Az elmúlt hetekben Gyurcsány Ferenc bukott exkormányfő és ambiciózus politikai túlélőbajnok elérte azt, ami sokáig nem sikerült neki: hogy a nevét olyan kontextusban emlegessék, mintha komolyan veendő közéleti szereplő lenne.

Bármit is gondoljunk Gyurcsány személyiségéről, miniszterelnöki tevékenységéről vagy ideológiai (haha) irányultságáról, el kell ismernünk, hogy a Magyarország határain túl élő magyar állampolgárok szavazati jogának megvonását célzó kampány elindítása és időzítése remek politikai érzékre vall. Úgy tűnhet ugyanis, hogy nemcsak ő maga és pártja, de ez az egész kezdeményezés komolyan vehető: egy olyan politikai akció, amelynek tétje van.

Pedig nincsen. Mindenki nyugodjon le, a kettős állampolgárok szavazati jogát nem fogják visszavonni, és ezzel Gyurcsány pártelnök ugyanúgy tisztában van, mint politikai ellenfelei és elvbarátai. Akkor sem, ha Magyarországon – meglepő módon – jövőre kormányváltás lenne. A budapesti (kormánypárti és ellenzéki) elit nagyon jól tudja, hogy politikai szempontból nem térülne meg egy ilyen jogfosztó intézkedés, ellenben sok kockázattal és kellemetlenséggel járna, az az 1-2 képviselői mandátum, amelyről a „határon túliak” dönthetnek, egyszerűen nem éri meg a fáradságot.

Ez tipikusan a ’sok hűhó semmiért’ esete.

Gyurcsány Ferencnek viszont megéri, mivel – kedvenc szavajárásával – nem neki kell viselnie döntése következményeit: kormányra legfennebb egy koalíció kisebbik tagjaként juthat, és hivatkozhat majd arra, hogy a szövetségeseit nem sikerült meggyőznie a szavazati jog megvonásának szükségességéről. Arra viszont elegendő, hogy beseperje annak a nem túlzottan széles, de kétségkívül létező rétegnek a szavazatait, amelynek tagjai gyógyíthatatlan gyanakvással viszonyulnak minden nemzetpolitikai ügyhöz, és – bonyolult, itt most nem részletezett okokból – finoman fogalmazva sem viseltetnek polgártársi érzületekkel mondjuk a frissen újrahonosított „románok” iránt.

A Demokratikus Koalíció nevű one man show ennek a retorikának a felturbózásával, a mindenki másétól markánsan megkülönböztethető üzenetével pont elégséges voksot tud összegyűjteni ahhoz, hogy a következő parlamenti ciklusban is boldogítsa a magyar Országgyűlést és a nemzetet. Az, hogy mit gondolnak erről Erdélyben, különösebben nem érdekli, hiszen annál jobban már amúgy sem utálhatják, mint amennyire eddig is utálták.

Készüljünk fel tehát arra, hogy Gyurcsányék ezentúl hetente előállnak majd valami hajmeresztő, üres kommunikációs blöffel, amellyel erősíthetik a legfőbb kampányüzenetüket. A sajtó, természetéből fakadóan, ezekről tudósít majd, a politikai és civil szereplők pedig, az önpozicionálás kényszere miatt, viszonyulni fognak hozzá. Tudni kell azonban helyén kezelni ezt az egészet: „politikai termékként”, a politikai kommunikáció részeként.

Tartanunk kell ugyanis attól, hogy minden mondat, amit ezzel kapcsolatban leírunk, Gyurcsányékat erősítheti. Talán azok is, amelyeket most írtam.

Abba is hagyom.