Milyen titkokat őriznek a múzsák?

Tudta, hogy Erzsébet királyné előszeretettel olvasott olyan irodalmat, amely a Monarchiában tiltottnak számított? Hogy Csinszka valójában nem úgy halt meg, ahogyan eddig tudtuk? Hogy Deák Ferenc, bár a róla készült képek nem egészen ezt mutatják, nem vetette meg a testmozgást? Hogy Rejtő Jenő mindig a legjobb gépírónőket vette feleségül?

Ez csak néhány, már-már pletykaszintű adalék, amellyel szembesülhettek azok, akik ellátogattak Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi központjának igazgatója és Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a Szépmíves Kiadó vezetője beszélgetésére, amelyet Vindis Andrea színművész felolvasásai és Szép András zongorafutamai színesítettek. Zárójelben jegyzendő meg, hogy rendkívül stílszerűen hatott a magyar történelem arisztokratikus anekdotáinak hallgatása közben, amint a zsúfolásig telt Györkös Mányi Albert Emlékház hőségtől félájult közönségének számos tagja (főleg hölgyek) a házigazdák által osztogatott legyezőkkel hűsítette magát.

Vindis Andrea, Kovács Attila Zoltán és Szebeni Zsuzsa | Fotó: Szabó Cs. Tamás / Kolozsvári Magyar Napok

Node vissza a titkokhoz és hazugságokhoz: a Szépmíves Könyvek sorozat a tizenkilencedik és huszadik századi emlékiratok, naplók, levelezések, kultúrtörténeti munkák publikálásával olyan feladatot lát el, amely elengedhetetlen a (majdnem) közelmúltunk alaposabb megismeréséhez. Ezek a szövegek ugyanis vagy meg sem jelentek eddig, vagy teljesen elfeledték őket, vagy – és ez igen gyakori eset – az aktuális politikai szempontok szerint cenzúrázták. És még nem is az a legsúlyosabb eset, amikor egyszerűen betiltották vagy kivágtak részleteket egy adott memoárból vagy levelezés-gyűjteményből, hanem amikor – például a kommunizmus idején az elvtársak – saját szájuk íze szerint átírták azokat – mondta el Kovács Attila Zoltán, aki számos példát hoz fel ez utóbbira, Munkácsy Mihály levelezésétől Horthy Miklós emlékirataiig (ez utóbbival kapcsolatban még azt is megjegyzi: tudja, hogy az eredeti változat egy olyan kiadónak a birtokában van, amely baloldalinak számít, ezért elvi okokból nem hajlandó publikálni a teljes memoárt, pedig „hülyére keresné magát vele”).

Mint kiderült, számos egykori dokumentumértékű irat eredeti formájában, szabadon hozzáférhető a különböző levéltárokban, csak „le kell hajolni érte”. A kéziratrendezés és –válogatás viszont számos csapdát rejt: a kézírás gyakran nehezen olvasható, többféle írószerrel (plusz gépírással) vetették papírra, a legépeltetett szövegekben olyan betoldások vannak, amelyek nem a szerzőtől származnak, különböző cetlikre írt feljegyzésekből kell összeállítani a végleges változatot, és még hosszan sorolhatnánk az „aknákat”.

Ahhoz azonban, hogy egy adott történelmi korszakról teljes és árnyalt képet alkossunk, ismernünk kell a kor szereplőinek saját reflexióit, feljegyzéseit, lehetőleg vágatlan formában – több, a magyar nemzeti önismeretben meggyökeresedett kártékony mítosz dőlhet meg így, a Szendrey Júliával kapcsolatos „bűnös özvegy” toposztól Erzsébet királyné cukormázzal bevont történetén át a Görgei Artúr áruló mivoltát taglaló elméletekig. Ez persze azzal jár, hogy számos csontváz fog kihullani a szekrényből, de a valóságos állapotok és viszonyok megismeréséhez ezt a kockázatot vállalni kell. „A múzsák a legtitkosabb terület, amelynek feltérképezésével tabuk dőlhetnek meg” – húzza alá Kovács.

Csak így állhat össze az a történelmi tabló, amelyet máshonnan nem ismerhetünk meg: böngészgessünk tehát régi naplókat, memoárokat – és ne csak a kultúrtörténeti „kis színesek” kedvéért! Amelyek közül néhányat mégis csokorba szedtünk, olvasóink okulására: