„A megoldás az autonómia: a hatalom megosztása esetén mind a központi szervek, mind az autonóm egység a szuverenitás törvényes hordozói lehetnek anélkül, hogy az állam eltűnne vagy szétesne. S ha a nemzetközi együttműködés érdekében az államok hajlandóak lemondani szuverenitásukról, miért ne tehetnék meg azt az államon belül létező etnikai csoportok együttműködésének érdekében? A romániai magyar kisebbségnek szavatolt autonómiaformák – úgy vélem – megilletnék a Székelyföldön kisebbségben élő románokat is, akik így törvényes kollektív jogok birtokában megőrizhetnék etnikai és kulturális önazonosságukat.
Nos, a XXI. században ezekről a kérdésekről nem hallgatni kellene, hanem beszélni. Vitázni. Közelíteni az álláspontokat, megtalálni a közös nevezőt, amellyel a romániai magyarok és a székelyföldi románok aspirációi összeadhatóak, nem pedig egymással szembeállíthatóak. Sokkal több közös gond és félelem van a romániai magyarok és a székelyföldi románok életébe kódolva, mint hinnénk!
Az autonómiának mint a XXI. század megvalósítható politikai berendezkedésének igenis van mit keresnie a romániai közbeszédben, egy demokratikus országban ugyanis a kisebbségeket, a többséghez tartozó kisebbségeket is védenie kell az alkotmánynak és a törvényeknek. Azt talán mondanom sem kell, hogy az alkotmány szavatolja a szólásszabadságot – s ha a kormány egyik legfontosabb tárcájának a vezetője egyenesen betiltaná, azzal alkotmányt sértene.
És még valami! A minisztereknek ismerniük kell a törvényeket. Az is hasznos számukra, ha ők vagy tanácsosaik figyelembe veszik, hogy az általuk érintett vitás kérdésekben a hazai igazságszolgáltatás milyen határozatot hozott. Néhány hónapja ugyanis a Szatmár megyei törvényszék jogerős ítéletben kimondta: nem nevezhető szélsőségesnek az a személy, aki Románia valamely régiójának az önrendelkezését népszerűsíti. Az indoklás meg rámutat: az autonómia Európa más országaiban működő intézmény, ezért nem minősíthető szélsőséges jelenségnek.
Tehát, miniszter úr, lehet beszélni róla. És kell, hasznos is.”