Tulajdonképpen akart a fene Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából bármilyen módon megnyilvánulni.

Életemből tizenkét évet éltem le egy olyan rendszerben, amely saját alapjának a marxi tanokat tekintette, és bármi is történt az 1989-es, ellopott kommunistaellenes forradalom óta, nem győzök hálálkodni, hogy véget ért a 45 évig tartó társadalommérnökösködő emberkísérlet, amelyet tömören csak kommunizmusnak szokás nevezni.

Csakhogy az évforduló alkalmából sokan tartották fontosnak, hogy a nyilvános térben megszólalva méltassák a nagy társadalomtudós és filozófus forradalmi eszméinek jelentőségét. Még a jó Jean-Claude Juncker, az Európai Unió etilalkohol-ügyi főelőadója is felszólalt a jeles évforduló alkalmából, pártcsaládja, az elvileg konzervatív alakulatokat tömörítő Európai Néppárt nagyobb dicsőségére.

Meg persze a magyar, ezen belül a mainstream – jobban mondva magát annak gondoló – erdélyi magyar médiában is sok magvas gondolatot vázoltak fel a Mestert méltatva.

Pedig

ez különösen pikáns egy olyan országban, egy olyan régióban, amely hosszú évtizedeken keresztül megszenvedte a Marx tanain alapuló rendszer „jótéteményeit”,

a tömeggyilkosságoktól kezdve a magántulajdon eltörlésén át a kitelepítésekig, a társadalomban elültetett osztályalapú gyűlöletkeltésig. És persze az állami újraelosztásra épülő gazdaságban óhatatlanul fellépő nélkülözésig és összeomlásig.

Marx annak idején a kapitalizmust ostorozta, és helyette a kommunizmust, illetve a szocializmust nevezte meg ideális társadalmi létállapotként, amelyben mindenki egyenlő, és a javakból mindenki a szükségletei szerint részesül. Persze

annak megállapítását, hogy miben merül ki az egyenlőség, és hogyan kell megvalósítani, azt Marx eszméjének követői, az élcsapat természetesen mindig maguknak vindikálja,

a munkásosztály és a parasztság – karöltve a baráti értelmiséggel – meg csak kövesse őket és a parancsaikat lelkesen, a nemes egyenlőség eszméjének nagy-nagy dicsőségére.

Nos, a Lenin-féle oroszországi puccs után mi magyarok részesültünk először abban a kétes értékű megtiszteltetésben, hogy az egészet 1919-ben a gyakorlatban is kipróbáljuk, és hát bárhogy is próbálták 1945 után átírni a történelmet, valahogy mégsem sikerült pozitívra kozmetikázni a mérleget.

A második világháborút követően aztán a győztes nagyhatalmak megállapodása alapján a baráti Szovjetunió még barátibb szuronyai tágították ki az Eszme kiteljesítésének új horizontjait – az 1989-es összeomlásig az ismert eredménnyel.

Mégis vannak, akik vallásos meggyőződéssel hiszik ma is, hogy az Eszme jó, csak rosszul valósították meg. A vallásos meggyőződés amúgy megfelelő megfogalmazás, Marx tanait ugyanis valláspótlékként kezelik, az általa megalkotott eszmerendszernek a kereszténységhez hasonlóan saját megváltástana, eszkatológiája van, sőt az idők során még saját szentjeinek közössége is kialakult, magától Marxtól Engelsen és Leninen át a többi, nemzetközi jelentőségű vagy helyi érdekű kommancsig.

Úgyhogy hiába mutat rá az ember, hogy

a Marx eszméi alapján létrehozott rendszerekben mindenhol ugyanaz lett az eredmény

– Kínában és Vietnamban milliók halála és a gazdasági összeomlás nyomán legalább rájöttek, hogy a kapitalizmus nem is olyan rossz, de persze azért az egypártrendszerről nem mondtak le –, mindig azzal állnak elő, hogy ő tulajdonképpen csak jót akart, és a méltatlan utódok baltázták el a jó kis vörös földi mennyországot.

Éppen ezért nem akarok én senkit meggyőzni, hiszen egy vallásos eszme fanatikus követőivel a racionális vita kísérlete olyan, mintha valaki egy felbőszült, megsebzett nőstény orrszarvút próbálna kioktatni arról, milyen az úrilányoktól elvárható magatartás az afrikai szavanna közepén. Nem is tekintem vitapartnernek őket. Hiszen mégis, minek vitatkozni az olyannal, akit nem győz meg az a valós, kézzel fogható tény, hogy a világon bárhol is fogtak bele a nemes, társadalomátalakító kísérletbe, amely a marxi tanokon alapult, abból valahogy mindig emberek ezreinek, tízezreinek, rosszabb esetben millióinak halálát okozó tömegmészárlás, hivatalos politikává emelt rablógyilkosság lett, amit kedves eufemizmussal államosításnak, a vagyon újraelosztásának neveztek. És ez tényleg mindenhol így alakult, akár marxizmusnak, akár leninizmusnak, akár trockizmusnak, akár sztálinizmusnak, akár maoizmusnak, akár castroizmusnak, akár dzsucseizmusnak nevezik az Eszmét. Tisztára olyan ez, mint a jó öreg kommunizmus idejéből származó viccben, amikor a munkás hiába akar a hivatalosan kerékpárgyártó üzemként nyilvántartott gyárból ellopott alkatrészekből szépen lassan egy biciklit összeszerelni odahaza, valahogy mindig kalasnyikov lesz belőle.

Persze az Eszme hívei ilyenkor nagyvonalúan legyintenek: az Ügy érdekében áldozatok is szükségesek (csak ne ők legyenek az áldozatok), és hát ugye jó Rákosi Mátyás apánk is megmondta, hogy ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.

Csak hát a bibi az, hogy az emberek jelentős része (olyan 95 százaléka) nem tekinti olyan fontosnak az Eszmét és az Ügyet, hogy önként és dalolva fanatikus, inkvizítori hevülettől áthatott potenciális tömeggyilkosokra bízza a hatalmat, másrészt meg az, hogy a komcsik ott is minden áron fát akartak vágni, ahol még erdő sem volt: a kórházban vagy az úri szabászaton is.

Hullott is a forgács rendesen. Összesen olyan százmillió embert pusztítottak el a marxi tanokat kiinduló pontnak tekintve.

Szóval a marxizmus lényegét röviden csak egy kis analógiában szeretném összefoglalni.

Marx Károly apánk olyan, mint egy különösen pofátlan, kiemelkedően szélhámos sarlatán, aki orvosnak képzeli magát. Aztán amikor valaki panaszkodni kezd neki, hogy fáj a feje, akkor dús, őszbe hajló szakállát simogatva hümmög egy sort, majd megállapítja: neked a fejed fáj. Akkor ezt úgy kell orvosolni, hogy amputáljuk a lábadat.

Nyakból.