Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára

A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencében címmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.

Bognár Zalán a kolozsvári előadáson

Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.

Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított  GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.

A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:

• a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
• illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.

Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:

• a hadifogoly létszám kiegészítése,
• az etnikai tisztogatás,
• és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.

Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.

Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.

Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.

A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.

Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.

Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot

– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.

A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.

Gyakran kerülnek elő új adatok – jelen esetben egy kézzel rajzolt térkép – a lágerekről 

A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.

Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt

Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt

– mondta az előadó.

A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.

A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.

A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.

A vakolatlan téglákba utolsó életjeleket: feliratokat, üzeneteket, verseket  véstek fel. (Fotó: kossuthmuzeum.com)

Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.

Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt.