Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az alkotmánymódosítás témája a választópolgárok többségét nem hozza lázba. Mindjárt más azonban a leányzó fekvése, ha Románia közigazgatási felosztásának kérdése felől közelítjük meg ezt az egész problémacsomagot: a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) legújabb – sorban a negyedik – Nemzetpolitikai kerekasztalának résztvevői pedig pont erre tettek kísérletet a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében.

Papp-Zakor András moderálása mellett két egyetem és két kutatóintézet képviselői járták körül a témát. Illyés Gergely (Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest), Magyari Tivadar (BBTE), Székely István Gergő (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) és Varga Attila (Sapientia EMTE) annak apropóján folytatott párbeszédet, hogy a román szakértői kormány bejelentése szerint három nagy kérdésben szeretne társadalmi vitát indítani:

az oktatási és a közigazgatási reform, valamint az alkotmánymódosítás

– amelyek közül az utóbbi kettő értelemszerűen összefügg.

Az alkotmányjogász Varga Attila ismerteti a tényeket. Romániában három irányból érkezhet alkotmánymódosítási kezdeményezés:

• kezdeményezheti a köztársasági elnök, a kormány javaslatára;

• a parlamenti képviselők és szenátorok legalább egynegyede;

• illetve legkevesebb 500 ezer szavazásra jogosult állampolgár, akik az ország megyéinek legalább feléből kell származzanak.

A módosító javaslatot kétharmadas többséggel kell elfogadnia a parlament mindkét házának, a végén pedig kötelezően népszavazásra kell bocsátani.

A résztvevők egyetértettek abban, hogy jelenleg a politikai klíma teljesen alkalmatlan egy alkotmánymódosításról szóló közvitára, lévén választási évben vagyunk, és a politikai szereplőkből hiányzik a konszenzusteremtő törekvés, amely szükséges egy alkotmányreformhoz.

Annak ellenére így van, hogy – mint azt Székely István Gergő aláhúzza – a román pártrendszer nem annyira polarizált, mint a közép-kelet-európai régió más országaiban (elég Lengyel- vagy Magyarországra gondolnunk), mert a pártok minden látszat ellenére nem ideológiai különbségek mentén szerveződnek, hanem klientúra-, azaz érdekalapon, és sosem valami mellett, hanem valami ellen tömörülnek egy közös ügy köré (a Demokratikus Konvenció az Iliescu-rezsim legyőzése céljából jött létre, a DA szövetség a Năstase-féle kormányzás leváltására, az USL Băsescu ellen, a PNL és a PDL egyesülése szintén ilyen logika mentén történt).

Illyés Gergely és Magyari Tivadar|Fotók: Oborocea Mónika

Magyari Tivadar szerint

az alkotmánymódosítási közvita jószándékú pótcselekvésnek tekinthető,

amely a néhány hónap múlva hivatalából leköszönő szakértői kormány tehetetlenségét hivatott leplezni. Továbbá azzal a meglepő hírrel szolgált, hogy ha nem tudnánk, az oktatási reform vitája már zajlik is – igaz, hogy senki nem vette észre.

Varga Attila a végrehajtó hatalomnak nemcsak a tehetetlenséget rója fel, hanem a legitimitás hiányát is – hiszen egy olyan technokrata kormányzat, amelyet senki nem választott meg, és nincs mögötte parlamenti többség, aligha rendelkezik kellő felhatalmazással egy alkotmányreform levezényléséhez. Arról nem beszélve, hogy minden normális országban egy ilyen horderejű kérdést a parlamenti ciklus első felében vitatnak meg, nem a választási évben, amikor sem elegendő idő, sem szándék nincs erre a politikai elitben.

Apropó politikai szándék: eddig egyetlen érvényes népszavazást tartunk számon, azt, amelyet Traian Băsescu kezdeményezett 2009-ben az egykamarás parlamentről és a képviselők számának radikális csökkentéséről. A kezdeményezés elsöprő sikerrel győzött – de azóta sem ültették gyakorlatba, a parlament nem is vette napirendjére.

Illyés Gergely ezen a ponton teszi fel a (talán) legfontosabb kérdést: egyáltalán

mi szükség az alkotmánymódosításra? És mi haszna ebből a magyaroknak?

– hangzik el ezzel összefüggésben. A kérdés megválaszolásához tudnunk kell, hogy – amint Varga Attila leszögezi – a román alkotmány nem szerves fejlődés eredménye, hanem mindig külső elvárások, kényszerítő(nek tűnő) tényezők eredményeként változik. A közigazgatási reform esetében is uniós elvárásokról esik szó, miközben tudjuk, hogy az EU eddig egyetlen tagállamát sem kényszerítette regionális átszervezésre.

Sokkal fontosabb azonban az a kérdés, hogy a hőn óhajtott régiósítás milyen módon érinti a magyar közösséget. A közigazgatási reformot érdemes a hatáskörök problémája felől megragadni – mondja Varga. A régiósítás ugyanis azt jelenti – elvileg –, hogy a létrehozandó, megyénél nagyobb közigazgatási egységek javára vonnak el hatásköröket a központi kormányzattól, tehát a a decentralizáció lehet a kulcsfogalom.

A tervezett alkotmányreform azonban nem ebbe az irányba mutat: inkább az történne, hogy a megyéktől vonnának el hatásköröket a régiók javára, a központ hatáskörei megmaradnának – ez esetben viszont nem beszélhetünk decentralizációról, hanem épp ellenkezőleg: recentralizációról. A régiók ilyenformán megnövekedett és felduzzasztott megyék lennének.

A regionalizáció legfontosabb kerékkötői az ún. helyi bárók voltak eddig – jelenti ki Székely István Gergő –, de ennek a típusú politikai-gazdasági elitnek a befolyása egyre csökkenni látszik, részben a DNA „áldásos” tevékenységének köszönhetően.

Illyés Gergely szkeptikus: szerinte az ország közigazgatási átszabása

rosszabb lesz a magyaroknak, mint a status quo fenntartása.

Még a leginkább optimista forgatókönyv is balul sülhet el: ha Kovászna, Hargita és Maros megye egyetlen régióban egyesül, ebben a tartományban alacsonyabb lesz a magyar nemzetiségűek aránya, mint a jelenlegi két székely megyében külön-külön. Ez persze csak akkor áll, ha az átszervezéshez a jelenlegi megyehatárokat vesszük alapul – hangzik el később –, de jelen állás szerint minden bizonnyal erre kell számítani.

Annak pedig, hogy a mostani, mesterséges területi felosztás szerint létrehozott fejlesztési régiókat felruházzuk közigazgatási hatáskörökkel – ahogyan Vasile Dîncu közigazgatási és régiófejlesztési miniszter elképzeli –, végképp nincs semmi értelmes indoka. Az optimális megoldás jelen helyzetben az lenne, ha valódi decentralizált hatáskörökkel látnák el a létező települési önkormányzatokat.

Varga Attila és Székely István Gergő

A regionalizálás, ebben a formában, azért van sikertelenségre ítélve Varga szerint, mert a centralizáció eszméje mélyen gyökerezik a román mentalitásban: ennek jele, hogy a valós szubszidiaritás megteremtése helyett a közigazgatási térképek megrajzolásával kezdik a folyamatot, és személyi kérdésekről beszélnek.

A nemzetállam és az egyetlen hivatalos nyelv eszméje érinthetetlen,

még akkor is, ha valódi tartalmat nem tudnak rendelni mögéje, és apróbb engedményekbe akár az alkotmány szintjén is belemennek – elismerik például a nemzeti kisebbségek identitását, ami eleve összeférhetetlen az egységes nemzetállam gondolatával. Amikor azonban fajsúlyosabb követelések kerülnek szóba – mint az autonómia vagy a regionális nyelvek egyenrangúvá, hivatalossá tétele –, a rendszer zár.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erdélyi magyar közösségnek fel kéne adnia az ezzel szembeni szimbolikus ellenállást, mert a problémát állandóan napirenden kell tartani. A mostani „származtatott alkotmányozó hatalmat” (amely a már meglévő alkotmányos keretekre épít), jelentősebb történelmi fordulat esetén ugyanis bármikor felválthatja egy „eredeti alkotmányozó hatalom” (amely az előző alaptörvény figyelembevétele nélkül hozhat új alkotmányt).

Nem csoda tehát, ha arra a moderátori kérdésre, miszerint „mi az alkotmánymódosítás legnagyobb kockázata”, Varga Attila ezzel a bonmot-val válaszol: „az, hogy elfogadják”.