Az történt, többek között, hogy elhangzott valami, egy mondat, amelynek nem szabadott volna elhangoznia, legalábbis nem ott és nem annak a szájából, aki mondta. Emil Boc, minden kolozsváriak polgármestere arról értekezett az ünneplő magyarok előtt a Biasini szállónál, hogy büszke az Oscar-díjas Saul fiában szereplő Molnár Levente teljesítményére, akit díszpolgári címmel tüntetnek ki, „még akkor is/annak ellenére, hogy magyar etnikumú” („chiar dacă e de etnie maghiară”).
Emil Boc bizonyára nem érti, hogy egy ilyen mondat mitől sértő, sőt minden bizonnyal nagylelkűnek szeretett volna mutatkozni, és – a jóindulatú értelmezés szerint – azt szerette volna kifejezni, hogy Kolozsvár büszke sikeres fiaira, függetlenül azok etnikai identitásától. A nyelv azonban sok mindent elárul azokról, akik használják, néha azt is, amit a használói nem szeretnének megmutatni magukból. Ez esetben azt árulja el, hogy Kolozsvár polgármestere részéről egyfajta kegynek számít, ha kitüntet egy magyar embert, ezért hálásnak kéne lenni, mert ez nem a természetes, normális állapot, hanem kivételes dolog. Magyar/román, de rendes – ismerős az eszmefuttatás, de egy hivatalos személy részéről mégiscsak újdonságértéke van.
Biztos vannak most olyanok, akik azt mondják, hogy nem kell túllihegni ezt az egészet, a polgármester rosszul fogalmazott lányos zavarában (mert mondjuk beszóltak neki, ezzel zavarva meg „az ünnep méltóságát”, mintha ugyanbiza 1848. március 15-én Petőfiék olyannyira kulturált és cizellált hangnemben adtak volna hangot a véleményüknek a pesti utcán). Azoknak, akik így gondol(hat)ják, ajánlom figyelmükbe, hogyan hangzott volna, ha a magyar köztársasági elnök ekként indokolja a Saul fia főszereplőjének Kossuth-díját: „büszkék vagyunk rá, még akkor is, ha zsidó”.
Ilyen mondat nincs, nem létezik, nem létezhet Kolozsváron vagy máshol, ahol – elvileg – polgári jogegyenlőség van. Még akkor sem, ha itt Emil Boc a polgármester.
És nincs miért meglepődnie, ha erre legközelebb a szokásosnál türelmetlenebbül fogják figyelmeztetni.
(A cikk kapcsán vita alakult ki: Szakáts István írását itt, Papp Attila Zsolt válaszát pedig itt olvashatják.)