Amikor kétezertizennégy februárjában megírtam főszerkesztői beköszöntőmet, nem tudhattam, mi lesz négy esztendő múlva a címlapunkon. Azt sem, hogy lesz-e még egyáltalán Főtér. Azoknak az ambícióknak, amelyekkel négy éve indultunk, jelentős része – bár ez talán kívülről nem látszott: nem kis nehézségek árán – megvalósult, de azzal is tisztában vagyunk, hogy vannak még adósságaink.
A lényeg, az attitűd azonban érzésem szerint nem változott: a Főtér maradt ugyanaz a hangsúlyosan Erdély-központú, az itteni etnikumközi viszonyokra, regionális értékekre és társadalmi-közéleti rezdülésekre fogékony, erősen kritikai szellemű portál, amely a fősodorbeli médiavilág látszólagos tárgyszerűségén túllépve nem átallja közvetlenebb hangon megszólítani az olvasót.
Négy év azonban nem kevés idő egy médiatermék életében, és működjék bármennyire is olajozottan a gépezet, egy szerkesztőségnek – a működéshez szükséges eszközök és feltételek megteremtésén, az újság „konszolidálásán” túl – képesnek kell lennie újra meg újra kitalálnia önmagát, innovatív módon megtalálnia saját helyét a nyilvánosság változó viszonyai közt.
Magyarán: a Főtérnek vérfrissítésre van szüksége.
Ezt már egy ideje érzem/érezzük, és az elmúlt hónap történései csak megerősítettek ebben. Az a bizonyos magyarországi sajtótámogatás, amely az erdélyi médiapiaci viszonyok (át)rendezésére, valamint kárelhárításra hivatott, és amelynek következtében a figyelem középpontjába kerültünk, nyilvánvalóvá tette, hogy új helyzet van. Bár a – nem épp elfogulatlan – feltételezésekkel ellentétben a támogatásnak csupán töredéke irányul portálunk felé, egy olyan integrált médiastruktúrában, amely körvonalazódni látszik az eddigi információk alapján, a korábban minden adminisztratív köteléktől mentes, semmilyen médiaportfólióhoz nem tartozó Főtér szerepe megváltozik, talán növekszik is – és ez mindenképp másfajta szemléletet és vezetési stílust kíván.
Lefordítva mindezt a személyes indítékok nyelvére: mostanság elég sok tengerésztörténetet olvastam, ezekből inspirálódva úgy fogalmaznék, hogy én, aki eddig egy kecses vitorlást, egy szkúnert kormányoztam, egyszeriben egy óceánjáró fedélzetén találtam magam. Ehhez hozzátartozik még az is, hogy – amint azt sokan tudják – számos más dologgal is foglalkozom, a „szárazföldön” is vannak olyan feladataim, amelyekre ideje sort kerítenem – immár évek óta.
Mindezt egybevetve, úgy döntöttem, hogy a hajót ugyan nem hagyom el (a Főtér mindig szívügyem marad, bármi történjék), átadom az eddigi helyem: a Főtér főszerkesztője tehát február elsejétől Fall Sándor kollégám és barátom, akiben maximálisan megbízom; és erre kérem olvasóinkat is.
Erőt és bölcsességet kívánok neki: nemcsak azért, mert rengeteg munka vár rá, hanem azért is – tudom, miről beszélek –, mert ebben a státuszban az ember könnyen válhat senkit és semmit nem kímélő, otromba támadások célpontjává.
És úgy vélem, Sándor mindkettővel rendelkezik.
Köszönöm mindazoknak, akik kitartottak mellettünk, és üdvözlöm azokat, akik ezután csatlakoznak; nem kétlem, hogy egyre többen lesznek.
Jó szelet, kapitány!