Messziről bűzlött már a kezdetektől az a videó, amelyet a Milițianul álnevű kolozsvári vlogger tett közzé, és amely – véletlenül épp a román nyelv napján – azt a jól ismert narratívát volt hivatott erősíteni, miszerint a románok Székelyföldön még egy kenyeret (esetünkben miccset) sem tudnak vásárolni az anyanyelvükön, és úgy általában véve

el vannak nyomva az ország közepén elterülő kicsiny „magyar tengerben”.

A cím (Idegen a saját hazámban), a nyíltan provokatív attitűd, az ítélet, amely eleve készen állt, csak a „bizonyítékokat” rendelték hozzá (gombhoz a kabátot), a legalábbis gyanúra okot adó vágástechnika – mind azt a képzetet erősítette a higgadtságát megőrizni kívánó nézőben, hogy amit lát, az nem a teljes egész, hanem a valóság töredékeiből mozaikszerűen összeollózott féligazság. Márpedig van nekem egy olyan mániám, hogy

a féligazság rosszabb a hazugságnál is.

Azóta egyre valószínűbbnek látszik, hogy az igazság elhallgatott másik fele legalább olyan fontos az eset megértéséhez, mint a szerzői szándékot alátámasztani hivatott, tendenciózusan összevágott képsorok. Elkönyvelhetnénk hát a székelyudvarhelyi miccsügyet a magyarellenes hangulatkeltés újabb példájaként – Hans Hedrich alaposan csokorba szedte azokat az ügyeket, amelyekkel sikerült úgymond olajat önteni a tűzre –, és lapozhatnánk.

Ne tegyük. És nem csak azért, mert – a videó virálissá válása miatt – a helyzet azóta, ahogy mondani szokás, eszkalálódott. Ha már nem úsztuk meg az újabb magyar–román botrányt (és még a centenárium éve el sem kezdődött), próbáljuk a hasznunkra fordítani belőle, amennyit lehet.

Feltételezzük egy pillanatra, az eszmefuttatás kedvéért, hogy a kolozsvári polgártársunkat (aki érthetetlen okból a felvételen bukarestinek mondja magát) tényleg azért nem szolgálták ki, mert románul beszélt vagy – ami még súlyosabb talán – mert román.

Ha ez a Székelyföldön megtörténhet, az valóban botrányos és elfogadhatatlan,

az efféle magatartás pedig (azon túl, hogy üzleti szempontból is kontraproduktív) személyzetpolitikai következményekkel jár. Ez nem lehet vita tárgya.

Csakhogy nem amiatt, amit a „milicista” kartárs sugall. Nem azért, mert a román az állam hivatalos nyelve, mert „ő otthon van a saját hazájában” (a magyarok ezek szerint nem), mert „román kenyeret eszünk” (naná, például a Diószegi-félét).

Fordított esetben ugyanolyan tűrhetetlen lenne: vagyis ha valakit azért nem szolgálnának ki, mert magyarul kéri a terméket – csak ezt ritkán szokás kipróbálni masszív román többségű közegben. Furcsamód fel sem merül a vita során az (legkevésbé az Erdély fővárosából érkező provokatőrben), hogy mondjuk

a 16 százalékban magyar anyanyelvűek által lakott Kolozsváron lehet-e magyarul kérni a miccset

a Kauflandban vagy bárhol (az Igen, tessék! címkével ellátott boltokat leszámítva); az ellenben országos botrány (joggal, egyébként), ha a 3 százalékban románok által lakott Udvarhelyen egy magyar elárusítónő nem szolgálja ki román nyelvű vendégét. Pedig Kolozsváron egy magyarnak ez ugyanolyan jogos igénye lehetne, mint Székelyudvarhelyen egy románnak; és ezek a szerencsétlen ügyek pontosan azok munkáját hátráltatják leginkább, akik ennek tudatosításán dolgoznak.

Cseppet sem mellékes körülmény, hogy a vlogger pimaszul viselkedik, az végképp nem, hogy a miccssütöde még zárva tart – ez utóbbit viszont a hölgynek illene tudnia elmagyarázni néhány szóban az „együttélő nemzetiséghez” tartozó kliens nyelvén. (Abba most bele sem merek gondolni, mi történik, ha angolul kommunikáló külföldi turisták tévednek be az áruház parkolójába egy kis miccsezésre.) 

Nem azért, mintha kötelező lenne: nem az. Hanem azért, mert

ez – lenne – a normális állapot: mindenütt, kiváltképp Erdélyben és a Partiumban,

ahol két őshonos nemzeti közösség tagjai különböző, de számottevő arányban és/vagy mennyiségben élnek együtt. De nem követelhetünk olyan jogokat, amelyeket mi magunk nem tartunk tiszteletben.

Sem Székelyudvarhelyen, sem Kolozsváron.