Néztem, ahogy megérkeznek a Saul fia stábjának tagjai budapesti sajtótájékoztatójukra: fáradtan, mégis mosolygósan ültek a kamerák elé (mindkettő érthető, a fáradtság meg a derű is).
Néztem Röhrig Gézát, aki szellemesen számolt be az Oscar-gála furcsaságairól, és megütötte egy mondat a fülem. Arról volt szó, hogy mennyire megható volt érezni a magyarok részéről érkező szeretetet és lelkesedést, az üzeneteket, a támogatást: egy egész nemzet ünnepét. „Már a díjátadó előtt úgy éreztem, hogy 15 millió Sauljaként ülök ott” – mondta Röhrig. Aztán még olyasmit is mondott, hogy túl kéne tekinteni már az ideológiai lövészárkokon, „egymásra vagyunk ítélve”, és „jó lenne, ha az a pillanat, amely az Oscar-díjátadó éjszakáján összehozta a magyarokat az egész földkerekségen, több is tudna lenni, mint egyetlen pillanat”.
Más kontextusban talán nem nagy kunszt ez a néhány mondat. Mégis, Röhrig Gézának, ennek a halkszavú, New Yorkban (is) élő, vallásos magyar zsidó színésznek és költőnek a szájából már-már banálisan természetesen és magától értetődően hangzott. Mint ahogy korábban az is, hogy a doni tragédiáról és Trianonról is kéne már egy nagy erejű művészfilmet készíteni, és ő azokba is „beleadná szívét-lelkét”.
És végtére tényleg ennyire egyszerű ez. Lehet, hogy nehéz megemészteni, de a világot nem hozzák lázba a mi aktuális acsarkodásaink, félelmeink és előítéleteink, hogy zsidó és nemzsidó, urbánus és népi, bal- vagy jobboldali, és hogy mindent, ami történik, csakis ezen a szemüvegen keresztül lehet látni és láttatni, „határon innen és túl”, és eszerint ítélni meg eleveneket és holtakat. A világot az érdekli – és ez marad majd meg a kollektív emlékezetben –, hogy 2016-ban egy magyar film nyerte az Oscar-díjat, ennek minden dicsőségével. És ez annyira magától értetődő, mint Röhrig Géza szájából az, hogy „15 millió Saulja”.
És talán azért kellett ez az Oscar-díj, hogy mindez elhangozzék végre.