezésbe kódolt közellátási zavarok a '80-as évektől jelentek meg, mégsem reformokkal reagált rá a romániai pártvezetés, mint ahogy Magyarországon vagy Csehszlovákiában. Ezt tetézte a kőolajválság a világgazdaságban: hiába gyártottak például világszínvonalú dízelmozdonyokat Craiován, ha az fenntarthatatlanul sok üzemanyagot fogyasztott, és nem tudták eladni.
 
Míg a '70-es évek elején Ceaușescu mai ésszel szinte felfoghatatlan diplomáciai sikereket aratott nyugaton (Amerikába látogatott, amerikai elnököt fogadott az országban, fogadta őt a brit uralkodó, stb.), a '80-as évek közepére nemzetközileg elszigetelődik. Ekkor szembesült az első zavargásokkal is: 1977-ben lázadással felérő sztrájkot rendeztek a Zsil-völgyi bányászok, 1987-ben Brassóban vonultak utcára a nehézipari munkások. 
 
Nicolae Ceausescu Szatmárnémetiben az 1970-es árvízkor
 
Nicolae Ceaușescu Szatmárnémetiben az 1970-es árvízkor | A kép forrása a Román kommunizmus online fotótára, 1/1970-es jelzet
 
A rendszer a krízisekre nem reformokkal, hanem figyelemeltereléssel reagált: szélsőségesen nacionalista diskurzussá mélyítette a románosítást erőteljesen magyarellenes propagandával. Ha maga a pártvezetés tartózkodott is a nyílt nacionalista propagandától, lehetővé tette az egyértelműen magyarellenes művek széleskörű terjesztését.
 
A korszakban tovább szűkítették vagy szüntették meg a nemzetiségi intézményeket, vagy propagandagépezetté alakították őket. A korábban bevett együttélő nemzetiségek kifejezést a magyar és német nemzetiségű román dolgozók kifejezésre cserélték a hivatalos retorikában, végül betiltották a magyar és német településnevek használatát. A történész szerint ez a trend etnikai konfliktust kódolt a rendszerbe, amely végül 1990 márciusában robbant ki Marosvásárhelyen.
 

Az erdélyi magyar elitek két generációját

különbözteti meg Novák Csaba Zoltán, aki hangsúlyozta, hogy az egyetlen érdekérvényesítési csatorna a Román Kommunista Párt volt. A '68-asoknak nevezett (mert pályafutásuk akkor csúcsosodott ki) csoport tagjai benne voltak a politikai és kulturális intézményrendszer vezetésében, a nómenklatúrában. Ide tartozik Király Károly, Sütő András, Domokos Géza, Hajdu Győző, Bodor Pál, Gere Mihály, Fazekas János, Huszár Sándor. Ezt a generációt 
  • egyfajta párthűség vagy ideológiai hovatartozás jellemezte, ugyanakkor közösségszolgálati tudat is, amely visszavezethető a két világháború közötti népszolgálati ethoszra;
  • a román nemzetépítésben, majd kifejezetten vele szemben visszatért a helyi önazonosság-építéshez, amíg létezik ehhez kisebbségi intézményi háttér, kulturális és honismereti mozgalom;
  • jó pozíciókkal rendelkezett a pártban: KB-tagok vagy póttagok, képviselők a Nagy Nemzetgyűlésben.
Viszonylag békés az az időszak, amíg a pártvezetés megengedi ezt a fajta kettős identitást, de a '80-as években kenyértörésre viszi a dolgot, amelyre a magyar vezetők három személyes választással reagálnak.
  1. Ellenállás: Király Károly az egyedüli, aki nyíltan disszidens szerepkört vállalt, Novák etnikai disszidensnek nevezte, mert nem az ideológiát bírálta, hanem a nemzetiségi politikát.
  2. Visszavonulás: Sütő András az ellenállás és a visszavonulás között helyezhető el, és nemcsak visszaemlékezéseiből, hanem titkosszolgálati dossziéiból is megállapítható a történész szerint egyfajta belső átalakulás, önkritika. A visszavonulás a nyugdíjazás kivárását (Fazekas János), Magyarországra távozást jelentett több személy esetében is, de ha kellett – tiltakozni például magyarellenes mű miatt –, akkor ők is mozgósították magukat, miközben akkoriban egy tiltakozás aláírása is veszélyeztette az illető egzisztenciáját.
  3. További együttműködés a párttal: ez volt Gere Mihály választása, aki nómenklatúristaként szolgálja tovább a pártvezetést '89-ig, a forradalom után még börtönben is ült néhány évet. Novák természetesen ide sorolta Hajdu Győzőt is. A történész a szocializációs hátteret, a közösségi kapcsolatokat, a megélhetést és a román titkosszolgálattal való összefonódás miatti zsarolhatóságot említette annak okai között, miért választották páran az együttműködés folytatását, illetve az egyéni ambíciót Hajdu Győző esetében, aki 1984-ben örökölte meg az összes olyan funkciót, amellyel addig Sütő András rendelkezett.

Az elit másik, párton kívüli csoportja 

a '70-'80-as évekhez tartozik, sokan közülük Bretter György tanítványai, akik új filozófiai nyelven nyilvánultak meg, a kulturális intézményrendszer nehezen integrálta őket, ha egyáltalán, a nómenklatúrában pedig semmi esélyük nem volt, hiszen az már a régi generáció tagjait is fokozatosan kiszorította.
 
Emiatt fokozott önszerveződés jellemezte őket, ők alakították ki a saját kereteiket (Limes Kör Sepsiszentgyörgyön, Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport Csíkszeredában), hozzájuk kapcsolódnak az első szamizdatok Romániában (a nagyváradi Ellenpontok). A fontosabb erdélyi városokban tevékenykedő értelmiségi körök között a '80-as években már csak Domokos Géza, a Kriterion vezetője tartotta a kapcsolatot, a történész szerint pedig nem véletlen, hogy az RMDSZ erre a hálózatra épült fel nagyon gyorsan, már 1990 januárjában.
 
Disszidens szövegeikben számonkérték a párt döntéseit, érdekérvényesítésre nem a párt csatornáit, hanem a nemzetközi fórumokat használták, amelyekben felértékelődött Magyarország szerepe.
 

Magyarország és Románia viszonya

felértékelődött ebben a korszakban, magyarázta Novák. 1956 után defenzív szerepbe került a magyar külpolitika, Kádár János 1958-as látogatása ennek jegyében zajlott. A magyar pártvezetés lenyelte az egyetemegyesítést, az intézmények összevonását, később a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését.
 
A '60-as évek magyar tapogatózása a mosolydiplomáciában fejeződött ki: úgy vélték, ha jó kapcsolatokat alakítanak ki a szomszédos országgal, az kihat a kisebbségpolitikára is. A történész szerint erről szóltak a '66-os, '72-es, '77-es találkozók azzal az elképzeléssel, hogy a kisebbségek hidat képeznek az anyaország és többségi államaik között.
 
A diplomáciai iratokból viszont az derült ki, magyarázta Novák, hogy a találkozók megállapodásaiból elenyészően kevés teljesült. A magyar diplomácia felismerte, hogy nem tudott előrelépni, nem nyíltak a kapuk, sőt a '70-es évektől eldurvult Ceaușescu magyarságpolitikája. Ebből Kádár János belátta a kudarcát, és az 1977-es debreceni, illetve nagyváradi találkozó után többé már nem volt hajlandó személyesen találkozni. Sőt már '77-ben azt kérte, hogy ne Ceaușescuval egy szállodában szállásolják el, vagyis egy esetleges informális találkozónak sem adott már esélyt.
 
 
A román fél ennek ellenére két-három évenként próbálkozott közös találkozót összehozni, de Kádárék már a mosolydiplomácia szintjén sem voltak hajlandók igazolni a jószomszédi viszonyt sem a Szovjetunió, sem a nyugati országok előtt. Kádár részben megadta magát a magyarországi értelmiség és közvélemény nyomásának, és engedélyezte a magyar diplomáciának, hogy emberjogi kérdésként tematizálja az erdélyi magyarság helyzetét, jogfosztását a nyugati intézményekben.
 
Utódja, Grósz Károly 1988-ban úgy vélte, van még esély tárgyalni, és Aradon találkozott Nicolae Ceaușescuval, de a találkozó kudarccal végződött. A magyar diplomácia már a '80-as évek közepétől úgy beszélt a belső iratokban a román kapcsolatról, hogy annak normalizálódása már csak egy Ceaușescu utáni korban képzelhető el, magyarázta a történész. A két ország kapcsolatának a menekültkérdés is kényes része lett, miután ezrek, majd tízezrek hagyták el Romániát legálisan és a zöldhatáron át is.
 

Mennyire kezelte biztonságpolitikai kérdésként a román állam a magyar kérdést?

Amíg le nem zárultak a párizsi béketárgyalások, addig egyértelműen akként kezelte a magyar és a zsidó kisebbség ügyét is: hazaárulási perben bebörtönözték az összes, a Magyar Népi Szövetségben vagy a kommunista pártban tevékenykedő, baloldali aktivistát, nómenklaturistát, akiknek bármilyen közük volt a párizsi béketárgyalásokhoz vagy a magyar diplomáciához (Balogh Edgár, Csőgör Lajos generációját), illetve az MNSZ legtöbb vezetőjét (Kurkó Gyárfás, Márton Áron).
 
A Szovjetunió propagálta internacionalizmus korában, az '50-es években nem jelenik meg biztonságpolitikai kérdésként, de 1956 után megváltozott a többség és kisebbség viszonya. A román pártvezetés az 1956-os inkább passzív, de szimbolikus magatartásból azt szűrte le, hogy a magyar közösség az autonómia ellenére is inkább az anyaországhoz kötődik. A magyar nacionalisták csoportjának zömében az állambiztonság által kreált veszélye határozta meg a '60-as évek intézkedéseit:
  • új szintű ügynökhálózat épült ki a magyar közösség körében, hogy feltérképezze annak állapotát;
  • az azonos, szocialista táborban lévő, úgymond baráti Magyarországra is dobott át ügynököket 1965-től, mert Magyarországot is veszélyként kezelte arra hivatkozva, hogy táplálja az erdélyi magyar nacionalizmust, és külpolitikailag túl közel áll a Szovjetunióhoz, és közösen felléphetnek Románia ellen.
A '70-es években megroppant a pártvezetés bizalma a kulturálisan integrált elittel szemben is, tagjai (Sütő, Domokos) ellen tucatjával nyitották a megfigyelési dossziékat. A titkosszolgálat 1985-ben hozta létre a külön magyar ügyosztályt, a III. B ügyosztályt, amelynek nagyon sok megyei anyagja létezik és kutatható, hívta fel rá fiatal kollégái figyelmét a történész.
 
Az ügyosztály elemzéseiből a veszélyérzékelés három szempontja olvasható ki, magyarázta Novák:
  1. a határmentiek különös veszélyt jelentenek a magyarországi vagy más szomszédos ország médiájának fogyasztása, a személyes kapcsolatok és a kishatárforgalom miatt;
  2. szórványban és Belső-Erdélyben azt érzékelték veszélyként, hogy világi vagy egyházi vezetők körül alakulhatnak ki „ellenséges csoportok”;
  3. tömbmagyar vidéken pedig magyarországi hatásra akár tömegmegmozdulás kockázata is fennáll.
Az etnikai konfliktus veszélyének bemutatását Novák Csaba Zoltán a sorozat következő előadása számára előlegezte meg, amelyet november 14-én Nagy Mihály Zoltán tart majd a rendszerváltásról Temesvártól Marosvásárhelyig. A nyolcvanas években csúcsosodott, a nyílt asszimilációra törekvő korszak viszont olyan maradandó társadalmi, gazdasági, demográfiai folyamatokat indított el, amelyek hatásai ma is tartanak, ez is a mi örökségünk, hangsúlyozta a történész. 
 
De már akkor is volt olyan román értelmiségi, mesélte, aki felismerte és akit bántott, hogy ő ennek az asszimilációnak az eszköze, a rendszer alkatrésze. Például Novák Bukarestből Nyárádszeredára kinevezett matematikatanára, akivel akkoriban alig tudtak értekezni, mert egyik sem tudott a másik nyelvén. 1990 első hónapjaiban, már Bukarestbe visszaköltözve az illető levelet írt a központi román sajtónak a frusztrációjáról, hogy a román állam őt eszközként használta egy közösség rákényszerítésére, hogy az az élet minél több területén adja fel az anyanyelvét, és másik nyelvet használjon. Felkérte a román közvéleményt, hogy fejezze be a szeparatizmusról szóló propagandát, mert a magyar közösség itt jogosan próbálja visszaépíteni a korábban leépített intézményeit. Interjút viszont már nem adott történésszé vált volt diákjának, ahogy senkinek sem, osztotta meg zárásként kutatási frusztrációját Novák Csaba Zoltán.
comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/28556
Egy új törvénytervezet olyan területeket adna át az egyházaknak, melyek soha nem álltak egyházi tulajdonban. Az erdészeti szakszervezetek tiltakoznak.
A román miniszterelnök asszony olyat mondott, hogy a Brüsszelben ücsörgő politikusok leestek a székről.
Lehet, hogy nem is akkora pótcselekvés az RMDSZ centenáriumvégi pótcselekvése.
A szerző szerint van abban valami, hogy aki nem megy el szavazni, az ne ugráljon utána az utcán. A megoldás? A kötelező voksolás, persze.
Lezárták a csendőrök elleni eljárást, a bírságokat már korábban érvénytelenítették, az SZNT pedig nem nyújt be fellebbezést.
Megnéztük az idegenforgalmi minisztérium legújabb turistacsalogató videóját, de fogalmunk sincs, mi célból készülhetett.
Hétfőn nem tudott megjelenni a bíróság előtt, mivel baj van a gerincével.
Az Osztrák-Magyar Monarchia egykori fürdővárosát felterjesztenék az Európa legszebb termálfürdőit összesítő UNESCO-listára.
Álfogorvost buktatott le egy anyuka Suceaván. A durva az, hogy egy négyéves gyermek életét veszélyeztette.
Persze csak szőr mentén: hogy jelenlétével a Szacsvay-szobornál miért tolta az RMDSZ kampányszekerét.
Ha az illetékesek adót vetnének ki a román politikai elit ostobaságára, azonnal megtelne az államkincstár.