„Arról, hogy vitatkozni fölösleges”

Köszönöm, Bajtársaim, hogy mint mindig, kiálltok mellettem, de hát közöttünk ez soha nem is volt kérdés. „…Hű és lojális marad a harcos minden körülmények között bajtársaihoz” – de mi ezt tudjuk, hisz egyikünk írta, mint ahogy azt is, hogy „a magányos harcos csupán legenda, absztrakció”.

De nincs itt háború, csupán a szokásos intrikák, csupán a történelem ismétli önmagát, és nekünk is csupán megismételni kell a történelmet.

Hajdanán egy túlbuzgó atyafi, egy jó, de valamiért mégis békétlenkedő író óvta tőlünk a népet. Timeo Danaos et dona ferentes – félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is, írta és tanácsára egy püspök kiprédikált minket az ifjúság irodalom által való megrontásáért. Ez akkor is nevetségesen hangzott, hát még húsz év múlva, mikor egy nevét sem vállaló újságírócska egy két évtizeddel ezelőtt írt versből kimeredő fasztól féltette az ifjúságot, egy olyan lapban, melynek eminenciása egy évvel azelőtt a száján keresztül ejakulált egy egész ország előtt.

„Adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalomtól romoljon meg”

– mondtuk mi akkor. „A tulajt cenzúrázd, ne a költőt” – vágtuk rá most. Felesleges is lett volna, mindkét esetben, tovább ragozni.

Most is egy jó, de valamiért békétlenkedő költő emelte föl először a szavát. Amivel egyébként semmi gond, mert egy költőnek mindent szabad, és legalább letett valami maradandót az asztalra. De mint egykoron az író szavára a püspök, most is ugrott valaki a költő felhívására. Az amúgy feddhetetlen, a nemzet szolgálatában megkopacodott derék (csupán konzervatív) püspök méltatlan utódja egy politikus lett, aki úgy lépett porondra a becsület lovagjaként, mintha nem tudná róla mindenki, hogy milyen korrupciós ügyek kísérték mindvégig dicstelen pályafutását. Roppant kétségbeesett lehet, ha egy irodalmi skandallum kis közönsége előtt mond kortesbeszédet. De most már róla is kiderült, hogy miért süllyedt a statisztikák veres vonala alá: még annyi stratégiai érzéke sincs, hogy amennyiben civil mecenatúrát indítványoz az állami ellenében, maga járjon elöl a jó példával, és az általa ad hoc politikai eszközként fölhasznált fiatal írószervezeteknek némi pénzt adományozzon köztudottan nem csekély vagyonkájából. Ha már szívből nem, legalább érdekből. De hát van, aki Széchenyi Istvánt tekinti példaképnek és van, aki Harpagont…

Mint egykoron, most is fölbukkantak újságírócskák, afféle péterúrfiak, akik hajdanán kacérkodtak a költészettel, de sem a múzsa, sem a kékharisnyák nem feküdtek föl nekik, így bevállalják azt, hogy szarral dobáljanak olyanokat, akikké szerettek volna válni. És már észre sem veszik, hogy nem a mások arcát kenik be szarral, hanem a sajátjukat. De hát ilyenek mindig is voltak, ki ezzel, ki azzal keresi, ki vajjal, ki szarral keni meg kenyerét.

Úgy, ahogy akkor, most is kidugták fejüket a laborokból az interpretátorok, akik úgy vélik, jobban tudják, mit kell egy írónak írnia és cselekednie, és szent meggyőződésük, hogy szövegtenyészetük révén egyszerre váltják meg, globális szinten az irodalmat és a társadalmat. Ők azok, akik anyanyelvünkből csupán a névelőket és a kötőszavakat használják, a többit pedig az éppen soros divatteória vagy ideológia zsargonkészletéből merítik.

Mivel mi nem nekik akartunk megfelelni, hanem az olvasóknak,

érdektelenek voltunk számukra, mit sem tudnak rólunk meg cselekedeteinkről, de ez nem gond számukra, hiszen ők néhány guglizott szöveg kontextusából kiragadott félmondat alapján már belelátnak a fejünkbe, a múltba, a jelenbe és a jövőbe és máris ontják szentenciáikat. Villámgyorsan gödröt ásnak a múltba és beletemetnek minket, mint valami hullákat, letapossák a földet és kijelentik, nem volt itt semmi, kérem szépen, csak mi voltunk, vagyunk és leszünk. Elvégre ők írják az irodalomtörténetet. Pontosabban újra- meg újraírják, indulataik, kényük, kedvük és épp aktuális érdekeik szerint.

Miután az életművet és a tetteket imígyen lenullázták, következik a kioktatás.

A jelszó a progresszió, hiszen ők velünk ellentétben tartják a lépést a korral.

Elsősorban kiderül, hogy a kormány, mi több, maga a magyar állam illegitim. Mert ők így gondolják, és punktum. Az, hogy  maga a sokmilliós nép mint gondol erről, ha véletlenül úgy százezerből egynek megfordulna valami ilyesmi a fejében, nem számít. Hogy a többség mire szavaz, nem számít, mert ők eltévelyedett, tudatlan birkák. Az ő szavazatuk nulla pontot ér. A (másként) gondolkodó, az abszolút igazság birtokában lévő csúcsértelmiségé százezer pontot. Ez a progresszív demokrácia alapelve. Punktum. Ha már az állam illegitim, a pénze is az. Aki elfogadja, elkárhozik. A Pokolra kerül, ahol aztán a negatív kritikák üstjében rotyog, a fel nem támadásig.

A megzabolázhatatlan művészi szellem már csak egy elavult toposz,

nem különben a véle összekapcsolódó zseni-mítosz. Azaz nem ám arról kell írni, amiről akarunk, a korlátlan költői szabadság már a múlté, más idők járnak, ha nem vettétek volna észre. Ki van jelölve az optimális út: a társadalom pereméről, a szociális érzékenység regisztereiről illik manapság ódákat faragni, és azon elmélkedni, vajon van jogunk levágni a disznót, s ha véletlenül igen, gondolunk-e az ő szenvedéseire, megteszünk-e mindent, hogy rövid életében boldog legyen és ő is megnézhesse a Csillagok háborúja új epizódját, még a véres karácsony előtt. Ez az állatlélektani realizmus, mélyedjetek el tanulmányozásában, és ne feledkezzetek meg a sorstragédiákról, arról hogy galád sirályok és varánuszok lesik a tojásból kikelő kis teknőcöket Ausztrália északi partjain, és csak az életképesek jutnak el a túlélést jelentő Nagy Oczeánig, míg a lassúbbakat könyörtelenül fölfalják a fent emlegetett bestiák, ahelyett, hogy éhen pusztulnának. Azon is gondolkodjatok el, van-e jogunk növényeket fogyasztani, hiszen ők is az Anyatermészet érző lényei, egyáltalán, van-e jogunk bár vizet inni, vagy nemsokára kiderül, hogy figyelembe kell vennünk a kisebbségi oxigénmolekuláknak a többségi hidrogénmolekulákkal szembeni komplexusát. A szerelmeskedésről meg végképp ne írjatok, mert a szexizmus rút bűnébe estek. A szerelem és a gyönyör már nem lehet témája a költészetnek, hiszen minimum egyikőtök szexuális tárgy.

Géniuszokra, humanista műveltségre sincs már szükség, micsoda dolog ez, hogy valaki az isteni szikrát megrakja a tudás hasábfáival és lángra lobbant elmével merészel kiemelkedni a többiek közül, frusztrációkat okozván ezáltal azokban, akik a meghaladott olvasás és tanulás helyett önmagukat keresgélik, mások életében vájkálva a Pofakönyvben, divatos teóriákban, és a hetedik univerzitást hagyják abba, mert kőkorszaki barbárok szakdolgozatokat követelnek tőlük meg vizsgáztatják őket valami olyasmiből, amire nekik nincs szükségük, hiszen a mamahotelben jól el lehet lébecolni.

Mert ez az újkori progresszió,

kedves Bajtársaim, és már nincs olyan, hogy az ember olvas, tanul és érdeklődve fordul azok felé, akiktől tanulhatna. Manapság ez fordítva van, nekünk kell megtanulnunk tőlük, hogy milyen jó is az, amit ők csinálnak.

Nem csodálom, hogy előlép belőletek a régi harcos, de Bajtársaim, ne vesztegessétek a drága időtöket, mert nincs háború, csupán a dolgok önismétlődése, az is egy eltorzult formában. Nem egy köztiszteletben álló püspök, hanem egy bukott zsebpárt kompromittált aktivistája bérelt föl egy amatőr csapatot egy olvashatatlanul terjengős kortesbeszéd megírására, melyet egy tucat szavazója (a bázis egyharmada) lájkolt be, két lecsúszott lap gyalázkodott, akik azzal tudtak volna bajt okozni, ha megdicsérnek, meg itt-ott egy-egy kis portálon okoskodtak, kevésbé izgalmasan, mint az Őrtorony.

Közülük senki nem jött rá, hogy nem a szó a veszélyes fegyver, hanem a mondat, és hogy a rosszul megszerkesztett és/vagy érthetetlen mondat nyila kilövés után a földre hull és nyomban szétporlik, még a megcélzottig sem ér el, nemhogy a mögötte álló közönségig.

Nincs értelme vitába szállnotok,

mert úgy is csak a falaknak beszéltek, két különböző világról van szó, elbeszélünk egymás mellett. Eddig is felesleges volt megszólalni, ez az írás is felesleges, csupán a virtus hozza ki belőlem, mint ahogy belőletek is.

„Néha elállják az utat, néha köpenyedbe kapaszkodnak. Olykor gyaláznak, harcra hívnak, megsebesítenek.
Soha semmilyen körülmények között nem szabad ezekkel harcolni. El kell viselni őket, ahogyan a természet kellemetlenségeit viseli az ember. Ha késleltetnek, hát próbáld meg lerázni őket. Ha gyaláznak, haladj tovább. Ha köpenyedbe kapaszkodnak, vesd le köpenyed és hagyd a kezükbe. Ha megsebesítenek, takard el a sebet és mutasd magad erősnek.
(…) Ne törj kopját azzal, aki övön alulra irányozza fegyverét. Ne vedd fel annak kesztyűjét, aki a lábad elé köp. Ne tiszteld meg a harcoddal a hátulról támadót.”
 
Ne harcoljatok, ellenben majd gyertek tanítani.

Ölellek benneteket a kiskörúti Helyőrségből:

Troppauer Hümér

Az idézetek György Attila Harcosok könyve című művéből származnak.

(Szerkesztőségünk továbbra is nyitott a témával kapcsolatos vélemények, hozzászólások közlésére.)