Fotó: Szabó Tünde
Bocsáss meg, Ginsberg
Szerző: Papp Attila Zsolt
2018. szeptember 29. szombat, 10:45
Nemzedéki csalódások és elégtételek, a politikusi és a költői létforma különbségei, Erdély mint képzelt és lehetséges közös haza: nagyinterjúnk az RMDSZ egykori elnökével.

Markó Béla, miután visszavonult az aktív politizálástól, újult erővel és lendülettel tért vissza az irodalomba. Legújabb verseskönyve Bocsáss meg, Ginsberg címmel jelent meg a Kalligram kiadónál. Fülszövegében ez áll: „Markó Béla új verseskötete a szembenézés könyve. Számvetés, személyes és közösségi leltár – önfelmentés nélkül.”

Ki az, akitől bocsánatot kell kérnie, miért van hiányérzete politikusként, hogyan kanyarodott vissza a magánéleti lírától a közéleti költészetig, és miért hisz még mindig – minden illúzióvesztés ellenére – nagyon erősen Erdélyben? Markó Bélával a gyergyószárhegyi írótáborban beszélgettünk.

 

Miért kellene megbocsátania Ginsbergnek és kinek?

Ginsberg ebben az esetben nem egyetlen személyt jelöl, persze rendkívül jelentős költő volt, egy nemzedéknek, a beatgenerációnak az emblematikus figurája meg a közös ars poeticájuknak, az Üvöltésnek a szerzője – de ez a bocsánatkérés valójában ifjúkori önmagunkhoz szól, beleértve engem is.

Mi nem is tartoztunk a Ginsberg-generációhoz, az egy korábbi nemzedék volt, az ötvenes években született az Üvöltés is, én pedig a hatvanas évek végén, '68-ban olvastam, akkor voltam 17 éves, és akkoriban jelent meg ezen a címen egy beatköltészeti antológia Magyarországon. Minket ennek a nemzedéknek a szabadságvágya és konvencióromboló indulata érintett meg.

Azért fogalmazok így, mert a költészeteszményem sosem volt az, amit az Üvöltés képviselt, de a benne kifejeződő lázadás szelleme megfogott.

Mi 1968-ban kaptunk egy óriási lendületet, azáltal, hogy akkor volt a prágai tavasz, a párizsi diáklázadások, azelőtt néhány évvel indult a Beatles is, és akkor tetőzött maga az egész beatmozgalom, ennek a hatása eljutott hozzánk, még egy nagyon zárt diktatúra körülményei között is.

Elhittük, hogy le lehet bontani egy rossz rendet és fel lehet építeni helyette egy másikat, egy jobbat. Ez néhány év alatt illúziónak bizonyult, természetesen – viszont 1989-ben tényleg megkaptuk ezt az esélyt, és azt gondolom, hogy éltünk is vele, én magam is.

Viszont utólag mégiscsak azt látom, hogy ez a generáció is beilleszkedett, ennek a generációnak a tagjai is politikusokká váltak, a szó minden értelmében, és ezt próbáltam én ebben a versben és ebben a könyvben felülvizsgálni.

 

De mi ezzel a baj? '68 is „politikus” mozgalom volt, a szó tágabb értelmében…

Persze, hiszen meg akart változtatni egy társadalmi berendezkedést, más erkölcsi értékeket akart előtérbe helyezni. Ennek a lázadásnak nyilván nem egyfajta politikai programja jutott el hozzánk, hiszen egy egészen más világban éltünk, hanem ez a nyers, darabos szándék, hogy le kell bontani azt, ami körülöttünk van.

Ma azonban azt látom, hogy míg 1989-ben mi valami romantikus – és valószínűleg naiv – indulattal vágtunk bele a politizálásba és egy másfajta rendszer, egy demokrácia felépítésébe, mára ez megváltozott, ma a politika mesterség.

Ráadásul a demokrácia is meglehetősen ingataggá vált itt, Európának ebben a részében mindenütt. Egyre erősebb az autoritárius berendezkedés iránti vágy – ezt még a fiataloknál is látom, köztük is erősebb lett egyfajta rendpárti szellemiség.

És ezért valamilyen kritikát meg kell fogalmaznunk önmagunkkal szemben, még akkor is, ha egyébként nem gondolom, hogy amit tettünk, az rossz lett volna. De nem fejeztük be rendesen ezt az építkezést.

 

Nem lehetséges, hogy ez a fiatalok körében is tapasztalható, megnövekedett „rendpárti” igény valamiféle reakció arra, hogy illúziónak bizonyult az a fajta gondolkodás-, élet- és szemléletmód, amely '68-ban jutott kifejeződésre?

Nem tudom. '68-at mi kamaszként éltük meg, én, mint mondtam, 17 éves voltam, ez nyilván másként érintett bennünket, mint az utánunk jövő generációkat, amelyek már csak történelemként szemlélik. Őket azonban megérinthette az, ami 1989-ben történt, és nem hiszem, hogy megállná a helyét az analógia, miszerint ők ugyanúgy vesztették el az illúzióikat, mint a mi nemzedékünk 1968 után, amikor még itt, Romániában is úgy tűnt egy egészen rövid pillanatig, hogy megváltozhat minden.

Szerintem 1989-ben olyan magasra állítottuk a mércét, hogy valószínűleg mi magunk sem tudtunk megugrani, és egyfajta kiábrándulásnak ez is lehet az oka.

 

Térjünk vissza kicsit az illúziókra, meg arra, hogy miként élték meg az itteni fiatalok '68-at. Ez az év egyszerre jelenti a párizsi diákmegmozdulásokat és a prágai tavaszt – csakhogy míg Párizsban a lázadó diákok Lenin- és Mao-képeket aggattak a Sorbonne falára, a francia értelmiség egy jelentős része pedig erősen szovjetbarát nézeteket vallott, Prágában a szovjet és más „baráti” tankok verték le a forradalmat.

Ez így igaz. És hozzánk nem is annyira '68 politikai üzenete jutott el Nyugatról, mint inkább az azt megelőző beatkorszak hatása, akár zenéről van szó, akár költészetről. Vagyis a divatjelenségek, a szó szoros értelmében is, hiszen akkor változott meg radikálisan a fiatalok öltözködése vagy hajviselete, azzal szembesültek az iskolás gyerekek, hogy nem szabad a lányoknak miniszoknyát viselni, a fiúkat pedig arra akarják kényszeríteni, hogy levágják a hajukat.

Ezek látszólag külsőségek, melyek akár parodisztikusnak is tűnhetnek, mégis többnek bizonyultak annál. Volt egy társadalmi rend, egy bevett viselet, mi például még egyenruhát viseltünk az iskolában…

 

Gyerekkoromban, a nyolcvanas években még mi is.

Nekem egyébként semmi kifogásom az egyenruha ellen, ha az nem felülről jövő kényszer, hanem az iskolák döntik el saját hatáskörükben, hogy lesz saját egyenruhájuk – de ez akkor nem így működött. A bal karunkon, a zakón sorszámot viseltünk, tehát meg voltunk számozva, hogy ha valamit, valahol elkövetünk, akkor azonosítani lehessen bennünket.

Az öltözködés tehát nemcsak divat volt, hanem annak a jelzése is, hogy kilépünk ezekből a keretekből – és különösen a zene jelentette ezt, nem véletlen, hogy a Beatles és néhány akkori együttes örök életűnek bizonyult, az újabb nemzedékek is szívesen hallgatják.

Politikai ellentmondások valóban léteztek, hiszen a párizsi diáklázadások baloldali mozgalmak voltak, és bár a prágai tavasz sem volt jobboldali, ez föl sem merülhetett ebben a térségben, de meg akarta reformálni a szélsőséges, kommunista diktatúrát, és valamiféle reformkommunizmust bevezetni.

 

Tehát azt a diktatúrát, amellyel a párizsi szélsőbalos diákság és értelmiség egy része szimpatizált.

Egy részük valóban szimpatizált. De közös gyökereik mégiscsak lehettek ezeknek a mozgalmaknak: úgy, ahogyan a művészeti törekvések is begyűrűztek mindenhová, szerte a világon, még a nagyon zárt határokon át, hozzánk is eljutottak, és magának a változtatásnak az igénye is általános lehetett.

Ilyenkor pedig, amikor fellép egy nagyon erős változásigény, ugyanolyan esélyei vannak a szélsőbalnak, mint a szélsőjobbnak arra, hogy magához vonzza a fiatal generációt.

Hozzánk ez a reformigény legyengített formában jutott el, még Magyarország és Románia között is különbség volt e tekintetben, mert Nicolae Ceauşescu néhány évig a liberalizálódás ígéretét kínálta.

 

Ellentétben például a többi szocialista országgal, Románia nem vonult be Prágába.

Pontosan. De akárhogy is gondolok vissza azokra az évekre, minket akkor már nem tudott becsapni a Ceauşescu-rendszer, mert igaz ugyan, hogy a magyar intézmények kibővültek, új lapok, új intézmények jöttek létre, mint például a Kriterion kiadó, meg egyáltalán lazult a szorítás, de ami a magyar közösség helyzetét illeti, alapvető változás nem történt. Nem emlékszem arra, hogy hittünk volna a Ceauşescu-féle liberalizálódásnak. A román értelmiségnek viszont volt egy jelentős része, amely ezt néhány évig elhitte; persze, mi is próbáltunk élni a megnövekedett lehetőségekkel.

„hihetetlenül messze van már a remény, / hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat” - Bocsáss meg, Ginsberg. Prága, 1968, Ladislav Bielik fotója

Érződött mindenhol egyfajta nyitás, ami aztán nagyon hamar, 1972-73 körül le is zárult, és Ceauşescu meghirdetett egy új kultúrpolitikát, ami a kínai kulturális forradalomra emlékeztető irány volt. Úgyhogy Romániában talán ennyi volt '68 ideológiai üzenete: valamiféle reformot, egy liberálisabb szocializmust megvalósítani – a legvérmesebb remények is nagyjából eddig terjedtek.

 

A Bocsáss meg, Ginsberg című versnek az az alapgondolata, hogy az egykor oly lelkes szabadságszerető fiatalok idővel beilleszkedtek, részeivé váltak a társadalmi struktúráknak, megkötötték a kompromisszumaikat, politikusok, intézményvezetők, közéleti szereplők lettek. A kérdés az, hogy történhet-e ez másként egyáltalán?

Van az a mondás, miszerint aki fiatalon nem forradalmár, az nem is fiatal igazán…

 

Meg az is, hogy aki harminc éves kora alatt nem liberális, annak nincs szíve, aki harminc fölött nem konzervatív, annak nincs esze.

Igen, ennek mindenféle variációi vannak, de a lényege az, hogy az ifjúkornak a velejárója a lázadás, az idősebb kornak pedig a megfontolt, mérsékelt életvitel. Amit a könyvben, de különösen a címadó versben megírtam, az persze vonatkozik a költészetre is, de még inkább az életvitelre, politikára, politikusi attitűdre – én ezt tapasztaltam meg mint illúziót, majd illúzióvesztést.

Nem gondolom azt, hogy én magam és azok a kollégáim, akik értelmiségiből hirtelen politikusokká váltunk, képmutatók lettünk volna, mert felvettük az öltönyt és a nyakkendőt – amit én azelőtt egyébként utáltam, egy évben legfennebb egyszer-kétszer viseltem –, meg hogy megtanultunk diplomatikusan viselkedni, tárgyalni, megtanultuk, hogy mi a protokoll – ezek mind munkaeszközök, nem több és nem kevesebb.

Az a kérdés, hogy sikerült-e ezekkel az eszközökkel egy másfajta berendezkedést kialakítani. Nekem ma is elégtételem az, amit a politikában meg tudtam valósítani, de ugyanakkor elégedetlenség is van bennem azzal kapcsolatban, ami történt.

Mert amikor illúzióról és értelmiségi naivságról beszélek, arra gondolok, hogy mi azt a rendszert, amelyben 1989-ig éltünk (és mást nem is ismertünk), úgy szemléltük, mint valami balesetet, devianciát, ami nem követi semmiféle törvényszerűségét az emberi társadalom fejlődésének. Egyszerűen csak ráerőltettek egy eszmét államokra, országokra, nemzetekre. Aztán '89 után lassan-lassan rá kellett jönnöm, hogy kezd ismétlődni a történelem.

Természetesnek kezdjük elfogadni, vagy ha nem is fogadjuk el, de tény az, hogy a titkosszolgálatok beleszólnak az életünkbe – nekünk a legnagyobb szörnyűség az életünkben a kommunista titkosrendőrség, a Szekuritáté léte és jelenléte volt –, hogy előjönnek ismét a régi intézmények, a régi veszélyek.

Ez számomra óriási kiábrándulást jelent, főleg, amikor azt látom, hogy a fiatalok közül is nagyon sokan ezt magától értetődőnek tartják, még ha nem is magát a titkosszolgálat mindenütt jelenvalóságát, hanem mindazon folyamatokat, amelyek ebből következnek.

 

A politikusi szerepről eszembe jut egy idézet A verseny című versből: „Markó Béla miniszterelnök-helyettes is / megkóstolta az óriás gulyáslevest. Véleménye szerint: »Nagyon finom!«” Ez az egyetlen nyílt utalás a könyvben a korábbi politikusi szerepvállalásra, mégpedig jócska öniróniával.

Én úgy fogtam fel a politikusi szerepet, mint – és értse jól mindenki, amit mondok – valamiféle katonáskodást. Mint amikor egyenruhába öltözik az ember (az előbb beszéltem öltönyről, nyakkendőről), és attól kezdődően más szabályok szerint létezik, aláveti magát egy kollektív akaratnak. Nem írtam verset tíz-tizenöt éven át, de ez nem azt jelenti, hogy azalatt ne éreztem volna úgy, hogy teljes életet élek, mert a politikusi szerep kitöltötte az életemet. Bár nyilvánosan nem fogalmaztam meg ezt, de akkor is tudtam – és ezt egyébként mindenkinek ajánlanám, aki politizál – bizonyos fajta iróniával nézni önmagamra.

Néha, amikor diplomatákkal, külföldi miniszterelnökökkel, államfőkkel ültem egy asztalnál és tárgyaltam velük, nem az jutott eszembe, hogy „Jézusmária, milyen nagy ember lettem én”, hanem az, hogy „Jézusmária, hogy kerültem én ide?”

Ezt a képességünket, hogy kívülről is tudjuk szemlélni önmagunkat, meg kellene őriznünk akkor is, amikor politizálunk.

Persze, ettől még nagyon is komolyan vettem a politikát, és azt gondolom, hogy meg is tanultam. A politikusi léthez nemcsak képesség, hanem megszerzett tudás is kell: hogyan kell politikai szövegeket megírni, nyilatkozatokat, egyezményeket megszövegezni, törvényszövegeket megfogalmazni, mire kell vigyázni, végiggondolni, minek mi lehet a hatása. Tudni kell, hogy például egy törvényszöveg hogyan alkalmazható a valóságban vagy hogyan magyarázható félre. Ilyen szempontból az írói, költői tevékenység nincs is olyan messze a politikusitól.

 

Ez a másfél évtizednyi kimaradás, ami az írást illeti, pusztán idő- és energiahiány miatt következett be, vagy inkább arról van szó, hogy az a típusú gondolkodás, amely a versírásra való ráhangolódáshoz szükséges, nehezen egyeztethető össze a politikai gondolkodással?

Egyértelműen a másodikról van szó. Nagyjából tizenöt évig alig, ezen belül mintegy tíz évig pedig egyáltalán nem írtam irodalmi szöveget, sem verset, sem esszét, sem mást. Mert a kétfajta szemlélet- és gondolkodásmód tényleg különbözik egymástól.

Markó Béla irodalmi estje a kolozsvári Bulgakovban. Fotó: Szabó Tünde

Az mese, hogy ha van egy szabad órám, akkor leülök és írok még két strófát, mert politikusként az ember reggeltől estig és estétől reggelig politikai megoldásokon töri a fejét. Vagyis ha nem alszol, akkor attól nem alszol, mert valamit nem tudtál megoldani, és ha éjjel megébredsz, akkor azon töprengsz, hogy mi lesz az oktatási törvény valamelyik cikkelyével, miközben költőként és általában művészként úgy látsz, úgy nézel a világ dolgaira, hogy abból lehet-e vers, lehet-e mű – én legalábbis ezt csak így tudom szemlélni.

 

Számomra úgy tűnik, hogy a politika élvonalából való visszavonulás után a markói lírában eleinte megjelentek a magánéleti témák, a meditatívabb hangoltságú motívumok (mint például a kert, a szerelem), az utóbbi években azonban – különösen a Csatolmány, a Kerítés és a Bocsáss meg, Ginsberg kötetekben – ismét előtérbe kerültek a közéleti, politikai témák. Mi történt?

Igen, ez tökéletesen így van, és készséggel beismerem, hogy miután ismét intenzívebben kezdtem verset írni, eleinte azt írtam meg, ami addig hiányzott – no, nem az életemből, mert magánéletem nekem is volt, hanem az erre való reflexió, mert az tényleg nem fért már bele a mindennapjaimba.

Másrészt nagyon sok szonettet írtam, és ez jó visszaút volt a költészethez, mert ezt a mesterséget nem felejtettem el. A szonettírás olyan, mint a kerékpározás, ha egyszer megtanultad, nem felejted el, kis bizonytalankodás után ismét könnyű belejönni.

És volt egy harmadik ok is – és ezt vehetjük ismét önkritikának –, hogy zavart, ha az irodalmat összekeverem a politikával.

A magyar költészetben nem jó ajánlólevél, ha valaki politikusként verset ír, még akkor sem, ha az eredeti hivatása az irodalom volt. Őszintén szólva, én sem lennék különösebben kíváncsi, hogy egy politikus milyen verseket ír.

Ezért aztán próbáltam elfelejteni, hogy nekem közel két évtizedig volt egy másik mesterségem, és tudatosan választottam külön a verset és a politikai-közéleti reflexiót.

Végül, amikor már úgy véltem, hogy sikerült bejárni ezt a visszautat az irodalomhoz, rá kellett jönnöm, hogy mindannyian hozott anyagból dolgozunk, azt írjuk meg valamiképpen, amit megéltünk – és én nem tudom elfeledni a politikával töltött éveket, nem is szabad. Azelőtt publicisztikát sem igen írtam, ma már szívesen írok, olyan közéleti problémákról, amelyek engem izgatnak. Esszét is többet írok, mint annak idején, és igen, a versbe is beviszem a közéleti-politikai indulatokat.

Azt viszont tudom, hogy ez veszélyes terep, mármint esztétikai szempontból. Ezért úgy vélem, hogy amit újságcikkben meg lehet írni, azt ne versben írja meg az ember.

 

Nem annyira szokatlan azért ez az életpálya, hiszen a rendszerváltás környékén elég sok íróból lett politikus.

Igen, és voltak, akik ettől még írók maradtak, de olyanok is, akik ezáltal felszámolták az írói mivoltukat. Jelentős példái vannak a politikussá vált értelmiségi típusának, Václav Haveltől Göncz Árpádon át Csoóri Sándorig vagy Csurka Istvánig – jutott belőlük mindegyik politikai oldalra.

 

Ismét idézek, ezúttal egy gyerekkori témájú versből: „Miért nincs itt a haza, ahol mi vagyunk, / és miért nem vagyunk ott, ahol a haza van.” Hol van a haza mostanság?

Attól tartok, hogy a szó teljes értelmében sehol. Ez egy drámai kérdés számunkra: hogy van-e nekünk hazánk. A mai Magyarországot a szó szoros értelmében azért nem tekinthetjük hazánknak, mert nem ott születtünk, nem ott nőttünk föl, nem ott élünk. Romániát meg azért nem, mert ez az állam, hogy ne az országról beszéljek, mindmáig nem kezeli úgy a magyarokat, mint egyenrangú polgárait.

Szárhegyi Írótábor, 2018, az asztalfőn Markó Béla

Voltak olyan pillanataim, bevallom, és nem is bánom ezeket a pillanatokat, amikor úgy éreztem, hogy hazámmá tud lenni ez az állam, amikor olyan helyzetben voltunk politikailag, hogy viszonylag lassan, de lépegettünk előre az egyenjogúság irányába – de ma sem állíthatom, hogy máris hazánknak érezhetjük minden szempontból Romániát.

Persze mondhatok szellemi-kulturális metaforákat, mint például Erdély. Erdélyt a hazámnak tudom érezni, bár nem önálló politikai entitás.

 

A hazafogalomnak feltétlenül köze kell legyen az önálló állami léthez?

Nem feltétlenül. Hirtelen eszembe jut a népdal, hogy „Erdővidék az én hazám”; ráadásul Erdővidék tényleg az apám szűkebb hazája volt, és én is szorosan kötődöm Háromszéknek ahhoz a részéhez, tulajdonképpen egész Háromszékhez. Így is lehet értelmezni a haza fogalmát, és ilyen értelemben nekünk is van hazánk.

Voltak olyan illúzióink is, hogy Európa a mi hazánk, hogy azzá válhat.

Ez szép jövőkép, de egyelőre nem látszik megvalósulni, másrészt pedig azt hiszem, hogy túl nagy entitás ez a majdani egységesülő Európa – mert én azért hiszek abban, hogy arrafelé tartunk –, túl sokféle, túlzottan tagolt. Ezen belül kéne választanunk magunknak egy kisebb hazát.

 

Ha már Erdélynél tartunk: ez az Erdély, ami a hazánk lehetne, azonos a valóságos Erdéllyel, a maga mindennap megtapasztalható, konkrét társadalmi realitásaival, etnikai viszonyaival, jelenlegi állapotával – vagy inkább egy vágykép? A létező Erdély egybeeshet a mitikus Erdéllyel, van esélye egy olyan erdélyiségnek, amit annak idején például a transzszilvanisták elképzeltek?

Én az utóbbi időben nagyon erősen Erdély-párti vagyok.

Az erdélyiség mint múlt és mint lehetséges jövő számunkra nagyon fontos érték, ami abból származik, hogy ez egy olyan multikulturális közeg, ahol mindenkinek megvan a maga különálló nemzeti identitása, de ugyanakkor van valami közös nevező is.

Nem merném azt állítani, hogy ez feltétlenül megvalósulhat a jövőben, bár minden módon erre kellene törekedni, de sajnos, legalább akkora esély van arra is, hogy fokozatosan kiszoruljunk innen, eljelentéktelenedjünk, és oda jussunk, hogy Erdély már nem a miénk, csak az emlékeinkben. Igen, ez egy képzelt Erdély, egy volt-Erdély, annál is inkább, mert a mai Erdély mást jelent a magyaroknak, mint a románoknak.

 

Főleg a centenárium évében…

Tulajdonképpen párhuzamosan, két külön Erdélyben élünk, elég csak arra gondolnunk, hogy amit ők Kolozsváron Napoca utcának hívnak, azt mi Jókai utcának nevezzük.

Szeretném hinni, hogy a múltban ez a közös Erdély létezett, nem abban az értelemben, hogy valamilyen utópisztikus testvériségben éltek volna együtt a románok, magyarok és németek, sőt, nagyon is elkülönülve, adott esetben autonómiákban, mégis volt egy közös képük Erdélyről. Mondjuk a tordai országgyűlés környékén, amikor a vallásszabadságot kimondták – az egy jó kezdés lehetett volna, de később kudarcba fulladt.

 

Nem lett Erdélyből „keleti Svájc”. Lehet-e?

Etnikailag és földrajzilag Erdély alkalmas lenne arra, hogy keleti Svájcot építsünk belőle, magyar, román, illetve vegyes kantonokkal.

Csak attól félek, hogy egyvalami nincs meg Erdélyben, ami a kötőanyaga Svájcnak: a svájci típusú szolidaritás.

Az a szolidaritás, amely egy országgá kovácsolja Svájcot: hogy az ottani németek, franciák vagy olaszok egyszerre érzik magukat a saját nemzeti kultúrájuk részének és svájci identitásúnak, és ez a kettő nem kerül szembe egymással.

Mi, magyarok valljuk, hogy erdélyiek vagyunk, és talán az itteni románok is megfogalmazzák a maguk erdélyiségét, főként az ókirályságbeli románokkal szemben – mégsincs egy közös Erdély-tudat bennünk.

comments powered by Disqus
Marosvásárhely polgármestere folyamatos zsarolással és a bérleti szerződés megszegésével vádolja a katolikus egyházat. A katolikusok szerint ő az, aki megszegte a szerződést.
Úgy tűnik, az a helyzet, hogy Románia rendesen fél Magyarországtól.
És ez csak a jéghegy csúcsa. Az frissen odatett igazgató véget vet a munkahelyi divatbemutatóknak.
Diszkriminációt kiált a határon túli románok ügyeiért felelős minisztérium.
A 91 éves Szabó Gyuri bácsi hasznos népgyógyászati tanácsokkal látta el a kolozsváriakat. Ezek közül jegyeztünk le jópárat.
Ezekről (is) mind szó volt a keddi Iohannis-Trump találkozón a Fehér Házban.
És nagyjából az egész társadalom. Többek közt ez is elhangzott azon a vitát sem nélkülöző kolozsvári rendezvényen, amelynek résztvevői az erdélyi magyar történelmi egyházak és az államhatalom viszonyát vizsgálták a kommunizmus időszakában.
Haáz Sándor karnaggyal a közösségkovácsolás tudományáról, a zenekar sikerének a titkáról beszélgettünk a Fili kolozsvári fellépésén.
Itthon kapott ki a CFR a Slavia Prágától az utolsó selejtezőkör első mérkőzésén.
A hanyagság ha fájna, sokan üvöltenének a közlekedési minisztériumnál.
A 21. Szent István-napi Néptánctalálkozó alkalmából. Az üvegolvasztó melegben. Minden tiszteletet és tapsot megérdemelnek.
Megrázó családi, személyes történetekkel indult a Kolozsvári Magyar Napok rendszerváltásról, kommunizmusról, diktatúráról szóló sorozata.
Érdekes megoldást talált ki a kolozsvári önkormányzat a kritikus bölcsődehiány enyhítésére.
Huszonnégy művész mutatta meg, mi jut eszébe a generációkon átívelő családi mintákról.