A székely költő, aki jelentkezne a Motörheadbe

Muszka Sándor és a sepsiszentgyörgyi zenekar Hajnali énekek címmel mutatták be közös produkciójukat. Muszkáról tudnivaló: amellett, hogy kiváló költő, ő a székely stand up „atyja”, de a  székely egypercesek irodalmi műfajának megteremtése is a nevéhez fűződik. Az viszont mindjárt kiderül, hogy a skatulyákat nem nagyon szereti.

Az Evilági zenekar megzenésítette a verseidet. Korábban gondoltál-e már erre a lehetőségre (mármint hogy a verseidet meg lehetne zenésíteni), és mit szólsz a végeredményhez? Ha kizárólag rajtad múlna, milyen zenei műfajban szeretnéd viszontlátni a verseidet?

Az Evilági zenekarral való együttműködésem, azt hiszem, teljes egészében a szerencsének köszönhető, na meg Orbán Ferenc zenekarvezetőnek és egyik tanárkollégájának. Történt ugyanis, hogy a szóban forgó tanárkolléga egyik nap a Helikonból kifénymásolt verseket mutatott Orbán Ferencnek: hogy igazán jól megzenésíthetők lennének. Mivel a versek Ferencnek is tetszettek, elindult a nyomozás a szerző kiléte felől, ugyanis a fénymásoló azt eltüntette. Na de mivel az igazság előbb-utóbb mindig kiderül, a szerző is megkerült, s mivel a versek felett az én nevemet írta, nem volt ahogy letagadni.

Az, hogy a verseimet meg lehetne zenésíteni, maximum Bob Dylan hallgatása közben jutott eszembe néha. De mivel semmifajta hangszeren nem tudok játszani – kivéve persze a csörgőt, már amennyire az hangszer –, nem nagyon foglalkoztatott a dolog. Az, hogy úgymond profi zenészek zenésítsék meg a verseimet, az, bevallom, eszembe sem jutott. Persze később annál nagyobb volt az öröm és megtiszteltetés.

Most, hogy éppen túl vagyunk egy kilenc állomásos turnén az Evilági együttessel, amely alatt mindenütt telt ház fogadott, és több helyen visszatapsolták a zenekart, azt hiszem, ha újra műfajt kellene változtatni (megjegyzem, nagy szamárság lenne), akkor én legszívesebben azt is Orbán Ferencre és az Evilágira bíznám. Nem másért, csak úgy gondolom, hogy ha az ember zenét akar valamihez, azt a legjobb egy zenészre, zenészekre bízni.

A műfajt azért kérdeztem, mert rólad sokan tudják, hogy a punkzene nagy híve vagy, én láttalak is punknótákat énekelni. Sosem jutott eszedbe, hogy punkzenész légy?

Jutott nekem ma eszembe, mondanám, ha Petőfi már nem mondta volna. Persze, 16-18 éves koromig egyéb sem jutott eszembe. És most, hogy megkérdezted, plusz hogy Lemmy is meghalt és ha jól értem, ezáltal a Motörheadben üresedés van, lehet, kellene írnom egy levelet a fiúknak. Meg is írnám, ha jobban belegondolok, csak hát az a gond, hogy annyira azért nem megy az angol, hogy esélyem legyen meggyőzni őket. Pedig ha felvennének, azért én még angolul is képes lennék megtanulni. A We are Motörhead and we play rock' n' roll koncertkezdő mondatot már most elég tisztán ejtem.

Komolyra fordítva a szót, már amennyire a kérdés engedi: igen, diákkoromban volt egy számomra legalábbis legendás Vibrátor nevű zenekarunk. Ez abban az időben volt, mikor még Kézdivásárhelyen két zenei stílust ismertek az emberek: a diszkót és a rockot. Na mi voltunk a rockosok. Mivel több fesztiválon is felléptünk, ott megtudtuk, hogy mi inkább egy punkzenekar vagyunk – de mi azt is ugyanúgy szerettük. Aztán az idő (egyetem, katonaság stb.) ennek is véget vetett.

Ha punkzenész nem is lettél, de az előadóművészet egy másik ágát rendszeresen műveled: a stand up comedyt, ilyen minőségedben még a Fábry Showban is felléptél. Mennyire működik spontánul ez a műfaj, te mennyi teret engedsz az improvizációnak – vagy inkább ragaszkodsz a „szöveghűséghez”?

Hát ha stand up comedy, akkor én csak amolyan botcsinálta stand up comedy-s ha vagyok. Azzal is úgy vagyok, mint Kézdin a punkzenészséggel, hogy csak később tudtam meg másoktól. Mikor megjelent a Sanyi bá könyvem, annyit hívtak felolvasni, hogy egy idő után nagy részét már betéve tudtam. Aztán már egy-két szöveget könyv nélkül mondtam, és ilyenkor – mivel szerencsémre-szerencsétlenségemre – nagyon jól ismerem azokat az embereket, akikről szól a könyv, a gesztusaikat, testtartásukat is tudtam utánozni.

Hát valahogy így lettem én stand up comedy-s. A Wikipédia szerint egy időben humorista is voltam, ebből is csak annyi igaz, hogy mindig tudtam magamon is kacagni, és csak reménykedem, hogy aki írta, nem a verseim miatt írta... Visszatérve a kérdésre: ha nem lenne előre megírva vagy megtanulva a szöveg, nem hiszem, hogy képes lennék bármit is rögtönözni. Ahogy magamat ismerem, még egy nyeletlen vicc sem jutna eszembe.

Hogy érzed, mennyire lehet azonosítani Muszka Sándort, az alanyi költőt Sanyi bával, a „székely egypercesek” karakterével? És főleg: mik azok a „székely egypercesek”?

Lehet, nem lehet, azonosítanak, ami, bevallom, egy kis ideig zavart is. Ennek oka – én úgy látom –  leginkább az lehet, hogy egy ennyire autentikus figurát, mint Sanyi bá, az elmúlt jónéhány évben senkinek nem sikerült megalkotni. És mindannak ellenére, hogy mi, székelyek egy irtózatosan vicces és humoros nép vagyunk, nagyon rég nem jelent meg olyan könyv, amelynek ez a híres humor a témája. Ez a három kiadást megért könyv, úgy látom, pont ezt a hiányt tudta pótolni, betölteni.

A székely egyperces az onnan jön, hogy jobb műfaji meghatározást nem találtam. Mindenképpen jelezni szerettem volna, hogy ez nem novelláskötet, nem regény, de az örkényi értelemben vett egypercesnek sem az – valahogy az olvasók tudtára hozni, hogy rövid, székely nyelven megírt történeteket tartalmaz a könyv... Mivel jobb nem jutott eszembe, így lett székely egyperces, de lehetett volna székely két- vagy akár székely ötperces is.

A Sanyi bá nagy sikert aratott, határon innen és túl, ahogy mondani szokás. Hogyan születnek ezek a humoros, anekdotaszerű, sajátos székely történetek? Tervezed-e a folytatást?

A humorérzék valószínűleg ugyanolyan, mint a zenei hallás vagy az énekhang: vagy születik az emberrel, vagy nem. Mivel kis megszakításokkal 35 éve élek Székelyföldön, egyáltalán nem esik nehezemre a Sanyi bában fellelhető csipkelődő, mindenből viccet csináló észjárás. Meg aztán kell hozzá fül meghallani, és humorérzék és humorérzék, mert anélkül nem megy.

Elmondok egy történetet. Nemrégiben Kézdivásárhelyen jártam. Mentem az úton többedmagammal, előttünk egy idős házaspár ment, majd megállt egy kirakat előtt. Ahogy mellettük elhaladtunk, a következőket hallottam. Mondja a férfi: – Nésszeg meg, milyen szép barna kalap. Erre a felesége, hogy há akkor vegyed meg. Erre a férfi: – Há nem látod, milyen barna. Ahogy eltávolodtunk, elkezdtem kacagni, de a többiek nem. Akkor derült ki, hogy ezt az egészet csak én hallottam meg.

Visszatérve a kérdésedre: igen, elmondhatom, elkészült a Sanyi bá folytatása, de nevezzük inkább első vagy nulladik résznek, olyan Csillagok háborúja stílusban. Ebben a részben az olvasók megtudhatják, hogyan született meg a Sanyi bá, hogy újabban mik es történtek vele, valamint bepillantást nyerhetnek Szilveszter Dániel rossz anyagi körülmények között, nyomorogva tengődő flekkenfalvi költő és lírikus életébe is. Az utóbbi szereplő munkanélküli és kissé alkoholista, de ez, remélem, nem fogja zavarni a kedves olvasókat. Folytatásról lévén szó, ezt a könyvet is Csillag István csíkszeredai képzőművész barátom fogja illusztrálni, és ígéret van rá, hogy tavasszal már a könyvesboltokban lesz.

A verseidből egyfajta Villon-szerű csavargó poéta rajzolódhat ki – a legújabb könyved munkacíme is az volt, tudtommal, hogy A fehér cigány –, valahol mégis azt nyilatkoztad, hogy legszívesebben elvonulnál egy Isten háta mögötti helyre, a könyveiddel és a kutyáddal, ahol senki nem háborgat. Hogy működik benned ez a kettősség?

Már rég nincs kettősség, egység van: igen, szeretnék egy kis erdei házat, jó volna a nagy hűhóktól minél távolabb. Rengetek könyv van, amit még el szeretnék olvasni, és megírni való ötletem is akad egynéhány. Idő meg egyre kevesebb. Ahogy azt az egyik magyarországi professzor írta nekem nemrég levelében: Kedves Sándor. Idő nem lesz több, legfeljebb melegebb. És be kell látnom, sajnos igaza van. Napi nyolc-tíz óra munka után már nem sok marad a következő napi nyolc-tízig.

Ezzel a Villon-os dologgal meg sosem tudtam mit kezdeni, én bánom a legjobban, hogy nem tartozhattam, tartozhatok a felső tízezerhez, vagy legalább a felső középosztályhoz, ha van ilyen egyáltalán. Bizonyára minden másképp alakult volna, ha már kisgyerekkoromtól a Hiltonba járok villásreggelizni, és ebédelni a Buddenbrook házba. Na de, N-a fost să fie, mondaná az angol.

Egyre többször bukkan fel az írásaidban a politika, a költészeted is közéletire „hangolódott” néhol. Mi váltotta ki, hogy ehhez a témához fordultál?

Ha elődeink nem írtak volna az akkori jelenről, most a történelemkönyvek évszámain túl nem sokat tudnánk arról a korról. Ezen túlmenően, ami engem zavart, az az, hogy bár havonta megjelenik egy úgymond hiánypotló könyv a székely csizmáról, lajbiról, kapcáról, a ki-, fel- és átkutatott székely zsebről, de mikor a jelenről van szó, hatalmas a csönd.

Úgy gondolom, a dicső – már amennyire dicső – múlt mellett arról is beszélni kellene, hogy a fiatalok tömegesen hagyják el az édenkertet, és előreláthatóan legtöbbjük vissza sem tér soha. A munkanélküliségről, a szegénységről, a szellemi elmaradottságról, és arról, hogy még csírájában sem látom azt a politikai erőt és akaratot, amelyik ezeken a problémákon változtatni akarna és tudna.