Portréfotók: Erdély László
Laczkó Vass-világok
Szerző: Papp Attila Zsolt
2018. június 2. szombat, 08:10
Szín- és előadóművész, publicista, költő, világutazó. Ő Laczkó Vass Róbert, Kolozsvár magyar közösségének egyik legismertebb figurája, akivel mindenről IS beszélgettünk.

Épp Beregszászra készül, ahonnan én nemrég tértem haza – tudom meg Laczkó Vass Róberttől, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészétől, amikor leülünk egy „rövid beszélgetésre” a kávézó asztalához. Ugyanis egy másik találkozóra kell rohannia, mint általában – aztán mégis hosszabbra sikerül a beszélgetés, mint terveztük.

Ami érthető is, mert Laczkó Vass Róbert annyi mindennel foglalkozik, hogy ha estig beszélgetnénk, akkor sem tudnánk kimeríteni az összes felmerülő témát. Világcsavargás, színészet, zene, művészet, közélet, közösségi médiajelenlét, a nyilvánosság természete, az erdélyi értelmiség felelőssége, Kolozsvár és katolicizmus: tessék bekapcsolni az öveket!

 

A legaktívabb emberek közé tartozol, akiket ismerek. Valahol mindig fellépsz, valahová mész vagy valahonnan jössz éppen, kiállsz mindenféle közösségi ügy mellett, publikálsz, mindeközben folyamatosan jelen vagy a szociális médiában. Mikor alszol?

Alapjában véve lusta ember vagyok, csak ezt kifele nem lehet jól kommunikálni. Úgyhogy próbálok inkább több projektet futtatni párhuzamosan: ha éppen főzök vagy a színházban próbálok, a holtidőket azzal töltöm ki, hogy megírok egy cikket vagy elkészítek egy fényképoldalt a Keresztény Szóba. Kihasználom a holtidőket, hogy utána legyen lehetőség a lustálkodásra is. Például imádok véres krimisorozatokat nézni, többnyire késő este vagy éjszaka – az alvás tehát nálam hiánycikk.

Időnként veszi a kalapját és elutazik a világ másik felére|Portréfotók: Erdély László

A lényeg az, hogy okosan adagoljuk magunkat „kifelé”.

Nekem végső soron a nyilvánosság a létformám. Akinek baja van a nyilvánossággal, aki – minden pejoratív él nélkül mondom ezt – nem exhibicionista egy kicsit, az ne menjen színésznek, se publicistának.

Azoknak a műfajoknak, amelyekbe én belekontárkodom, mind közük van a nyilvánossághoz, a közösségformáláshoz. De sosem követem el például azt a hibát, hogy ha elutazom valahová, utána ömlesztve felpakolom a képeimet a Facebookra, inkább apránként adagolok. Ez néha szül vicces félreértéseket is, sokan azt gondolják, hogy éppen ott vagyok, ahol egyébként csak szeretnék lenni.

Az utazásokat is a holtidőkben intézed?

Laczkó Vass Róbert nemsokára videójegyzet-sorozattal jelentkezik a Főtéren.

Előfordul, hogy adódik néhány szabadnap, olyankor lelépek Kolozsvárról, csak vigyázni kell, hogy ne ropogós barnára sülve érkezzek haza a soron következő előadásra, mert azt nehezen tudnám kimagyarázni. Munkaidőben az utazások általában összefüggnek a szakmával, többnyire az anyaszínházammal, tehát sikerül összekötni a kellemest a hasznossal. Az elmúlt évadban például már másodjára jártunk Dél-Koreában. Ilyenkor a szakmai jelenlét mellett igyekszem  a lehető legjobban megmerítkezni az adott ország, város lehetőségeiben, a múzeumoktól a kocsmák setét bugyráig.

Hova mész legközelebb?

Először is: nagyon szeretek elmenni Kolozsvárról, mert az egész életem – a szakma, a magánélet, a barátaim – ideköt, ráadásul személyautóm sincs, ezért fokozottan érzem a „röghözkötöttség” nyomasztó jellegét. Nem is távozhatok a városból hosszabb időre anélkül, hogy értesíteném a színházamat, érthető okokból.

Ugye, mi jóbarátok vagyunk? Szöul, Dél-Korea, 2017.

Sajnos év közben ritkán járok haza, keveset látogatom a családom tagjait, ezért aztán az ünnepek általában úgy telnek, hogy folyamatosan úton vagyok. Legközelebb egyébként Budapestre megyek, illetve Beregszászra, de mindkét helyre szakmai okokból.

Kolozsvár mint nyomasztó otthon?

Félreértés ne essék: nagyon szeretem Kolozsvárt, alapvetően kolozsvári embernek tartom magam. Falusi gyerek vagyok, de otthon, Gyergyóremetén is egyfolytában városinak éreztem magam, kölyökkoromban is.

Pedig a vidéki életnek vannak előnyei, sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, mint az urbánus létforma, én viszont mindig szerettem ezt az „egyszer fent, egyszer lent” állapotot, szeretem, ha nagyobb közösség figyel rám, amelyben viszont el is tűnhetek, ha akarok – és Kolozsvár éppen ilyen közeg.

Ha már itt tartunk: van egy zenés előadóested is, Szép Andrással közösen, amelyet Kolozsvárról szóló versekből állítottatok össze. Hol helyezkedik el Kolozsvár a mentális térképeden?

Röhögni fogsz, de Kolozsvár először úgy jelent meg előttem, mint egyfajta anti-Marosvásárhely...

Hogy fognak ennek örvendeni a vásárhelyi olvasóink...

Nem a vásárhelyiséggel van problémám, csak az életemnek volt egy olyan fejezete, amikor úgy éreztem, hogy Vásárhely lepattintott magáról. Én nem akartam egyfolytában színész lenni, csak a középiskola utolsó esztendejében, de akkor már nagyon. Vásárhely közelebb esik Gyergyóhoz, mint Kolozsvár, így először az ottani színművészeti főiskolára felvételiztem, de páros lábbal rúgtak ki a nagyvizsgáról.

Aki nem exhibicionista egy kicsit, ne menjen színésznek

Akkor azt mondtam, hogy többé sosem teszem be a lábam Marosvásárhelyre. Azóta változott a helyzet, a fél családom ott él, sokat járok oda, és imádom a polgári levegőjét, amit az épített öröksége, főként a főtér környéke áraszt.

De igazából abban érzem jól magam, amit Kolozsvár képes nyújtani: ez a város számomra méretben, illetve a magyar közösség nagyságában és erejében is éppen megfelelő.

Nehezen tudnék hatékonyan élni egy akkora városban, mint például Budapest. Engem Kolozsvár tárt karokkal fogadott, bizonyos értelemben a tenyerén hordoz, ezért éreztem úgy, hogy tartozom Kolozsvárnak ezzel a műsorral.

Tanítóképzőt végeztél Székelyudvarhelyen, és említetted, hogy az utolsó tanévig nem akartál színész lenni. Minek volt köszönhető ez a fordulat?

Csak nézek, mint a moziban, ha valaki azt nyilatkozza, hogy ő világéletében színész akart lenni, megörökölte a szakmát a családjától vagy az égiektől. Nekem ilyen kényszereim hál’ Istennek nem voltak, sokkal szabadabban éltem a világomat középiskolásként, nagyon jól éreztem magam a pedagógusi pályára készülve. A pedagógiának is van köze a nyilvánossághoz, ami a színházcsinálásnak fontos eleme. Nem véletlenül ártottam bele magam rögtön az egyetem után a színészképzésbe is.

Pedagógusnak készült, színész lett

Bármily furcsán hangzik, elég sokat lógtam a kevésbé érdekfeszítő órákról, a magam módján pedig rebellis voltam, azt sem viseltem el sokáig, hogy a bentlakásban megpapucsoljanak. Sokan mégis mintagyereknek tartottak, aki vetélkedőkön meg szavalóversenyeken vesz részt, március 15-én pedig az udvarhelyi Patkóban 15-20 ezer ember előtt mondja el Petőfitől a Csatadalt, természetesen székelyruhában. Viszonylag hamar rájöttem, hogy ennek ürügyén finoman zsarolhatom a rendszert: ha szóvá teszik a lógásaimat, nem megyek többé versenyekre. Nos, ezek a versenyek voltak azok az alkalmak, amelyek végül a pályám felé fordítottak, ahol viszont elég hamar kiderült, hogy búcsút inthetek a középiskolai lazaságnak.

Meglehetősen határozott nézeteid vannak a világról, ezeknek rendszeresen hangot is adsz a különböző fórumokon, többféle vonatkozásban is kiveszed a részed a kolozsvári magyar közösség életéből. Legyünk őszinték, ez nem túl gyakori abban a közegben, amelyben mozogsz, nem is tudnék hirtelen olyan színművészt mondani, aki ennyire szükségét érzi annak, hogy közéleti állásfoglalásaival jelen legyen a nyilvánosságban.

Mi azt valljuk, hogy tükröt tartunk a társadalomnak és erős morális tartással eligazítjuk a közösségünket az aktualitások útvesztőjében, én azonban azt látom, hogy magánemberként gyakran egészen mást gondolunk a világról, mint amit tőlünk látni, hallani szeretnének.

Ezt hogy érted?

Úgy, hogy mi „partitúrákon” dolgozunk, egy partitúra pedig általában a szerzője véleményét mondja el a világról, és nem biztos, hogy ez találkozik az én véleményemmel. Azért vagyok szakember, hogy fel tudjam mutatni – ha kell, görbe tükörben – egy adott karakter,  helyzet vagy történet vélt vagy valós igazságát a színpadon, de nem kell föltétlen egyetértenem azzal az üzenettel, amit általam megfogalmaznak. És miért ne lehetne egy színművésznek markáns véleménye a világról?

Úgy látom, hogy az értelmiségnek – jelentsen ez bármit is – csupán egy szűk rétege nyilvánul meg közösségi ügyekben, mindig ugyanazokat az arcokat láthatjuk viszont a nyilvánosságban. Hangsúlyozom: ügyek melletti kiállásról beszélek, nem pedig ilyen-olyan pártállás megfogalmazásáról.

Én büszke vagyok arra, hogy semmilyen szervezetnek nem kívántam a tagjává válni, még szakmai szervezetbe is csak alapos átgondolás után lépnék be. Akkor érdemes tagságot vállalni valahol, ha felelős módon hozzá is tudsz járulni valamivel ahhoz a közösségi szándékhoz, amit az illető szervezet képvisel. Csehovval szólva: nem biztos, hogy érdemes tagnak lenni ott, ahol  Protopopov az elnök. Ezért mondom: ügyek mellett érdemes inkább kiállni.

Világének: Laczkó Vass Róbert, Nagy Noémi Kriszta, Szép András, Szép Bálint|Fotó: Szabó Tünde

Az „ügyek” melletti kiállásban viszont legfennebb azok serényebbek nálad, akik hivatalból csinálják, mondjuk politikusok vagy újságírók. Valahogy így képzelném el az öntudatos civil társadalmat, a közösségi részvételt...

Manapság ha valamiről határozott véleménye van az embernek, rögtön gyanúba keverik, hogy érdekből, számításból, hátsó szándékkal teszi, esetleg megvásárolták. Hát velem épp ellenkező a helyzet: nemhogy nem fizetnek, de elég sok ejnye-bejnyét és virtuális pofont kapok a barátaimtól egy-egy véleményemért.

Sokszor nem lehet megúszni az árnyékbokszolást, bár egyre inkább megszűröm, hogy kivel állok szóba, mert aki nem partner valaminek a megvitatásában, azzal nem nagyon érdemes osztani-szorozni a semmit.

Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az egészen fontos ügyek mellé sem zárkóznak föl azok az egyéniségek, akiket pedig azért termelt ki magából a közösség, hogy jó példával járjanak elől.

Mondtad, hogy vannak, akik nem partnerek a párbeszédben...

... és vannak, akik félnek.

Akik félnek? Mitől?

Igen, sokan félnek állást foglalni olyan ügyekben, amelyek közvita tárgyát képezik. Az emberek nem szeretnek konfrontálódni, mert az bajjal jár. Van ebben egzisztenciális félelem, de kényelmesség is: majd megvívja helyettem a csatát más. Én azonban úgy gondolom, előbb-utóbb mindenkinek eljön az életében a pillanat, amikor olyan csatát kell majd vívnia, amelyben jó, ha számíthat másokra, mert könnyebb közösen cipelni a keresztet, mint egymagadban.

Azt tapasztalom, hogy bár néha belemész éles vitahelyzetekbe, a többség mégis kiegyensúlyozó figuraként tekint rád. Ismerek olyanokat, akik sok mindenben nem értenek egyet veled, mégis jó fejnek tartanak, ami nagy szó a mai, végletekig polarizált közbeszédben.

Nem akarom lekötni a szabad vegyértékeimet. Ezért jó az, ha az ember nem tag ott, ahol Protopopov az elnök.

Szeretek gesztusokat tenni, gyakran önzetlenül. Ez – az etnobiznisz minden rákfenéje mellett – rendjén is van, mert az ember a szívességből tett gesztusokat később amúgy is visszakapja valamilyen módon. Ilyen a mi közös mosdótálunk, amit Erdélynek hívnak: ugyanabban a vízben mosakszik mindenki, és örüljünk, ha nem kell innunk is belőle.

A kölcsönösségnek és egymásra utaltságnak ebben a közegében az ember nem mindig engedheti meg magának, hogy radikálisan fogalmazzon – már csak azért sem, mert én sokat tudok tanulni a tőlem eltérő nézeteket valló emberek gondolatmenetéből is. Ha empátiával kezeled az ellenkező véleményt, akkor sok mindenre felnyílhat a te szemed is, és adott esetben változhat a véleményed a világról.

Most már kezdem érteni, miért lett Nyitott szemmel a címe annak a beszélgetéssorozatnak, amelyet a Györkös Mányi Albert Emlékházban folytatsz hónapról hónapra világjárt emberekkel. Amelynek az anyagát aztán könyvformában is megjelenteted, ha jól tudom, már a harmadik kötetnél tart a sorozat...

Igen, megvolt a harmadik, készül a negyedik is. Van egy hétéves tervünk, egyelőre ennyire terveztünk, most a hatodik évadot tapossuk. Ilyen hatékonysággal tán még az ántivilágban sem teljesítettek ötéves tervet, mint ahogy mi teljesítjük a hetet!

Egy olyan periódusban indult el ez a világjárós, élménybeszámolós sorozat, amikor az embereknek általában is kedvük és lehetőségük van utazgatni. Ezért nálunk nem is egy-egy utazáson van a hangsúly, hanem a szempontjain: hogy miként láttatunk egy kultúrtájat, egy tájegységet, hogyan vonunk párhuzamot a saját világunkkal, és ez nagy mértékben függ a vendég személyétől.

Itt van például Lukács Csaba újságíró, aki szenvedélyes gyűjtő, csak nem bélyeget gyűjt, hanem diktatúrákat. Még Észak-Koreából is tudott „bélyeget” hozni a gyűjteményébe. Olyasmiről számolt be, amiről ugyan eddig is olvashattunk, ám ő szemtanúként volt képes összevetni a látottakat a mi megboldogult „aranykorunkkal”. De említhetném a Tóásó-ügyet is, amelyről szintén ő mesélt nálunk.

Nyitott szemmel: a láttatáson, a nézőponton van a hangsúly|Fotó: Szabó Tünde

Kanyarodjunk vissza kicsit a beszélgetésünk elejéhez: amikor az elfoglaltságaidat soroltad, megemlítetted a Keresztény Szót is.

Mert éppen ez az egyik legújabb projekt. Nézd, én jófajta katolikus ember vagyok, zsenge gyerekkoromban „papbácsi” szerettem volna lenni. Szerencsére - mármint az anyaszentegyház szerencséjére – ez nem jött össze, de a kapcsolatom sosem szakadt meg a szertartásos közeggel, mert számomra inspiráló, motiváló erővel bír.

Kolozsváron úgy alakult az életem, hogy jó viszonyba keveredtem az unitárius, evangélikus, református egyházfiakkal, de a saját egyházam intézményeihez nem sikerült közelebb kerülnöm, és ez bántott. Az áttörést a szakrális népköltészetből merítő előadóestünk, a Paraliturgia hozta meg, ami részben – ezt akkor nem árultam el az alkotótársaimnak, de itt az ideje, hogy megtudják – azért is született meg, hogy áttörjem ezt a nem létező falat.

A kötődés akkor kezdett megerősödni, amikor a néhai Kovács Sándor főesperes Kolozsvárra került, ő bocsátotta a rendelkezésünkre a piarista templomot, ahol végül bemutattuk a Paraliturgiát.

Őt még a székelyudvarhelyi évekből ismerted...

Igen. Sőt: Székelyudvarhelyen, középiskolásként beiratkoztam a civil teológiára, ami azt jelentette, hogy távoktatási keretek között  vallástanárképzés folyt teológiai tanárok, illetve a tudományosságban jártas vidéki papok részvételével.

Megállapodtunk, hogy amennyiben megfelelő színvonalon abszolválom a vizsgáimat, érettségi után elismerik nekem ezt az egy-két évet. Nem lett belőle semmi, de mostanában közelebb kerültem a katolikus értelmiségiek kolozsvári közösségéhez, és az egyik szerkesztővel való beszélgetés során kiderült, hogy szívesen fogadják, ha mondjuk publikálok istenes verseket, vallásos tárgyú fotográfiákat a Keresztény Szó hasábjain.

Ide besüt a nap: díszletelemek közt, a színház udvarán

Összesen mintegy 80 ezer fotót készítettem szerte a nagyvilágban, ezeknek jelentős hányada kapcsolódik valamilyen módon a szakralitáshoz. Amikor például egy színházi fesztiválon jártunk Bogotában, éppen a nagyhetet és a húsvétot töltöttük ott. A latin világban a Semana Santa, vagyis a Nagyhét szertartásai rendkívül látványosak: utcai processziók, ünnepségek, fanfárok jellemzik, a templomokból kihozzák a szobrokat, a hadsereg díszegyenruhában vonul fel, tehát egyfajta népünnepély ez, ahol még indián hagyományok is belevegyülnek a keresztény szertartásokba. Azoknak a fotóknak, amelyeket ott készítettem, pont egy ilyen típusú lapban van a helyük. Ez a lehetőség is egyfajta kapocs az egyházam felé, mert én úgy élem meg, hogy megbecsül engem a saját közösségem, ha nem is mindenben felelek meg a kánonnak.

Ha így is van, a határokat azért nem szoktad feszegetni.

Ritkán provokálok, mert egyre kevésbé látom értelmét. A provokációnak az a lényege, hogy kimozdítsa az embert a komfortzónájából – csakhogy az ember ritkán akar kimozdulni onnan, mert úgy van összerakva, hogy szereti magát jól érezni abban a rendben, amelyben él.

Viszonylag újkeletű elgondolás, hogy az embernek folyton feszegetnie kell a határait, különben nem elég haladó. De ezek csak doktrínák, amelyeket vagy elfogadunk, vagy nem. Például az a doktrína, hogy minden művészet, magát a művészetet devalválja, ez pedig a mi esetünkben értelmezhetetlenné teszi a provokáció fogalmát is, hiszen ha minden belefér mindenbe, akkor minek provokálni?

A Jóisten tudja, valójában mi a művészet, de én az ókonzervatív figurák közé tartozom, akik úgy gondolják, a mesterségbeli tudás előfeltétele bármilyen művészi megnyilvánulásnak. Ahhoz, hogy meg tudjunk haladni valamit, ismernünk kell azt, amit meg akarunk haladni. A karakteres művészet, legyen az irodalom, zene, festészet vagy színház, nem működik csettintésre. Persze van olyan színész is, akinek nem kell mindenért megszenvednie, csak megnyom valahol egy képzeletbeli gombot, és máris ömölnek a könnyei.

A művészet nem működik csettintésre

Te nem tudsz sírni gombnyomásra a színpadon? Neked nincs ilyen gombod?

Nem, nekem nincs ilyen gombom. Nekem közöm kell legyen egy történethez, ha lehet, tapasztalati szinten. Semmi nincs az értelemben, ami ne lett volna először az érzékekben, fogalmazza meg a pedagógiai alaptételt Comenius, és parafrazálva a gondolatot: semmim nincs a színpadon, ami ne lett volna előtte az életemben.

Nem tudok igazat, érvényeset mutatni a színpadon, ha előtte valamilyen formában nem szűrtem át a történetet, a gondolatot, a karaktert a saját élettörténetemen, gondolataimon.

Ezért nehéz például fiatal színésznek idős karaktert játszani, mert nem tapasztalta meg a testi vagy szellemi leépülést és az azzal járó pszichés elváltozásokat, így csak hozzávetőleges fogalmai lehetnek róla. Nem mondom, hogy lehetetlen, csak sokkal nehezebb.

Vietnámi kiskatonával Da Nang mellett, háttérben a China Beach - 2013.

Az a bizonyos gomb tehát mindig a múltadban, a hátizsákodban van, sosem a jövőben, és még csak nem is az olvasmányélményeidben.

Tudom, hogy közhelyes, de színész vagy, muszáj megkérdeznem: van-e szerepálmod?

Nincs, sosem volt. Jó, van valami, amit azért szeretnék megvalósítani. Victor Hugónak A király mulat című drámájában van egy Triboulet nevű bohócfigura. Ez lényegében a Rigoletto drámaváltozata, ráadásul verses dráma, amit én imádok, mert nagy kihívás, különösképpen a forma miatt. Nagyon izgalmas lenne eljátszani Tribouletet, utána pedig elénekelni a Rigoletto címszerepét. Ugyanaz a figura, ugyanazok a mozgatórugók más-más jelrendszerben.

Egyébként úgy vagyok ezzel, hogy azt szeretem a legjobban, amit épp csinálok.

Ez egyrészt jó, mert megkímél egy csomó bosszúságtól, vágyakozástól vagy keserűségtől, viszont van egy hátulütője: valahogy mindig utólag derül ki, hol szúrtuk el, hogyan lehetett volna jobban megcsinálni, mert nem éltem együtt a szereppel annyit, amennyit kellett volna.

Törökverő Nádasdy Ferenc, az „erős fekete bég” jelmezében – 2014.

Nagyon kevés munkám van, amelyet ma is ugyanúgy valósítanék meg. Nemrég belebotlottam egy régi Dsida-műsoromba, amelyből később tévéjáték is készült, már meg is feledkeztem róla, de visszanézve azt mondtam, hogy nem is volt olyan rossz, talán most is ilyennek képzelném el. Egyébként megrögzötten elégedetlen ember vagyok.

comments powered by Disqus
Marosvásárhely polgármestere folyamatos zsarolással és a bérleti szerződés megszegésével vádolja a katolikus egyházat. A katolikusok szerint ő az, aki megszegte a szerződést.
Úgy tűnik, az a helyzet, hogy Románia rendesen fél Magyarországtól.
És ez csak a jéghegy csúcsa. Az frissen odatett igazgató véget vet a munkahelyi divatbemutatóknak.
Diszkriminációt kiált a határon túli románok ügyeiért felelős minisztérium.
A 91 éves Szabó Gyuri bácsi hasznos népgyógyászati tanácsokkal látta el a kolozsváriakat. Ezek közül jegyeztünk le jópárat.
Ezekről (is) mind szó volt a keddi Iohannis-Trump találkozón a Fehér Házban.
És nagyjából az egész társadalom. Többek közt ez is elhangzott azon a vitát sem nélkülöző kolozsvári rendezvényen, amelynek résztvevői az erdélyi magyar történelmi egyházak és az államhatalom viszonyát vizsgálták a kommunizmus időszakában.
Haáz Sándor karnaggyal a közösségkovácsolás tudományáról, a zenekar sikerének a titkáról beszélgettünk a Fili kolozsvári fellépésén.
Itthon kapott ki a CFR a Slavia Prágától az utolsó selejtezőkör első mérkőzésén.
A hanyagság ha fájna, sokan üvöltenének a közlekedési minisztériumnál.
A 21. Szent István-napi Néptánctalálkozó alkalmából. Az üvegolvasztó melegben. Minden tiszteletet és tapsot megérdemelnek.
Megrázó családi, személyes történetekkel indult a Kolozsvári Magyar Napok rendszerváltásról, kommunizmusról, diktatúráról szóló sorozata.
Érdekes megoldást talált ki a kolozsvári önkormányzat a kritikus bölcsődehiány enyhítésére.
Huszonnégy művész mutatta meg, mi jut eszébe a generációkon átívelő családi mintákról.