A 700 éves Kolozsvár kiváltságlevelének kalandos története

Nos, Radu Lupescu történész (A Sapientia EMTE docense) kiválóan elmagyarázta mindenkinek, aki csütörtökön délelőtt 11 órakor beült a Sapi Tordai úti épületének Aula Magnájába. (E sorok írója jelzi, hogy Lupescu úr ezennel kedvenc professzorává lépett elő. Még ilyen jó előadót katedrán nem látott. Pont.)

A történész azzal indított, hogy beszámolt a lehangoló múltról, már amennyire bele tudta fúrni éles tekintetét a homályba. Eszerint 1816-ban nem ünnepelték meg a Kincses Város nevezetes kiváltságlevelének évfordulóját, mert akkoriban ilyesmiket még nem szoktak ünnepelni. 1916-ban szintén nem ünnepeltek, és erre jó, illetve egészen rossz okuk is volt: éppen dúlt ugyanis az I. világháború, és augusztus tájékán Erdélyben is forró pillanatkora került sor, érthető volt tehát az ünneplés mellőzése.

És ezzel el is érkeztünk 2016-hoz. Most igyekszünk pótolni, ami a korábbi kerek évfordulók alkalmával elmaradt. Lupescu Radu előadása egy egész megemlékezés-sorozat kezdő momentuma, az év hátralevő részében több kiállítás, konferencia és előadás is lesz még a témában. A történész azonban csendesen megjegyezte:

jó lett volna, ha az emberek már januárban érzékelnek valamit az ünnepi hangulatból, de sajnos nem így történt.

És akkor nézzük, hogyan is nézett ki az a terület, ahonnan Kolozsvár sikertörténete elindult az Árpádok korában. A Kolozs megyének nevezhető terület lényegében két pillérre épült: az egyik a kolozsmonostori királyi vár, a másik pedig a kolozsi sóaknák. A hosszúkás területet valószínűleg már Szent István korában megszervezték: voltak a királyi birtokok meg a vár (vagyis a várispánság), aztán meg volt a maradék terület, ez alkotta a vármegyét. A terület központja értelemszerűen a kolozsmonostori vár, ez a 11. századi ispánsági vár volt. A vár területén végzett ásatások több réteget hoztak felszínre. Ott van először az a réteg, amely egy kis település létét bizonyítja. A településhez tartozó temetőből I. András és Salamon királyok korából származó pénzérmék kerültek elő. Aztán a 11. század második felében I. Béla vagy Szent László Király (a szakvélemények megoszlanak e tekintetben) betelepítette a bencés rendet a vár területére. A bizonyíték: egy 12. századi temető a bencés kolostor körül. A 13. században aztán a kolozsmonostori bencés apát püspöki süveget kapott. Ez viszont (ahogy lenni szokott) nem tetszett a gyulafehérvári püspöknek. Olyannyira nem, hogy kétszer is megostromolta az apátságot. Ha ehhez hozzácsapjuk az 1241–42-es tatárjárást, könnyen elképzelhető, mi volt az eredmény: alig maradt a városban ember. Meg épület. A 13. század második felében aztán újjáépítették az apátságot, ám a vár ekkora megszűnt, mint ispánsági központ. A közigazgatási struktúra egész Magyarországon átalakult, ezért a vár átkerült a bencések kezébe.

Nagyjából így nézhetett ki a kora középkori Kolozsvár (a felvétel a pénteken nyílt oklevélkiállításon készült)

És akkor lépjünk közelebb, és nézzük a várost magát.

Amint az köztudott, Kolozsvár helyén a Kr. e. 1-2. században létezett egy jól menő római város, az a bizonyos Napoca. Tudjuk, voltak ásatások, keresgélték kicsit Napocát, főleg a Főtéren meg a Minorita tér közelében, de mind a mai napig hiányzik egy koherens összkép arról, hogyan is nézett ki a római város. A román történészek ezzel is adósok maradtak. Márpedig fontos lenne ismerni a tényeket, ugyanis a római település hatással volt a középkori város kialakulására. Jelen pillanatban még a Napoca méreteire vonatkozó adatok is bizonytalanok. Az mindenesetre joggal feltételezhető, hogy a középkori embereknek ugyancsak jól jöttek a római romok. Egyrészt felhasználhatták a köveket saját építkezéseikhez, másrészt a már meglevő alapfalakra felhúzhatták az újakat.

Amit biztosan tudni lehet: az első középkori település valamikor a 12. században már létezett ezen a helyen. Nem tudjuk, mekkora volt, nem tudjuk, hol volt a temploma, viszont a régészeti leletek alapján tudjuk, hogy volt legalább két temetője. Sajnos azt is tudjuk, hogy a tatárok elpusztították, vagy – Radu Lupescu szóhasználatával élve – formatálták a várost, mint egy winchestert.

De kik voltak azok a népek, akiket a tatárok kiirtottak?

A korai Kolozsvár váralja település volt. A kolozsmonostori vár alatt helyezkedett el. Innen kapta a nevét is. Nagyon valószínű tehát, hogy várnépek lakták, vagyis olyan emberek, akik különböző szolgálatokat teljesítettek a várban. Később jobbágyoknak nevezték őket. Aztán lehettek várjobbágyok is, ezek a későbbi kisnemeseknek feleltek meg. Ők adták például a várnagyot, a hadnagyot és más fontosabb tisztségeket betöltő embereket. A tatárjárás után alig maradt hírmondó ezekből a népekből, ám ők minden valószínűség szerint visszaköltöztek a településre, és kezdték elölről az életet.

És akkor beszéljünk végre a királyokról is. Elsősorban V. Istvánról. Aki a nagy király, a második honalapító, IV. Béla fia volt. Akinek – rengeteg erénye és kiválósága mellett – volt egy nagy baja, legalábbis az ifjú István szempontjából. Sehogy sem akart meghalni. Ezért aztán konfliktus alakult ki apa és fia közt. De Béla bölcs király volt: fogta magát és átadta fiának a királyság keleti részét, Erdéllyel együtt, persze.

IV. Béla éppen felteszi a békehozó koronát fia, István fejére

Sőt, meg is koronázta Istvánt, annak rendje s módja szerint. V. István tehát teljes jogú uralkodója volt Erdélynek.

Nevezhetjük őt egyfajta második honalapítónak is, közelebbről pedig Kolozsvár alapítójának.

Ugyanis tőle telhetőleg igyekezett lábra állítani a tatárjárás után romokban heverő Erdélyt. Kolozsvár esetében kicsit furcsán, ellentmondásosan járt el. Egyrészt odaadta a város egy részét a gyulafehérvári püspöknek (ami ezáltal megszűnt királyi birtok lenni), ami nem kifejezetten építő jellegű lépés. Másrészt viszont igyekezett megerősíteni a települést, különböző kiváltságokat adott neki és serkentette a hospesek (magyarán, idegen telepesek) betelepülését. Ha egy újabb kori térképre tekintünk, az Óvár volt a királyi rész (erős szász jelleggel), a Magyar utca környéke pedig – ahol a visszatért várnépek laktak – a püspök tulajdona volt, vagyis – figyelem! – az ő faluja, nem városa. Elmondhatjuk tehát, hogy a király városa és a püspök faluja egy ideig párhuzamosan létezett: 1355-ig például itt volt a püspök udvarháza. Idővel aztán a királyi város (ahol többnyire szász hospesek laktak) szépen bekebelezte a püspöki települést (ahol viszont többnyire magyar várnépek éltek), és ennek következtében megnőtt Kolozsváron a magyarok aránya.

És ezzel elérkeztünk az ominózus 1316-os momentumhoz. Színre lépett egy új dinasztia, az Anjou, és az első király, I. Károly.

Ezekkel az urakkal hadakozott I. Károly, hogy rend legyen a birtokon

Nem volt neki könnyű dolga: hadakoznia kellett az országot kézben tartó nagyurakkal. Viszont van itt egy fontos körülmény, ami sokat nyomhatott a latban a kiváltságlevelet illetően: Kolozsvár feltehetően segítette I. Károlyt a hadakozásban. Magyarán:

Kolozsvár azért nem kapta ingyen azt a kiváltságlevelet.

Amiért a város két legfontosabb embere, a plébános és a bíró járult a király színe elé.

És akkor, az irat. A kiváltságlevélnek összesen hat pontja van. Az első az adózási formára vonatkozott (ami, ugye, mindig is fontos elemét képezte bármely rendszernek). Radu Lupescu számításai szerint a házzal és birtokkal rendelkező  kolozsváriak évente 130 mai lejnek megfelelő összegű adót kellett befizetniük a királyi kincstárba. Vagyis elég keveset. A rend kedvéért azért bemásoljuk az eredeti szöveg magyar változatát: „Földbér (terragium) gyanánt minden egyes telepesünk, aki ekével rendelkezik, Szent Márton napján fizessen minden évben egy királyi súlyú fertót. A többi telepes, aki csak házzal, de ekével nem rendelkezik, három nehezéket fizessen az említett ünnepnapon. A zsellérek pedig ugyanarra az időre másfél nehezéket.” Az eke azt jelentette, hogy a telepesnek nem csak háza, birtoka is volt.

A második pont tulajdonképpen a hadügyekre vonatkozott: „Hatvan háznép után egy kellőképpen felszerelt fegyverest kötelesek a mi hadseregünkbe küldeni.” Persze nem kell megijedni: egy-egy város öt, tíz, maximum tizenöt katonát volt köteles kiállítani. Sőt, később már pénzzel is ki lehetett váltani a katonáskodást.

Ezek mai emberek, csak azért szúrtuk be őket ide, hogy mindenki lássa, milyen sokan voltunk Lupescu Radu előadásán

A harmadik pont a helyi autonómia vonatkozásában igen fontos dolgot mondott ki:

a kolozsváriak maguk közül választhattak falunagyot, vagyis bírót. A király csak főbenjáró bűnök esetében küldte el a saját bíróját. Tessék: „Falunagyot (bírót) maguk közül választhatnak, aki minden közöttük levő és határaikon belüli ügyekben ítélkezhet, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és bajsebet (megsebesítést). Ez utóbbi esetekben a mi bírónk és az ő falunagyuk együtt ítélkezik. A bírságból pedig kétharmad a mi bírónknak, egyharmad a falunagynak jár.”

A negyedik pontban a király elengedte a kolozsváriak vásárvámát. De csak Erdélyen belül. (Akkor, amikor Szeben például az egész országra kiterjedő vámmentességet élvezett.) „Azt is megengedjük a mi telepeseinknek, hogy Erdély határain belül, úgy a városokban, mint más helyeken, áruik és javaik után semmilyen vásárvámot (tributum) ne fizessenek.”

Az ötödik pont szintén a helyi autonómia megerősödését eredményezte: „Papot és plébánost közakarattal szabadon választhatnak, amint az más városainkban is szokás, aki az őt megillető összes jogokkal rendelkezik.” Hogy ez mit is jelentett konkrétan? Hát azt, hogy a pap személyének kiválasztásába a püspök nem szólhatott bele. Ami ugyancsak nagy dolog volt.

Ő pedig maga Lupescu Radu történész, a Sapientia EMTE docense, igen kiváló tudós és előadó

A hatodik pont igazából a kolozsváriak megnyugtatására szolgáló záradék volt: „Azt is megengedjük nekik, hogy a környező földeket, amelyeket mindeddig jogosan birtokoltak, erdőkkel, berkekkel, rétekkel, szántóföldekkel és más haszonélvezetekkel együtt továbbra is birtokolják és használják békével és csendesen, de mások joga és sérelme nélkül.” Erre a megnyugtató kitételre azért volt szükség, mert a szövegben említett mindenféle birtok tulajdonképpen a királyé volt. Aki

bármikor, bárkinek odaajándékozhatta a várost, ha éppen úri kedve úgy hozta.

Tehát Kolozsvár is folyamatosan azon volt, hogy a kiváltságlevelet megújítsa a mindenkori király. I. Károly kétszer is megújította az ominózus kiváltságlevelet, 1331-ben és 1336-ban. Az első megújításra azért volt szükség, mert I. Károly elvesztette a pecsétjét a posadai csata során. Utódja, Nagy Lajos király is kétszer újította meg a kiváltságlevelet, 1353-ban és 1364-ben. Ez esetben sem maradt el a baki: az utolsó megújításra azért került sor, mert Lajos király elvesztette pecsétjét a boszniai hadjárat alatt. (Hiába, a királyok is csak emberek.)

Amit ma a kolozsvári állami levéltárban őriznek, az az 1336-os kiváltságlevél, ugyanis az 1316-os elveszett. Az igazán rossz hír azonban az, hogy az 1336-os kiváltságlevél egyszerűen eltűnt az Állami Levéltárból. Még évtizedekkel ezelőtt. Hogyan, nem tudni. Ezért manapság a történelmi múzeum számára készített faximile példányt szokták mutogatni. Ez van: ilyen a kiváltságlevelek, közösségek, népek sorsa.

Helyszíni fotók: Szabó Tünde