A „Quimby-ügy” és „Trianon”

Tehát, immár ki tudja, hányadszor: teljes mértékben el tudom fogadni, hogy van, aki nem kedveli a Quimby nótáit. Annál is inkább, mert én sem kedvelem. Mondhatom így is (hogy azsúrban legyek a kortárs komment-szóhasználattal): a „kvimbigyűlölők” pártjának oszlopos tagja vagyok. Ennek ellenére kisétáltam péntek este a tusványosi placcra, és megnéztem, meghallgattam ezeket az embereket. Sőt, néha a fejemet is ingattam, oh yeah! Ami egy „kvimbigyűlölő” részéről minimum árulás, ugye. A koncert után pedig jól megbeszéltük pár más „kvimbigyűlölővel”, hogy mi a baj vele. Figyelem: a zenével. Nem a zenekarral. És nem azzal, hogy miért jöttek oda. És azzal sem, hogy mi a jóistenért ne mehetnének bárhova, ahol (megjegyzem, irtó profin) zenélni lehet, ahol megfizetik őket (mert hát ez van, pénzért tolják ők is ajjajajdalmas dalaikat) és ahol ők úgy gondolják, hogy dalolniuk kell. Kívánom is nekik: menjenek, ahova csak akarnak. Tusványosra is, ha ezek után még úgy gondolják, hogy érdemes. (Bár azon sem csodálkoznék, ha a jövőben inkább a medvéknek dalolják el a nótáikat.)

Azt a feneketlen ostobaság-cunamit (hogy egy Quimby-szerű képzavarral éljek), ami a Quimby tusványosi fellépését követte, én sem tudom megemészteni, pedig nem vagyok érintett. Épeszű ember ugyanis nem feltételezheti, hogy a Quimby tagjai Orbán Viktorral és a Fidesszel orgiázták volna végig a koncertet követő éjszakát a backstage-ben, a Csűrben vagy bárhol. Lehet, hogy összefutottak pár duhajabb kedvű politikussal, de hát én is összefutottam néhánnyal, és nem kértem tőlük forintmilliókat, és nem is nyaltam ki a seggüket. Persze nem kétlem, van ilyen eset is. De ez nem az.

És akkor tessék: a trianonozás. A „Quimby-ügy”, e kis műbalhé után egymásnak eső pártos (és „pártatlanul” agyatlan) felekről – ami egyébként simán kivetíthető kábé a mai magyar társadalom egészére – eszembe jutottak az első világháború legendás lövészárok-harcai. (Persze az is, hogy amint Magyarországra érek – bár sajnos ehhez újabban nem feltétlenül kell odáig elmennem – és gyanútlanul odatévedek egy asztaltársaság mellé, kábé két percen belül lekádereznek, hogy kiféle-miféle vagyok és kinek a pártján ülök.) És innen óhatatlanul jön az a gondolat, hogy a világháborús lövészárkos szembenállásnak a magyar oldalon milyen fasza pontot tett a végére a trianoni szerződés.

Barátaim és ellenségeim! (Csak hozzátok szólok, mert az önmagukat a falkában gondtalanul üvöltés szintjén meghatározók úgyis süketek az ilyesmire.) Ha lehet, ne lépjünk még egyszer ugyanabba a lefolyóba. Ne élezzük ki az ideológiai szembenállásokat a lövészárkokig. Mert ez előbb-utóbb ismét valamilyen „Trianonhoz” vezet. Ami pedig rohadtul nem hiányzik. Nem csak nekem. Senkinek. Vagy akinek mégis, az csinálja nélkülem. Én ennek a „magyarságnak” nem leszek a tagja. Inkább leszek „kvimbigyűlölő” rajongó. Pont.