Amikor 1941 december 7-én a japán légierő gépei támadást intéztek az Egyesült Államok Hawaii-on, Pearl Harbor kikötőjében állomásozó hadiflottája ellen, az óceán fenekére küldve vagy súlyosan megrongálva az amerikai flotta büszkeségének számító csatahajók jó részét, Washingtonban még nem igazán tudták, mit is kezdjenek ezzel az egész háborúval, amely akkor már több mint két éve tartott.

Az első világháborús részvételt követően az ország ismét elfordult a világpolitikától, és a saját ügyeire koncentrált. A 30-as években többször is kinyilvánította semlegességét.

Aztán, ahogy a nácik Európában, a japánok pedig Ázsiában egyre előbbre nyomultak, 1941 elején végül közvetve mégis állást foglaltak, hiszen elfogadták a kölcsönbérleti törvényt (Land-Lease Act), amelynek értelmében fegyvereket és más hadi eszközöket adtak el a szövetségeseknek, elsősorban a briteknek és a szovjeteknek, de a franciáknak és kínaiaknak is.

A közvetlen háborús részvétel azonban – a nyilvánvaló szimpátiák és antipátiák ellenére – nem volt napirenden.

Egészen a már említett Pearl Harbor-i sajnálatos eseményekig, amelyek hadüzenetet jelentettek japán részéről. Washington fölvette a kesztyűt, és Tokió mellett a Japán császárság európai szövetségeseinek is hadat üzent.

A többi már történelem: az amerikai gazdaságot átállították háborús üzemmódra, a hatalmas ország elkezdte ontani a fegyvereket, harckocsikat, harci repülőket, hadihajókat – köztük repülőgép-hordozókat és tengeralattjárókat. Az amerikai hadsereg a szövetségesek oldalán beszállt a háborúba, és 1945 májusára Európában, augusztusában pedig Ázsiában is – igaz, mérhetetlen pusztítás árán – sikerült megnyerni a háborút.

Most tegyük félre a konteókat, miszerint az amerikaiak tudtak a japán támadás szándékáról, de szándékosan hagyták lezajlani, hogy végre sikerüljön legyűrni a háborúba lépés elleni, amúgy igen népes közvéleményt. A tény az, hogy ez jelentette a háború fordulópontját.

Hogy miért idézem fel mindezt? Mert a hétvégi, a nyugati civilizáció szívében elkövetett, a nyugati kultúra és életforma elleni hadüzenetként értelmezhető párizsi terrortámadás után adja magát a párhuzam a mai Európai Unióval, illetve a teljes, az Egyesült Államokat is magában foglaló nyugati világgal.

Ahogy 1939-et követően az amerikaiak nem akartak újabb háborúba lépni Németország ellen, úgy ma a nyugati vezető politikusok sem tudják, mit kezdjenek az egész nyugati civilizáció és életforma elpusztítását hirdető terrorszervezettel, az Iszlám Állammal, amely Szíria és Irak egyes területein valóban államszerű képződményt működtet.

Nyilvánvaló, hogy valamit tenni kell ellene. Ezért aztán ímmel-ámmal légi csapásokat mérnek a terroristákra, ezzel támogatva az ellenük a harctéren küzdő kurdokat, illetve szíriai kormányellenes erőket, valamint közvetve a most már orosz támogatással harcoló szír kormánycsapatokat. Mindez részsikereket eredményezhet – mint most a hétvégén az észak-iraki Szindzsár visszafoglalása -, de a jól felfegyverzett, népes haderővel rendelkező, és uralmát a terror eszközeivel fenntartó Iszlám Állam ellen nem biztos, hogy elegendő.

Persze az analógia annyiban sántít, hogy nevével ellentétben az IÁ (vagy ISIS, kinek hogy tetszik) valójában nem állam, és nem reguláris hadsereget működtet. Hadereje a hagyományos harcászati elemek mellett irreguláris taktikákat is alkalmaz, és jellemzője a gerillahadviselés is. Sőt, az ellenfél hátországának megfélemlítésére alkalmas propagandát is kitűnően alkalmazza.

Az afganisztáni és iraki kaland után – amelynek nyomán az al-Kaida mellé most megkaptuk a nyakunkba az IÁ-t is, szétesett, kormányozhatatlan országok és óriási menekültáradat kíséretében – persze érthető a nyugati kormányok hezitálása. A számos nyugati katona életét követelő kudarcos beavatkozásokat követően – mert az, hogy sikerült Szaddám Huszeint megdönteni, csupán apró siker, az viszont, hogy Irak azóta nem létezik országként, a központi kormány csupán a terület egy részét ellenőrzi, a kurdok és a szunnita IÁ saját területekkel rendelkeznek, simán kudarc – nehezen szánják el magukat egy újabb kalandra.

Pedig jelen állás szerint úgy néz ki, hogy ennél, amit most felvállalnak, mindenképp többet kell tenni. A kérdés: mit és hogyan?

Az első eldöntendő kérdés az, hogy mit akarunk. A válasz viszonylag egyértelmű: felszámolni az erőt, amely életformánk, kultúránk és civilizációnk ellen üzent hadat. A másik kérdés: hogyan? És ami legalább ennyire fontos: mi lesz azt követően, ha sikerült felszámolni az IÁ-t?

Az afganisztáni és az iraki kaland megmutatta: a demokráciaexport elmélete ismét csak csődöt mondott. A nem európai, görög-római-zsidó-keresztény alapokon nyugvó, ma is a törzsi és klánrendszer kereteiben élő közösségek szemében jobb esetben csak európai vagy amerikai bolondéria, rosszabb esetben az újabb gyarmatosítás ideológiai eszköze a számunkra magától értetődő, mert az európai kultúrában szervesen gyökerező liberális, képviseleti demokrácia, a nemek közötti egyenlőség és a szólásszabadság – minden szélsőséges vadhajtásával együtt.

Vagyis a nyugati típusú demokrácia kiépítése nem igazán tűnik reálisnak. De egy olyan, legalább a helyiek nagy része által legitimnek elismert, a fundamentalista terrort elutasító központi hatalom támogatása, amely képes viszonylagos rendet tartani, talán működhet.

Persze ez még messze van. Addig még elválik, hogy a gazdaságilag és technológiailag is a világ élén álló Nyugat hajlandó-e a párizsi merényleteket a maga Pearl Harborának tekinteni. És felvállalni azt, hogy az iszlámot félremagyarázó fanatikus szadisták hadüzenetére nem elegendő reakció a tolerancia és befogadás szükségességének folyamatos hangoztatása, illetve néhány szórványos légi csapás, hanem – akár az iszlamista fundamentalizmust szintén kiemelt problémaként kezelő Oroszországgal és Kínával együtt – teljes mellszélességgel föl kell vállalni a küzdelmet az apokaliptikus víziókban hívő, eszközeiben nem válogató szélsőséges szekta ellen. Mint ahogy a már Nyugaton megtelepedett bevándorlók közül is minden eszközzel ki kell szűrni a potenciálisan veszélyes elemeket.

Persze mindez nem egyszerű, és nem olyan lélekmelengető, mint bevándorlókkal szelfizni. Rengeteg erőfeszítést, bátorságot, anyagi ráfordítást, valamint – hogy a klasszikust idézzük – vért, verítéket és könnyeket igényel majd.

De jelen állás szerint aligha megspórolható.