Már az is beszédes, hogy ekkora port ver fel a hír, miszerint az elnök ellátogat az ország két megyéjébe; nem mellékesen pont azokba a megyékbe, amelyekben a legnagyobb szavazataránnyal segítették őt az államfői bársonyszékbe. Normális körülmények között ez egy mínuszos hír, amely az adott térség lakóin kívül nem sokakat érdekel: de hát, mint tudjuk, Románia elnökének találkozása az ország azon régiójának elöljáróival és lakóival, amely régiót a többségi nyilvánosságban még mindig az „úgynevezett” jelzővel szokás ellátni, csöppet sem normális körülmények között történik.

Ez tipikusan az a fajta látogatás, amelynek a szimbolikus üzenete nagyobb, mint a gyakorlati hozadéka: egy ország közvéleménye figyeli árgus szemekkel, hogyan boldogul „a mi elnökünk” a kackiás bajszú ufók között, akik

kürtőskalácsot esznek, pálinkát isznak, furcsa színű zászlót lengetnek és hadakoznak a medvével, illetve az államhatalommal az autonómiáért.

Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor a diplomáciázó semmitmondások sokaságából kiemelkedik az a nagyon markáns üzenet, amelyet nem véletlenül tett címoldalra javarészt az összes sajtótermék: az etnikai alapú autonómia nem kívánatos, mert gátolja a fejlődést. Óvatosan még azt is meglebegtette az elnök, hogy a régiókat talán nem az etnikai határok mentén kéne kialakítani, és hogy aggódik a „környékbeli” fiatalok romántudásának hiánya miatt.

Nagyvonalúan tekintsünk el most attól a ténytől, hogy mindezt egy Klaus Iohannis nevű ember mondja: illúzió volt egyetlen percig is azt képzelni, hogy ha megválasztják, a volt szebeni bürgermeister nem a román nemzetállamot fogja képviselni; mellesleg ez is a dolga. Attól azonban már nehezebb eltekinteni, hogy Iohannis úgy tesz, mintha nem értené, az autonómia, amelyet a székelyek kérnek, nem etnikai alapú – mely típusú önkormányzást egyébként az elnök szász ősei évszázadokon át sikerrel gyakorolták, és nem úgy tűnt, mintha akadályozná a fejlődésüket –, hanem közigazgatási és területi jellegű, és történelmileg, organikusan kialakult kulturális sajátosságok szólnak amellett, hogy ez a régió adminisztratív szempontból is egységet alkosson. (Az más kérdés, hogy ez esetben a domináns kultúra valóban egy adott etnikumhoz kötődik, de ez korántsem törvényszerű, elég, ha a Székelyföldet is magába foglaló soknemzetiségű nagyrégióra, Erdélyre gondolunk.)

Többen hangoztatták, hogy

az államelnök ezzel a látogatással már a következő választásra „hangol”,

követve elődje, Traian Băsescu stratégiáját, és ez minden bizonnyal így is van. De bármit is gondoljunk Băsescuról – és mi tagadás, amit mostanság gondolunk, nehezen tűrné a nyomdafestéket –, ő legalább megkísérelt úgy tenni, mintha nem pusztán önös politikai érdekből járná a Székelyföldet, hanem érdekelnék az ott élő emberek valós problémái: emlékezzünk nagy vihart kavart, akkoriban kifejezetten merésznek tűnő felvetésére a román idegen nyelvként, speciális tanrend szerinti oktatásáról.

Iohannis már nem fárasztja magát ilyesmivel, mert valószínűleg úgy érzi, hogy megteheti. Megteheti, hogy ne tegyen semmit. Nemrég egy erdélyi magyar politikus tette szűk körben azt a – nem túl meglepő – kijelentést, hogy a kisebbségi, német származású Iohannis bármit csinál, az erdélyi, székelyföldi magyarok nagy többsége (már aki elmegy szavazni) úgyis rá voksol majd, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ellenfele borítékolhatóan egy román etnikumú szocdem politikus lesz.

Már aki elmegy szavazni – ízlelgessük ezt a zárójeles megjegyzést. Kós Károlyék óta nálunkfelé elég rossz a sajtója a passzív rezisztenciának, amit széles körben a semmittevéssel szokás azonosítani. Tévesen: bizonyos körülmények között a nem-cselekvés is cselekvés, a lábbal szavazás is szavazás.

Talán egyszer ki kéne próbálni, milyen az, amikor egy milliós közösség testületileg távol marad az urnáktól.

Amikor egyetlen, államfői tisztségre áhítozó politikus sem érezheti zsebében honpolgárok százezreinek a szavazatát, anélkül, hogy bármiképpen is viszonozná. És kíváncsian várni, mennyi időnek kell eltelnie a választások után, amíg odalátogat az ország megválasztott elnöke.