Románia 100

Borítékdossziét márpedig nem! Csak azért sem! – lázadozom magamban, látván, hogy a román belügyminisztériumi gépkocsivezetői jogosítványokkal és forgalmi engedélyekkel foglalkozó kolozsvári szolgálatán a jogosítványért sorban állók kivétel nélkül borítékdossziét (köznyelven plikdoszárt) szorongatnak a kezükben. Bár napok óta motoszkál bennem a gondolat, hogy mi lesz, ha mégis dossziéba csomagolva kérik a szükséges iratokat, és a dosszié hiánya miatt nem tudom benyújtani a jogosítványom cseréjéhez szükséges dokumentumokat. Megmakacsolom magam. Nem és nem!

Olyan országban akarok élni, ahol nem küldik sétálni az állampolgárt egy dossziéért, egy fénymásolatért,

amit a hivatal is nyugodtan elkészíthetne vagy adhatna. Annál is inkább, hogy pénzt kér a szolgáltatásért. Mibe kerülne neki, hogy húsz banival többet kérjen, és szolgáltassa a dossziét, ha már anélkül nem lehet?

Zavaró tényezőnek tűnik, hogy sor áll a szolgálat ajtaja előtt, hiszen a honlapon világosan írja, hogy internetes előjegyzés alapján lehet jogosítványt cserélni, és én több mint másfél hónappal ezelőtt kértem és kaptam időpontot erre a napra, erre az időpontra. Tétovázva megyek a sor elejére miközben a telefonomban a bejelentkezésemet visszaigazoló levelet keresem. Ennek a mellékletében a szolgálat felsorolta, hogy pontosan milyen iratok szükségesek a jogosítványcseréhez, és ott nem szerepel a dosszié.

A nyugtalanságomat az is fokozza, hogy az autómat kénytelen voltam egy szomszédos utcában egy ott lakó fizetett parkolóhelyén hagyni. A kolozsvári közlekedésrendészet, valamint a jogosítványokkal és forgalmi engedélyekkel foglalkozó szolgálat környékén ugyanis egyáltalán nincsen az ügyfeleknek szánt parkoló. Mintha azt üzenné a rendőrség, hogy

szokjon hozzá mindenki, aki Kolozsváron jogosítványt vagy forgalmi engedélyt akar, hogy a parkolásra vonatkozó jogszabályok nem érvényesek.

Vagyis hát a betartásuk rendőrség jóindulatán múlik. Vagy azt, hogy tanulja meg mindenki: autós ügyeit intézni jöjjön gyalog.

A sorban állók rosszallóan néznek, amikor megemlítem, hogy nekem erre az órára előjegyzésem van, de a jogosítványos szobából kiszól a rendőregyenruhás hölgy: van valaki előjegyzéssel? Így hát senki nem mondhat semmit. Belépek. Félve kotorászom elő a táskámból a műanyag fóliába gyűjtött iratokat. Odaadom. Érzékelem a hölgy rosszalló tekintetét, de nem szól semmit a borítékdosszié hiányáról. Nézi az orvosi igazolást, a személyi igazolványomat, annak másolatát, és a kért iratok listáját is, amit a biztonság kedvéért ki is nyomtattam, hogy igazolni tudjam: nem, nem kell a borítékdosszié.

Hol van a jogosítványcsere díjának a befizetési bizonylata? – kérdi a hölgy. Hogyhogy hol van? Itt a zsebemben a pénz, hogy kifizessem – motyogom. Hiszen azt írja az e-mailen küldött útmutatóban, hogy helyben fizethető. A tájékoztató mailt az országos regisztráló rendszer küldte – mondja. Országosan úgy van, de itt Kolozs megyében még nincsen úgy. Még nem állították fel a rendszert, amely lehetővé teszi, hogy pénzt vegyenek el. Viszonylag készségesen magyarázza, hogy hol találom a CEC Bank legközelebbi fiókját, vagy a legközelebbi postahivatalt, ahol befizethetem. Biztosít róla, hogy ha visszajövök, már nem kell sorba állnom.

Rohanok a CEC Bankhoz. Legalább tízen állnak sorban. Látom, hogy gyanúsan hosszú ideig nem mozdul a sor. Megtudom:

reggel óta nem működik a bank számítógépes rendszere,

egyetlen lejt sem tudnak elvenni. Fél óra van még a posta nyitásáig. Gondolom, jó lesz odamenni. Ki tudja, mennyi ideig tart még a bank számítógépes rendszerének a javítása. A postán is már csak a tizedik vagyok a kapu előtti sorban. Mindenki ideges. Akaratlanul is hallom a gyermeksírást egy mellettem álló nő telefonján keresztül. Nyilvánvaló: otthon kellene lennie a síró gyermek mellett, de ehelyett sorban áll a posta előtt. Csak egy dolog vigasztal: már hosszabb a sor mögöttem, mint előttem, és a végén olyanokat is látok, akik a CEC-nél előttem voltak, de bíztak benne, hogy ott megjavul a rendszer.

Hurrá: nyit a posta. Egyetlen ablaknál folyik az ügyfelek fogadása, a többi postás szabadságon. Az első két ügyfél kiszolgálása negyedórát tart. Mindenkiről folyik a veríték. Egy nyugdíjas asszony annak a fiatalembernek tesz ideges megjegyzést, akinek az ajánlott levelét már tíz perce keresi és nem találja a postás. A fiatalember visszaszól. A postás idegei kötélből vannak. A posta falán plakát hirdeti az intézmény fennállása 155. évfordulóját. Jobban megnézem a plakátot: 2017. augusztus elsején ünnepelte. Alatta a jelmondat: hagyomány és modernség! A hagyomány látszik.

Telnek a percek. Aligha érem el a sajtótájékoztatót, melyre az ügyintézés utánra jelentkeztem be. Előttem egy hölgy szintén jogosítványcserére fizet be. Pontos pénzt ad. Nem elég – mondja a postásnő. Hogy nem? A posta öt lej kezelési költséget számol rá – magyarázza. Végre fizethetek.

Rohanás a rendőrségre, sor már alig van. Bevesznek elöl. Most sem kommentálja a hölgy a borítékdosszié hiányát.

Vegye le a szemüvegét! – szólít fel.

Szemüveggel nem tud jó igazolványképet készíteni. A kérvényt maga tölti ki. Kész vagyunk! A jogosítványt postán küldik körülbelül egy hét múlva. Addig egy bizonylat érvényes, de az csak Románia területén.

Kilépek az épületből. Kint egy motoros rendőr babrálja a motorja fényjelzéseit. Elnézést – szólítom meg – hol van az ügyfeleknek szánt parkoló? Nincsen – jön a válasz. Megértő képet vágok hozzá, nehogy ez legyen egy következő bírság nyitójelenete. Az autóm ép, sem az ablaktörlőt, sem a tükröt nem hajlította ki a parkolóhely bérlője. Lehet, hogy nyaral valahol.

A sajtótájékoztatóról már elkéstem. Indulok. Szemközt egy molinó. Románia 100.

(A szerző újságíró)