Kellett egy csapat és végre megkaptuk

Hivatalosan kimondani ugyan senki sem merte, de Dárdai és Storck kinevezésével, valamint az általuk támasztott feltételek teljesítésével Csányi Sándor MLSZ-elnök végre leválasztotta a magyar válogatottat a magyar fociról. Az eredmény ismert: 30 év és 14 elbukott selejtezősorozat után a csapat kijutott az Európa-bajnokságra, ahol csoportelsőként bejutott a legjobb 16 közé, és ott a világranglista második helyezettjétől kapott ki. Kevesebb mint három évvel az amszterdami 1-8, kevesebb mint két évvel az észak-írek elleni hazai 1-2 után.

A pokolra kívánt hazaáruló falábúakból egycsapásra a nemzet kedvencei lettek, akiket még a 0-4-es vereség után is tízezrek ünnepeltek az utcán, akiket milliók néztek a tévében, akik miatt a kölykök immár nem Messik vagy CéRonaldók, hanem Dzsudzsákok és Nagy Ádámok akarnak lenni. Akik miatt egy saját futballjától évtizedek óta megcsömörlött nemzet újra megőrül a fociért.

Tanulság? Hát az van bőven:

♦ Száz olimpiai aranyérem után sem lesz országos utcabál, egy Izland elleni utolsó pillanatban kicsikart döntetlent követően viszont igen. Ennyit a foci és többi sportág népszerűségének arányairól. 

♦ Az elmúlt 30 év kudarcaiért senkit sem terhel akkora felelőség, mint a magyar edzői kart. Nincsenek jobb játékosaink, mint 2006-ban vagy 1996-ban, de felkészültebb, a modern futball módszereiben jártas, a csúcstechnikai fejlődéssel lépést tartó szakmai stáb (és nem csak edzők, hanem videoelemzők, orvosok, fizikoterapeuták) dolgoznak a csapat mellett.

Hazatér a nagy csapat|Fotó: Kovács Tamás/MTI

♦ Belegondolni is rossz, hány játékost fosztott meg a maiak által átélt élményektől a magyar „szakma”. Lipcsei, Dárdai, Szabics, Lisztes – hogy csak a tényleg értékelhető nyugat-európai karriert befutó játékosokat említsük – simán befért volna ebbe a csapatba. És a 2009-es U20-as világbajnokság bronzérmes magyar csapatából is csak Gulácsi Péter és Németh Krisztián volt ott Franciaországban.

Nem mondom, hogy Storckhoz hasonló felkészültségű és felfogású edzőkkel 14-ből 14-szer túljutottunk volna a selejtezőkön, de még 3-4 Eb- vagy vb-részvétel talán összejöhetett volna. Most sincs több 20-25 európai szinten közepes magyar focistánál, ennyi azért máskor is akadt, csak a szakvezetés nem jól sáfárkodott velük.

♦ A külföldi edző önmagában nem garancia a sikerre. Jenei Imre, Lothar Matthäus, majd Erwin Koeman is teljesen kívülállóként érkeztek a válogatott élére, és időbe telt, mire kiismerték magukat a magyar labdarúgás bonyolult viszonyrendszerében. Részeredményei is csak a hollandnak voltak, aki legalább annyit meg mert húzni, hogy kizárólag a külföldön légióskodókra építette a csapatát.

Ezzel szemben az inkább német, mint magyar edzőnek tekinthető Dárdai Pál legalább eleve tisztában volt a játékosok képességeivel és lelkiállapotával, míg Bernd Storck már jó fél éve az MLSZ alkalmazottja volt, amikor átvette a válogatottat.

♦ Jó felkészüléssel, az ellenfelek alapos feltérképezésével bizonyos szintig kompenzálható az egyéni képességek közti különbség. Ez működött az osztrákok és részben a portugálok ellen, a belgák ellen már nem, ott túl nagy volt a szakadék. De immár az is látszik, hogy a magyar válogatottat csupán az abszolút nemzetközi élmezőny tudja „lefutballozni” a pályáról, a FIFA-ranglistán tizedik, a selejtezőket veretlenül megvívó Ausztria már nem. 

♦ A bizalom és az önbizalom kulcskérdés ezen a szinten. Storck végtelen nyugalma a meccsek alatt pontosan azt sugallta: bízom bennetek és abban, amit elterveztünk és begyakoroltunk! Ugyanennek a bizalomnak volt a jele, hogy a csoportmeccsek során mind a 20 mezőnyjátékos pályára lépett.

♦ Dárdai és Storck legnagyobb érdeme, hogy visszahozták a realitásérzéket a magyar fociba. A válogatott játéka nem a vágyakra vagy félelmere, hanem a játékosok képességére épült.

♦ A magyar csapat legnagyobb dicsérete, hogy elérte: Belgium aprólékosan felkészüljön belőle. Ahogy folyamatosan kierőltették az egy-egy elleni párharcokat, ahogy lépcsőzetesen blokkolták Dzsudzsák lövőfolyosóit, ahogy rendre hárman körbevették Szalait – mind azt mutatta, hogy Wilmots alaposan kielemezte a csapatot.

♦ Az, hogy az ellenfél edzője a meccs előtt és után udvariasan szépeket mond a magyarokról, megszokott dolog. De amikor az angol televíziók csúcsprofi elemzői és olyan korábbi világsztárok, mint Rio Ferdinand, Thierry Henry vagy Slaven Bilic dicséri a válogatottat, akkor tényleg el lehet hinni, hogy jól játszottak a fiúk.

Tömegek ünnepelték a hazatérő magyar válogatottat Budapesten|Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

♦ Végre kézzelfogható példaképei lettek a focistakarrierről álmodó magyar gyerekeknek. Nem a legendák ködébe vesző, fehér-fekete képeken és felvételeken látható Puskás, nem is a tévében látott Real és Barca-klasszisok, hanem magyar játékosok, akiktől aláírást lehet kérni, akikkel szelfizni és pacsizni lehet a meccs vagy edzés után. Ha az Eb hatására csak ezerrel több gyerek kezd el focizni Magyarországon, az pontosan ezerrel több esély, hogy egy új Dzsudzsák, Gera vagy ne adj'isten Puskás kerüljön ki közülük.

♦ A foci végre pozitív értelemben lett a közbeszéd része a magyar nyelvterületen. Egy olyan országban, ahol tavasszal egy teljes bajnoki fordulóra kevesebb mint húszezer néző ment ki. Most csak Marseille-ben jóval húszezer fölött volt a magyar szurkolók száma, mindannyian nem is fértek volna be a Fradi-stadionba, ha Pesten van az Izland elleni meccs.

Óriási most az MLSZ felelőssége,

mert a sikert a teljes magyar labdarúgás fejlesztésének érdekében kell kihasználnia. Szeptemberben már világbajnoki selejtező jön, és onnan csak 13 európai csapat jut tovább. Portugália és Svájc közül kell mindkettőt megelőzni a továbbjutásért vagy legalább az egyiket a pótselejtezőért. Most viszont a válogatott megteremtette a bizalmi alapot – jó lenne élni vele, hogy ne várjunk újabb 30 évet ilyen csodálatos 12 napra.

Mert a magyar futball továbbra is egy csődtömeg. A magyar válogatott viszont hivatalosan Európa 13. legjobb csapata. Számunkra pedig a legeslegjobb.