„A kormány helyi megbízottja nem saját ötlete nyomán gáncsolja a sárkánydomb felépítését, rossz szellemei susogták tele fejét: az építménynek semmi más célja nincs, mint eltakarni Mihály vitéz szobrát, így akarja leválasztani a sunyi városvezetés a történelmi belvárosról a „román teret”, s elfedni a sétálók elől a nagy román hős emlékművét.

Pedig semmi más nem történne, csak természetes válaszvonal születne a régi belváros és a nyolcvanas években ránk erőltetett szocreál kultúrházzal, tömbházakkal, szoborcsoporttal ékesített új központnak szánt tér között. Nem égig érő fal, néhány méteres domb csupán, mely inkább jelképes határ, nem mindent eltakaró építmény. Ki-ki ott sétálhatna, üldögélhetne, ahol neki kedvesebb – gondolhatná az egyszerű halandó, de nem így a bősz román hazafiak. Lăcătuşu elvtársék ismét világgá kiabálták  a helyi románság ellen készülő újabb merényletet, így várható volt, hogy magas polcra ültetett emberük lépni fog.

Mozgástere ez esetben szűkre szabottnak bizonyult, így hát a megvalósíthatósági tanulmányt és a városrendezési tervet támadta meg, azt kifogásolja, hogy a zöldövezet kialakítására készült elképzelést nem hagyta jóvá a honvédelmi és a belügyminisztérium, no meg a Román Hírszerző Szolgálat. Abszurd ország abszurd törvényei, melyeket még abszurdabb módon értelmez a helyi kiskirály. A XXI. századi, európai Romániában egy város választott testülete nem dönthet arról, hová ültet fát, alakít ki dombot, állít szobrot, csak ha ezt a központi erőszakszervek is jóváhagyják – prefektusunk értelmezésében ez a modern kori román demokrácia, ez az eredeti román önkormányzatiság.

Minden bizonnyal előbb-utóbb, évek múltával a bíróság kimondja majd, hogy jogtalan volt a legújabb kormánybiztosi gáncsoskodás (is), addig azonban ott marad ablaka alatt a törmelékhalom, nem készülhet el végleges formájában Sepsiszentgyörgy új városközpontja.”