Mircea Stroescu (Bukaresti Colţea) – Bartha József (Nagyváradi Törekvés), Hirsch Elemér (Kolozsvári AC) – Fuhrmann Gyula (Aradi AMEF), Hönigsberg Miklós (Nagyváradi AC), Jakobi Dezső (Kolozsvári Haggibor) – Ströck Albert (Törekvés), Aurel Guga (Kolozsvári U), Wetzer Rudolf (Temesvári Unirea), Rónay Ferenc (NAC), Drescher Zoltán (NAC). Ez volt a román labdarúgó-válogatott összeállítása 1923. július elsején, a kolozsvári Városi stadionban játszott, Csehszlovákia elleni mérkőzésen.

A korabeli tudósítások szerint mintegy tízezren látták a vendégek 6-0-ás győzelmével zárult találkozót – azt azonban talán senki sem gondolta a jelenlevők közül, hogy közel 93 évet kell várni ahhoz, hogy újra felnőtt válogatott mérkőzést rendezzenek a sétatéri pályán.

A csehszlovákok elleni összecsapás mindössze a negyedik volt a román válogatott történetében, és mindössze a második hazai pályán. Az első hazai meccset Csernyivciben (Cernăuţi) rendezték 1922. szeptember 3-án, az ellenfél az akkor szomszédos Lengyelország volt, az eredmény 1-1 lett. (A korabeli román futball Erdély–Regát konfliktusairól érdemes elolvasni ezt a cikket.)

Azóta kétszer átépítették és háromszor átkeresztelték a sétatéri stadiont, de a válogatott meccsek elkerülték az ország második legnagyobb és legmodernebb arénáját. 1985-ben terveztek ugyan egy szintén Csehszlovákia elleni barátságos találkozót, de végül lefújták, 1988-ban pedig az olimpiai válogatott játszott itt az NSZK és Lengyelország ellen.
Kolozsvárra csak 2008-ban tért vissza egy meccs erejéig a nemzeti együttes, de akkor a Bajnokok Ligájára frissen átépített fellegvári dr. Constantin Rădulescu stadionban fogadta Litvániát. A váratlan 3-0-ás vereség viszont jó időre elvette a szövetség és a szakvezetés kedvét a kolozsvári meccsektől.

A Monarchia „dunai iskolája”

A Román Labdarúgó-szövetség amúgy sem tartozott soha a vidéki válogatott mérkőzések hívei közé. A központosított román nemzetállami gondolat jegyében a nemzeti együttes otthona Bukarest volt, különösen miután 1953-ban felépült az Augusztus 23 (később Lia Manoliu) stadion. De a második világháború előtt, a román foci hőskorában is csak négyszer játszott a fővároson kívül a válogatott, az említett két meccs mellett egyszer-egyszer Aradon és Nagyváradon.

Pedig akkor még a Monarchia futballörökségét (az ún. dunai iskolát) tovább ápoló erdélyi, bánsági és partiumi csapatok magyar, sváb és zsidó játékosai adták a válogatott javát, az 1923-as kolozsvári meccs volt az első, amelyen egy regáti játékos, a kapus Stroescu is pályára lépett. Az első román nemzetiségű focisztár és a válogatott első csapatkapitánya, Aurel Guga is a ma Szerbiához tartozó bánsági Kevevárán (Kovin) született.

Erdély felkerül a futballtérképre

A kommunizmus első két évtizedében a válogatott kizárólag Bukarestben játszott hazai mérkőzést, 1931 és 1966 között egyetlen vidéki találkozó sem volt. A hatvanas és hetvenes években is csak szórványosan került be egy-egy vidéki meccs, szigorúan a Regátban, a nagy áttörésre 1982-ig kellett várni.

Ekkor lett szövetségi kapitány a kiváló PR-érzékkel rendelkező Mircea Lucescu, aki négy év alatt körbeturnézta az országot a nemzeti együttessel, bár az igazán fontos tétmeccsek ekkor is Bukarestben maradtak. Így is 12 meccset játszottak a fővárostól távol, és az erdélyi városok is ekkor kerültek vissza a válogatott térképére.

Lucescu döntésében persze az is szerepet játszott, hogy kapitánysága első felében párhuzamosan a Vajdahunyadi Corvinul edzője (sőt, játékosa is!) volt, másrészt, hogy akkoriban vidéki klubok, az Universitatea Craiova és a Corvinul adták a keret gerincét.

Bukarest visz mindent

A Steaua BEK-győzelemben kicsúcsodott felfutása és Jenei Imre 1986 őszén kezdődő kapitánysága alatt már ismét megritkultak a vidéki meccsek, a két nagyszebeni találkozó kizárólag annak volt köszönhető, hogy a megyei párttitkárt Nicu Ceauşescunak hívták.

Ebben az időben lett a válogatott otthona a Ghencea stadion, amely hiába volt háromszor kisebb az Augusztus 23-nál, a Steaua-lázban égő rendszer a katonacsapat otthonába költöztette a nemzeti csapatot is.

Ezen a rendszerváltás után sem változtatott, mivel a hatalmi fölényét 1990 után a játékosok kiárusításával anyagi fölényre változtató Steaua továbbra is a román labdarúgás domináns klubja maradt, olyannyira, hogy Lucescu 1986-os leváltása óta mindössze négy évig (1991–1993 és 2009–2011) volt olyan edzője a válogatottnak, aki nem kötődött a piros-kékekhez. 

Vissza vidékre?

A válogatott 2002 után főként kényszerből tért vissza vidékre, amikor a bukaresti stadionok – elsősorban a korrupciós ügyek nyomán leromlott gyepszőnyegek – állapota már kihatással volt a csapat játékára, de a román szövetség nemzetközi megítélésére is.

A csapat fő otthona ekkor – főként Hagi lobbierejének köszönhetően – Konstanca lett, egészen 2011-ig, amikor szinte egyidőben készült el a bukaresti Nemzeti Aréna, a Kolozsvár Aréna és a ploieşti-i Ilie Oană stadion.

Azóta öt év alatt csak egyszer nem a fővárosban játszott a válogatott, és most is csupán kényszerből, a Nemzeti Aréna tűzbiztonsági engedélye körüli herce-hurca miatt játszott szerdán Giurgiuban a litvánokkal, és fogadja vasárnap Kolozsváron a spanyolokat.   

Összesítve, a román válogatott eddigi 664 hivatalos mérkőzéséből 275-öt vívott meg hazai pályán, ebből 224-et Bukarestben. Vidékre csupán a hazai meccsek 18,5 százaléka, 51 találkozó jutott, ezen 18 város osztozott. Erdélyben és a Bánságban pedig mindössze 18 alkalommal játszott a nemzeti együttes. Galac a legnagyobb romániai város, amelyben még sosem játszott a válogatott, Erdélyben pedig Nagybánya a legjelentősebb, válogatott meccs nélkül maradt település.